Kedves Emberek!

Békés, szeretetben gazdag Karácsonyt kívánok Mindenkinek!

ű

Dublin, lazac, rock and roll

Kissé elkiabáltam a kialakuló félben lévő szimbiózist azokkal a fránya varrógépekkel. Hétfőn, annak rendje és módja szerint kaptam egy igen szívós darabot, amellyel egészen péntekig el is bajlódtam. Mentségemre szóljon, hogy a kedd kiesett, mivel ismét rám került a sor főzés tekintetében. Illetve megemlíteném a körülmények szerencsétlen egybejátszását is; így aztán, ami egy masinán el tud romlani, az ezen el is romlott. Az embert kifejezetten tudja bosszantani, hogy egy egész napos bütykölgetés után olyan, mintha semmit sem csinált volna (értsd, a gép éppoly pocsék állapotban van a műszak végére, mint előtte volt).

Na, de félre a munkával, szerencsére ennél sokkal kellemesebb és érdekesebb színek festették a hetemet. Minden napra akadt valami említésre méltó elfoglaltság. Kedden ismét kihasználtuk a mozis kedvezményt és közös megegyezéssel az Éhezők viadala második része mellett döntöttünk. Mondjuk az elég mókásan vette ki magát, hogy a társaság két tagja is a film első képkockáinál vallotta be, hogy nem csak, hogy az első részt nem látta, de még a mostani trailerjét sem. Így aztán előre  kiszámítható módon nem igazán nyerte el a tetszésüket a népszerű sci-fi. Nekem egyébként igen, kissé talán még inkább, mint az előző epizód. Az pedig csak hab a tortán, hogy végre értettem is, amit nézek, nem úgy, mint az előző alkalommal (tudjátok, az inkább skót, mint angol film).

Szerda reggel az angol tankönyv "Az orvosnál" fejezetét is sikerült kipipálnom. Ugyanis még három hete erre a napra kaptam időpontot, hogy a doktor vessen egy pillantást a térdemre, amely talán még nem szokott hozzá annyira az itteni klímához, mint a gazdája.  Egy körülbelül öt-hat karácsonyi klasszikus dalocskányi időt kellett csak a váróteremben töltenem két ír férfivel, akik ez alatt végig arról panaszkodtak, hogy mennyire unják már az ünnepi melódiákat. A doktornővel aztán többet beszéltem a belfasti konfliktusokról, mint a lábamról. Ez utóbbira csak annyit mondott, hogy pár hét és jobb lesz. Üsse kő, legalább a brit egészségügyi rendszerből is kaptam egy kis ízelítőt. 

Azt már biztosan említettem, hogy elég fontosnak tartom, hogy minden kínálkozó lehetőséget megragadjak, minél többféle programban részt vegyek (igen, mint a jól nevelt kisiskolás, mindenre elsőre teszem fel a kezemet, hogy "én, én megyek!"). Így alakult az is, hogy csütörtök este a francia lánnyal elkísíérhettük Stephent egy elég nívós eseményre, amely egy roppant elegáns szállodában került megrendezésre egy EVS-ről szóló training-sorozat keretében. Annyit tudtam előre, hogy a saját tapasztalatainkról és meglátásainkról kell majd beszélnünk és, hogy utána valami nagyszabású vacsora közben a résztvevők tovább faggathatnak bennünket. Na, de arra nem számítottam, hogy csak mi ketten leszünk önkéntesek és több tucat, az Európai Önkéntes Szolgálatban érintett szervezet rendkívül kíváncsi vezetője előtt kell majd egész este szerepelnünk. Kicsit az elején meg is voltam illetődve a dologtól, de aztán gyorsan emlékeztettem magamat, hogy azért ez nem az első alkalom, hogy valami hasonlóba futok bele. A helyzet iróniáját az emelte még egyébként, hogy mivel a megjelentek többsége az Ír Köztársaságból és Skóciából jött, annak idején, amikor próbáltam fogadó szervezetet találni, mindegyikhez jelentkeztem is (és ismét megállapítottam, hogy az életben minden okkal történik). A vacsoráról diszkréten csak annyit árulnék el, hogy az étterem Michelin-csillagos és, hogy legnagyobb örömömre a lazac is helyet kapott a menüsorban.  Két fogás között pedig összeismerkedtem egy horvát szociális munkással, aki tíz éve él és dolgozik Írországban (ott is alapított családot), akivel eléggé egy véleményen voltunk otthonról, Nagy-Britanniáról és a Smaragd Szigetről. Roppant kedves módon fel is ajánlotta, hogy, ha egyszer Limerickben járok, tud idegenvezetést és szállást biztosítani. Egy skót hölgytől szintén bezsebeltem egy invitálást Glasgow-ba - remélhetőleg sikerül is élni majd mindkét lehetőséggel.

A péntek munka szempontjából elég lazára sikeredett. Ennek az az egyik oka, hogy délelőtt együtt elmentünk az új gyárba, hogy mindenki a saját szemével lássa az épületet, amelyet nem régiben megvásároltunk és, ahova a tervek szerint február magasságába el is kezdünk áthurcolkodni (egyelőre abba a tetemes mennyiségű teendőbe, amely ezzel jár majd, önvédelmi okokból bele sem gondolok). A hely maga mind elosztás, mind raktározási szempontból (sok-sok üres tér a sok-sok varrógépnek és szerszámos ládának) jobb, mint az előző. Viszont biciklivel olyan erős 40-50 percnyire van a házunktól, így aztán szép kis mindennapos gyakorlat lesz kétszer megtenni az utat - igazából már aznap mindenki meg volt halva.

Délután aztán, ahogy kifújtuk magunkat, megtartottuk a hivatalos Tools karácsonyozást. A süti halmokat néhány jó pofa játékkal és idétlen csoportképek tömkelegével igyekeztünk fokozni. A játékok között még egy "ki tudja bekötött szemmel pontosabban eltalálni a hóember orrát a képen" alapkoncepciójú is helyet kapott (találjátok ki ki nyert! :-))

Mindezek után pedig beültünk egy "pintre" a szokásos pubunkba, amely öt óra magasságában meglehetősen tele volt emberrel - ilyeneken már meg sem lepődök. A karácsonyi őrület ide is elért; a plafonról és a Guinness plakátokkal díszített falakról csillámos szalagok és masnik lógtak a békésen sörözgető népek közé.

Szombaton egy, a szívemnek kedves helyre mentem a francia lakótársammal: Dublinba! Amolyan gyermeki izgatottsággal vártam ezt a napot, mert mindig jól eső érzés Írországba visszatérni. Noha ez most nem egy amolyan városnézős alkalom volt, mert a TFS-t népszerűsítettük egy World Press kiállítás apropóján. Pontosabban a csupa üveg falú épületben egy karácsonyi vásár is helyet kapott, de, aki a kiállításra betévedt, az általában az informatív kis standunk előtt is elidőzött kicsit. Sok érdekes írrel beszélgettem, de leginkább egy idősebb bácsika maradt meg, aki hosszú. hosszú perceken keresztül magyarázta, hogy a demonstratív célból kihelyezett szerszámaink milyen különböző dolgokra használhatóak (hiába mondtam neki, hogy én kérem a varrógépes csapatot erősítem). A dolgos napba egy rövidke séta is belefért. Viszont ez utóbbinak a szeles, esős idő nem igazán kedvezett. Meg aztán a Karácsonyt megelőző hétvégéből adódóan mozdulni sem lehetett az O'Connell streeten. Sebaj, nem is olyan sokára úgyis visszatérek ide; ugyanis úgy alakult, hogy a Szilvesztert Dublinban töltöm. Onnan fogok majd Magyarországra repülni január 2-án egy hangyányi látogatóra.

Bár meglehetősen fáradtak voltunk, mire visszaérkeztünk az észak-ír fővárosba, pihenésre nem igen jutott idő. Ugyanis ugyanerre a napra egy nagyobb, karácsony előtti, "utána úgyis mindenki hazamegy" jeligével futó házibulit szerveztünk. Konkrétabban a lakóközösségünk férfi tagjai, akik már hetek óta be voltak sózva - meg is hívták gyakorlatilag fél Belfastot. Mi, lányok rosszmájúan csak húztuk a szánkat, hogy reméljük a másnapi romeltakarításba is majd ekkora hévvel vetik bele magukat. De aztán minden előzetes várakozásunkat és cinizmusunkat felülírta az este: vagy 40-50 ember tényleg meg is jelent (köztük a főnökeinkkel) és mindenkinek jutott is élettér. Ráadásul mire másnap kikászálódtunk az ágyból, a fiúk már úgy takarítottak, mint a kisangyalok.

Általában nem szeretem, ha nem nekem van igazam, de a pozitív csalódásokat valahogy mindig jobban viselem. És időhiány ide vagy oda, a mozgalmas, színes, élményekben gazdag hétköznapokat is. 

Szimbiózis

Igen, igen, elmaradtak mostanság a bejegyzéseim, szánom-bánom! De kissé zsúfoltra sikeredett ez az elmúlt két hét. Na de szabadkozás helyett jöjjön inkább ennek a pár napnak a krónikája.

Azzal indult az előző hét, hogy hétfőn csak délelőtt kellett dolgoznunk, mert nemzetközi önkéntes nap volt és ennek örömére az a társaság, akik a megérkezős trainingünket is szervezték, összehozott egy közös kis ebédet a belfasti EVS-es fiataloknak, utána pedig egy sétát a Linen Hall nevű magánkönyvtárba, amely a város legrégebbi ilyen intézménye. Az ebéd egy tipikus török büfében volt és külön főnöki engedélyt kaptunk a húsfogyasztásra (elvégre is, amolyan gyereknapféle volt, kérem). Elvileg kiváló alkalom lett volna, hogy megkóstoljuk a bárányt (én eddig még ugyanis soha sem vettem rá magam erre). De igazából csak annyit vettél  észre, hogy valami gírosznak tűnő dolgot fogyasztasz, amelyben a hús kicsit más a megszokottnál. Ennél az élménynél viszont említésre méltóbb a könyvtárlátogatás, amelyet egy nagyon kellemes brit angolsággal beszélő (ha írek között élsz, örülsz az ilyesminek, mert sokkal nagyobb esélyed van rá, hogy meg is értsd, amit neked próbálnak mondani) emberke vezetett, aki irtó lelkesen mesélt a könyvekről, megfűszerezve helyi vonatkozású történetekkel és az itteniekre jellemző kellő iróniával. A "Troubles" idejéből például megőrizték az összes megjelent cikket, eltették a röpiratokat, van nekik egy-egy példányuk az Észak-Írországgal kapcsolatos zászlókból (és higgyétek el, azokból rengeteg látott napvilágot, mondhatni minden héten jön ki egy új - most is szeretnének egy másikat kreálni), de még a konfliktus témájú lemezborítókat is meg lehet találni. Így bukkantam rá a híres punkbanda, a Stiff Little Fingers Alternative Ulster című albumára is. A Good Vibrations film óta egészen rákaptam a 70/80-as évekbeli ír punkzenére - ja, és Nobel-békedíjat Terry Hooley-nak!

A munkahelyen én lettem a  "publicity team" koordinátora. Ez magyarul azt jelenti, hogy észben kell tartanom a határidőket és jelen esetben noszogatni az embereket, hogy adják le időben a hírlevélhez beígért cikküket. Ez utóbbihoz egyébként én is hozzájárultam egy szösszenettel a TFS gyáron kívüli tevékenységeiről Ami ezeket illeti, kedden páran elmentünk egy Gázáról szóló előadásra, amely érdekesnek volt mondható, de ezzel együtt rendkívül felkavarónak is, mert sok videót mutattak be palesztin gyerekek értelmetlen haláláról.

A varrógépekkel a héten sikerült kiegyensúlyozott kapcsolatot kialakítani: ők alig mutattak fel fizikai problémát, amelytől én sokkal boldogabb és produktívabb lettem. El is készültem négy és fél masinával péntekig - jó, ez nem egy kirívóan erős teljesítmény, de én elégedett vagyok vele.

Már egy ideje terveztük, hogy tető alá hozunk egy biciklitúrát Tools és barátai részvételével, mert bár hétvégente mindig csinálunk valamit kisebb csoportokba verődve, együtt ritkán nyílik rá alkalom. Így aztán szombaton kaptuk a kétkerekűt és Giant's Ring felé vettük az irányt. Ez Belfast és Lisburn között található. Biztosan már rettenetesen unjátok, hogy a táj szépségeiről áradozók, de mi mást tehet az ember lánya, amikor egy teljesen átlagosnak ígérkező út két csodás parkon keresztül és egy bordó színekben játszó erdő mellett vezet!? A parkokban halastavak, felszínükön lustán ringatózó falevelekkel, a megunhatatlan zöld pázsit, tiszta, rendezett ösvények. Ilyenkor elönt az a leküzdhetetlen érzés, hogy olyan szívesen megmutatnám mindezt a barátoknak, családnak és azoknak, akik még nem látták a világnak ezen varázslatos részét (igen, ennek egyik orvoslása az, hogy vezetem ezt a blogot és rázúdítom a világháló közönségére őszinte rajongásomat). Azért, aki majd egyszer meglátogat, annak szépen végigmutatok mindent. Maga a Giant's Ring (három jól megtermett és meglehetősen régi szikla) nem volt olyan izgalmas és látványos, mint amilyennek beharangozták de jól elszórakoztunk a koros kövek előtt. Az egyik spanyol fiú pedig elhozta a furulyáját és prezentált nekünk pár ír népdalt. Persze annak is csak ökörködés lett a vége.  Hazafelé pedig betértünk egy irtó pici, de igen hangulatos kávézóba és képzeljétek, kivételesen egészen kávészerű volt az, amit ott adtak.

És, hogy mi történt vasárnap? Nos, kérem, megsütöttem életem első túrós lepényét. És, hogy milyen lett? Jó, határozottan jó. Legalábbis az alapján, hogy a másfél tepsinek másfél óra alatt híre-hamva sem maradt. Itt jegyezném meg, hogy  még mindig kitörő lelkesedéssel várom az egyszerű, de nagyszerű süteményrecepteket az onkentir@gmail.com címre. A legjobbaknak küldök kóstolót (na jó, nem, de nagyon fogom szeretni őket). 

Hogy kerül a Beatles egy bejegyzésbe egy bombával?

Meglehetősen izgalmasan indult ez a hét Belfastban; hétfőn kissé a feje tetejére állt a város. A munkából hazafelé tartva néhány fegyveres rendőrbe botlottunk, akik igazoltattak minden arra haladó autóst. A hadi készültségnek az az oka, hogy vasárnap este pár maszkos huligán megállított egy autót a város központ közelében és egy házi készítésű, 60 kilós bombát helyezett el benne, amely nem sokkal később részben fel is robbant. De szerencsére senki (beleértve a vezetőt is) sem sérült meg. Lehet, hogy ez ilyen formán elég ijesztően hat, de szerintem mindez nem más, mint a figyelemfelkeltés egy kissé radikálisabb formája. Ugyanis az elkövetők nem egy forgalmas időpontot választottak ennek a fantasztikus tettnek a végrehajtására, ráadásul a bomba végeredményben nem is töltötte be eredeti funkcióját. Így aztán senki ne kezdjen pánikolni, továbbra is biztonságban vagyok.

Kedden az olasz (mondhatni) csoportvezető lánnyal varrógép-begyűjtő túrára mentünk. Ez azt jelenti, hogy egyenként felkerestünk minden olyan házat, intézményt és egyéb helyet, ahonnan felajánlanak varrógépeket vagy szerszámokat nekünk. Mindez nem csak azért volt jó, mert addig sem a szereléssel bajlódok, de alapvetően mindig örülök, ha helyiekkel találkozhatok, beleláthatok kicsit jobban a hétköznapjaikba, bejárhatom a város olyan pontjait is, ahova egyébként nem biztos, hogy eljutnék vagy újból és újból elképedhetek, hogy az angol nyelvet milyen sokféleképpen lehet értelmezni (tudjátok, a hírhedt belfasti szókincs és kiejtés...). 

Leginkább kertvárosi részeken jártunk, rendezett környéken, ahol nem zárják a térdig érő kerti kiskaput. Illetve elhaladtunk az előtt a ház  előtt is, amelyikben Van Morrison született. A nap legizgalmasabb élményeként ez alkalommal egy elit leány magániskolát említenék, mely kívülről engem a hatalmas tereivel inkább egy repülőtérre emlékeztetett. A diákok természetesen ugyanazt az egyenruhát viselték, amitől mindenki olyan egyformának tűnt, mintha most léptek volna le egy futószalagról. Épp az Óz musical változatát próbálták a nagytermükben, ezért a bennünket fogadó tanárnő legalább háromszor elismételte, hogy hang nélkül cipekedjünk, ha lehetséges (megoldottuk!).

A hirdetőtáblára kitűzött heti beosztás alapján láttam, hogy a táncórák soraitól a reggeli klubbon át egészen a falmászásig az iskola melletti elfoglaltságok korlátlan választéka áll a tanulók rendelkezésére. Valahogy nem igazán tudtam eldönteni, hogy mindez irigylésre méltó vagy éppen ellenkezőleg. Egyébként végül három olyan varrógépet kaptunk tőlük, amelyek műanyagból vannak (Wiking márka), így nem nagyon vesszük hasznukat, mert ezeket nem lehet Afrikába küldeni.

Este rendkívüli TFS meetinget tartottunk, ahol az egybehangzó döntés értelmében eldőlt, hogy új gyárépületet veszünk, ahova tavasszal el is kezdünk átköltözni. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas munka lesz, de a jövőre nézve kifizetődő és igen hasznos dolog ez. Így most mindenki örül a fejleményeknek.

Pár hete meghívást kaptam egy "We need to talk abouut Europe" (Beszélnünk kell Európáról) elnevezésű konferenciára, ahol az eredeti tervek szerint a Kelet-európai álláspontot kellett képviselnem egy EVS-ről szóló kerekasztal-beszélgetésben. Azt előre bocsátom, hogy azzal kezdtem, hogy elmagyaráztam az egybegyűlteknek, Magyarország igazából Közép-Európában található, így én az annak megfelelő nézőpontot tudom előttük felvillantani (azon belül is leginkább csak a sajátomat). Egy finoman fogalmazva igencsak elegáns hotelben tartották a háromnapos rendezvényt, mely gyalog körülbelül egy órányira található a munkahelyemtől. Odafele szerencsém volt, mert a főnököm irtó rendes módon elvitt kocsival (ráadásul "ellógtam" a teljes péntek délutánt). A közönséget kizárólag britek alkották és rajtam kívül egy portugál fiú és egy svéd lány vett részt az eseményen, akik szintén Belfastban önkénteskednek. Egy moderátor kérdezgetett bennünket először (akin eléggé észre lehetett venni, hogy csak le szeretné mihamarabb darálni a papírjára felvésett kis kérdéseit). Majd a publikum is megkapta a lehetőséget, hogy faggassanak bennünket az észak-ír tapasztalatainkról. Elhangzott egy-két meredek kérdés; talán a leghajmeresztőbb az volt, amikor egy skót, újságírónak tűnő fiatalember afelől érdeklődött, hogy az Egyesült Királyságban inkább érezzük-e magunkat európainak, mint otthon... 

Én arra számítottam, hogy a beszélgetés után majd egy-ketten odajönnek hozzánk folytatni a megkezdett eszmecserét, de, amikor meghallották a svédasztalos büfére szóló invitálást, pillanatok alatt kiürült a terem. Így aztán nem mondom, hogy haszontalan volt eljönni, de eléggé hasonlított egy átlagos magyar sajtótájékoztatóra, ahol az ingyen pogácsa és kávé nagyobb figyelemben részesül, mint az, amiért meghirdették a programot.

Ahogy sétáltam haza, persze eleredt az eső (milyen meglepő?!). Viszont találtam egy boltot, ahol több hetes keresgélés után végre tudtam olyan túrót venni, amely nincsen gyárilag megsózva - ugyanis még az is meg volt, amelyet a Tescoban ananászdarabkákkal együtt árultak. Arra gondoltam, hogy, ha már a főzés nem megy olyan rosszul, megpróbálhatnék valamit sütni is kicsiny lakóközösségemnek. Hátha nem halnak bele. Ha valaki esetleg leküzdhetetlen vágyat érezne egy-egy, kezdők által is könnyedén elkészíthető sütemény receptjének megosztására, ne habozzon elküldeni! 

A hétvége első délelőttjére hirdette meg a Tools az éves találkozóját, ahol a megjelentek arról kaptak képet, hogy mi mindent ért el a szervezet egy év alatt, De, mivel a részvételt nem várták el mindenkitől, ketten úgy döntöttünk, hogy az egész biztosan rendkívül izgalmas elfoglaltság helyett, elmegyünk a Szent György Piacra némi hal reményében. Na jó, bevallom, engem más is hajtott; még pedig a kíváncsiság. Ugyanis a mostani szombatra a helyi protestánsok demonstrációt szerveztek a "zászló-vita" egy éves évfordulójának alkalmából - és belőlem előbújt a zsurnaliszta (katasztrófaturista). Tavaly a zavargásokat az váltotta ki, hogy a belfasti városi hatóságok úgy döntöttek a brit lobogót a jövőben nem mindennap, csak különleges alkalmakkor, évente tizenhétszer tűzik ki a városházára, amelyet a loyalisták meglehetősen a szívükre vettek.

Szóval, gondoltam elvegyülök kicsit a brit lobogók tengerében és készítek egy-két helyzetképet - így is lett. 

Mielőtt végképp mindenki azt gondolná, hogy Belfast egy veszélyes hely és jobb nagy ívben elkerülni, nyugalom, ez azért ilyen formán egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Én néha azt érzem, hogy az embereknek szimplán csak túl sok a szabad idejük és ezt a határozottan kreatív módot választják annak eltöltésére. Ez egy érdekes és élhető város, amely olyan kincseket rejt magában, mint egy bizonyos lemezbolt és annak figyelemreméltó tulajdonosa. Ezt azért mondom, mert a héten néztem meg a Good Vibrations című rendkívül szerethető filmet, amely az elkötelezett zene-őrült Terri Hooly életébe enged betekintést akkor, amikor a legvészesebb időkben úgy döntött, a forrongó Belfastban nyit lemezboltot. De ennél többet is tett: felismerte a fiatal punkzenekarokban rejlő lehetőséget és olyan dalok vlilágra jötténél segédkezett, mint a Tinage Kicks az Undrtonestól. Ha van rá lehetőségetek, tessék szépen megnézni!   

Egyébként végül a piacra is eljutottunk, miután töredelmesen bevallottam a lakótársamnak, hogy én tulajdonképpen a tüntetés miatt vagyok itt. És igen, halat is vettünk (de csak egy nagyon kicsit, mert drága). 

Sőt, még egy, a Beatles  Abbey Road albumának borítóképével díszített pulóvert is, hogy a zene ebben a hónapban se hagyja érintetlenül a pénztárcámat. Gondoltam fel is avatom és másnap azt vettem fel, amikor Stephennel a Titanic Múzeumba mentünk egy kissé formális rendezvényre. Felállítottunk egy mutatós standot és az érdeklődőknek bemutattuk mivel foglalkozunk mi és hova kerülnek az adományok (magyarul promóztuk kicsit a szervezetünket a támogatók előtt). A nap tanulságaként pedig elkönyveltem, hogy, ha Nagy-Britanniában Beatles mintás felsőben jelensz meg egy eseményen, akkor többen fognak a zenekar miatt megszólítani, mint azért, amit eredetileg jöttél képviselni. 

Karácsonyi őrület Belfastban

No kérem, én vagyok a raktár ördöge! Kissé szerényebben fogalmazva, jól haladok a különböző varrópék fajtáinak öt másodpercen belüli azonosításával és - mindenféle puska nélküli - helyének meghatározásával a komplex egészben. Mindez (nem titkoltan) némi megnyugvással tőlt el mert már kezdett elhatalmasodni rajtam az a gondolat, hogy talán én leszek a Tools történetében az első önkéntes, aki úgy távozik egy év intenzív javítgatás után, hogy nem tud álmából felkeltve is összerakni egy atomjaira szedett varrógépet - de legalábbis még mindig pislog, mint az a bizonyos ponty a szatyorban, amikor elé tesznek egy alkatrésznek tűnő objektumot. Persze ez utóbbi még így sincs kizárva, de legalább már van valami, amivel ellensúlyozhatom esetlegesen felmerülő hiányosságaimat.

Szerdán ismét rám került a sor főzés ügyileg és azt hiszem feltaláltam a rakott karfiolt brokkolival és némi fehér béchamel mártással. Na jó, ez így nem teljesen állja meg a helyét, minden esetre összevontam három receptet és kifejezetten sikert arattam vele. Két tepsivel sütöttem (tizennégy embernek) és egy utolsó árva káposztaszármazék, ha nem sok, de annyi sem maradt. Így azt hiszem, kijelenthetem, hogy a főzéssel van még a legkevesebb gond. Egyébként a jövő hétre bevállaltam valaki helyett egy plusz alkalmat (igen, jól látjátok, a szerelés megúszására játszom).

Belfastban is él az a jól bevált megoldás, hogy a hét egyik napján olcsóbban látogathatóak a különböző mozik. Így aztán a nagycsaládos lakóközösségünk bringára pattant és meg sem állt a legközelebbi bevásárlóközpontig - ugyanis, ha az ember a legújabb filmsikerekre vágyik azt már itt is csak a hátrahajtható, kukoricatartóval felszerelt székek plázás kényelméből teheti meg, a kicsit kevésé komfortos, de annál hangulatosabb art mozik helyett. Irvine Welsh (a Trainspotting) egyik könyvének legújabb filmes feldolgozását választottuk, melyet odahaza Mocsok (Filth) néven vetítenek. A skót szerzőről köztudott, hogy amellett, hogy történeteinek helyszíne általában Edinburgh,  a leggyilkosabb skót dialektust használja. Eddig az angol különösebben nem fogott ki rajtam - leszámítva a helyi taxiállomás diszpécserével folytatott tiszavirág életű párbeszédemet. De ebbe a lecsúszott zsaruról szóló filmbe (kiegészítve James McAvoy néha még egy lapáttal rá is pakolt skót akcentusával) beletört a bicskám. Dolgozik egyébként egy skót fiatal nálunk, de mindig, amikor érthetetlenre veszi a figurát, kissé rápirítunk (mi, átlagban középszintet épp, hogy megütő önkéntes társai), hogy "mumbling!" és rögtön visszavált angolra.

Ezen a hétvégén nem térképeztünk fel eddig nem látott zöld tájakat vagy sziklás tengerpartokat. Helyette viszont vasárnap karácsonyi vásároztunk. Apropó Karácsony: itt tényleg már most mindenki meg van veszve a fenyőfás ünnep miatt. A boltok polcai roskadásig tele vannak potenciális ajándékokkal, a kirakatok, arany és csillogó dekorációval, az utcák égősorokkal. Szombaton a Városházán hivatalosan is felkapcsolták a karácsonyi fényeket. A Primust elárasztották a rénszarvasos, hóemberes, zöld, piros, ezüst és fehér pulóverek, sapkák, zoknik és pólók.

Mindenhol akciók, "Last Christmos" és fahéjillat. Mindez összességében azért is tölt el különös érzéssel, mert az ősz a héten még itt rostokolt kicsit, kipréselve magából néhány utolsó langyosabb napot. Most, amikor a bejegyzést írom, viszont már hűvös, kesztyűs idő van. Akinek esetleg álmatlan éjszakákat szereztem volna a legutóbbi írásommal, megnyugtatásul közlöm, hogy végül sikerült szert tennem egy pár meleg, ám a maga módján bájos csizmára.

Szombat este ismét belevetettük magunkat a belfasti éjszakába (igen, mi egy ilyen léha, bulizgatós csapat vagyunk). Először egy Lavery's nevű bárba mentünk. Amikor beléptünk, épp a The Kings "Lola" című száma ment - rögtön fel is csillant a szemem, hogy végre egy hely, ahol az olyannyira hiányolt igényes brit zenét fogják egész este szolgáltatni nekem. De két dal utána a társaság 90%-ka (tehát engem kivéve)  erőteljes nem tetszésének adott hangot. Így nem volt mit tenni, velük tartottam a két utcával arrébb lévő discoba. És igen, ott pontosan az a vacak szólt, amelyet egyébként is egész héten hallgatunk a Cool FM-en... Itt jegyezném meg, hogy az észak-ír tinédzserek szerintem messze túltesznek a magyarokon modortalanságban és kritikán aluli öltözködésben (vagy pedig zsémbes huszonhat éves vagyok).

A vasárnap tényleg úgy indult, mint, amikor azt érzed, hogy talán jobb, ha visszafordulsz az ágyba, miután lenyomtad az ébresztőórádat (esetemben egy The Clientele számot). Aztán úgy folytatódott, hogy összetörtem két tányért, majd, épp, amikor a számhoz emeltem volna a megváltást jelentő kávémat, toppant be az ajtón a kedves kollégám (fél órával hamarabb az előzőleg lefixáltnál), hogy "ugye kész vagyok, mert indulnunk kell a vásárra?!"

Gyorsan begyűjtöttük a gyárból az eladásra szánt tárgyakat (főként szerszámokat, játékokat és egy-két amorf, számomra teljes mértékben definiálhatatlan holmit). Természetesen esett, így, mire kipakoltunk, kissé meg is áztunk. Nagyon érdekes helyszín adott otthont az eseménynek: egy kiszuperált templomépület, melynek eredeti funkciójára belül csak az üvegablakok emlékeztettek.

Szép kis standot hoztunk össze: sövényvágók, kalapácsok (és olyan szerszámok, amelyeknek bevallom, csak angolul tudom a nevét) hevertek előttünk, mellettük kirakós, néhány mesekönyv, falra akasztható, nagyon színes fogas. Kedvenc munkatársam megkért, hogy segítsek neki kipróbálni egy nyesőollót, így én egy ruhadarabot tartottam elé. Igen ám, de sem ő, sem én nem voltunk elég figyelmesek és az anyag mellett kissé az én ujjamba is belevágott. Nagyobb baj nem lett belőle szerencsére, eltekintve egy csinos kötéstől. Harci sérülésemet aztán marketing célra használtam, azzal demonstráltam az érdeklődőknek, hogy milyen éles és jól használható kerti eszközeik vannak (szép számmal vittek is belőlük). Azért alapvetően meglepő, hogy egy karácsonyi vásáron az emberek nem csak cukros süteményeket, mézeskalácsot, mókás kötött sapkákat és díszeket akarnak venni, hanem barkácskészlet iránt is mutatkozik némi igény.

Két óra körül az olasz és a portugál lány váltott engem és a szintén olasz csoportvezetőnket. Hazafelé szitált még egy kicsit az eső, de, ahogy a - szívemnek igen kedves - szomszédos tavas parkon sétáltam keresztül, egyre tompábbnak éreztem minden korábbi bosszúságomat. Ez van, a zöld szín tényleg nyugtat.

A nyakon csípett ősz története - avagy a kemény munka után jöhet a megérdemelt pihenés

"Szorgos-dolgos" munkanapok - néhány, szem alatti karikában kifejezhető - halmai fémjelzik a múlt hetet. Már-már azt gondoltam eseménytelenül telik el és nem lesz miről írni. De aztán megint megmentette a helyzetet a hétvége...

Ami a munkát illeti,  elvállaltam egy új posztot a TFS gyárban (esélyt adva a mélyen rejtőző gyakorlati énem hatékonyabb kibontakozásának). Megnevezésére találhatnék egy furfangos eufrémizmust, de a száraz tényekre szorítkozva: raktárossá avanzsáltam. Én felelek azért, hogy, a hozzánk újonnan érkező varrógépek típus szerint legyenek szortírozva és helyet kapjanak a polcokon. Ez utóbbi egyébként nem is olyan egyszerű feladat, mert jelenleg jól érzékelhető helyhiányban szenvedünk és a rendszert nem lehet megbontani egy-egy kósza, ide-oda pakolt masinával.

Csütörtökön - amikor Stephen általában nincs bent - John behívott mindannyiunkat az irodába és megkért, hogy töltsük azzal a napot, hogy a szerszámos csapat és a varrógépes szekció is készít Stephen közelgő 50. születésnapjára néhány egyedi, magunk fabrikálta ajándékot. (nem semmi munkahely, nem igaz?!) Mi egy Afrika térképet varrtunk, képekkel, üzenetekkel. Na jó, én nem varrtam, csak képeket meg idézeteket kerestem és meggyőzően kritizáltam a varrókat. De azt mondom, jobb az ilyesmit a hozzáértőkre bízni. Mert ugyan, amikor elkészülünk egy varrógép javításával, tesztelésképp használnunk is kell őket, de az távol áll a szakértelemtől. 

Emellett pénteken John rögtönzött az újonnan érkezettek kedvéért egy diavetítéses Tools-történelem mesélést. Ebből egyebek mellett kiderült az is, hogy ő - és még néhány önkéntes - nem csak a belfasti kényelemből dolgoztak Afrikáért, hanem konkrétan el is mentek Tanzániába vízvezetékeket fektetni és szövőüzemet építeni.

A másik érdekesség mozzanat az volt, hogy az egyik munkatársam (teljesen brit) felhívta a figyelmemet egy falba vésett mondatra amely szerinte magyarul íródhatott. És, hát tényleg... A következőt kanyarította valaki a gyárunk falára: "A szabadság édes kincs, gyötrő vágy." Számomra egyébként a dologban az az igazán figyelemreméltó (a nyilvánvaló mellett), hogy felismerte. Amikor megkérdeztem honnan tudja, azt válaszolta hogy sokat hallgat magyar népdalokat Sebestyén Márta és Lováasz Irén előadásában. 

Szombat este a fent említett jeles esemény miatt a főnököm kedvenc bárjába leszervezett meglepetés buliba mentünk. Körülbelül harmincan jöttünk össze. Már kezdtük azt hinni, végül nem sikerült  Stephent elcsalni, mert vagy egy órát vártuk - a néha-néha nyíló ajtóra szegezett tekintettel. Végül csak megérkezett és mindennek kitörő lelkesedéssel örült. Ő egyébként is egy nagyon vidám, folyton viccelődő, jó kedélyű emberke. De ennek megnyilvánulásait az este folyamán hatványozva tapasztalhattuk. Engem is elégedettség töltött el, mert ez volt az első party Belfastban eddig, ahol  ütős, bele(nekem)való zenére lehetett szórakozni a Clashtől a Nirvanán át néhány ír klasszikusig. Itt jegyezném meg, hogy annak biztos reményében jöttem Nagy-Britanniába, hogy majd éjjal-nappal igényes brit zenét fogok hallani - melyet mindig is favorizáltam. Nem akarom ragozni a dolgot, de hát tudjátok milyen remek zenészeket és bandákat adott ez az ország a világnak! Ehhez képest a rádiók ugyanazt a 10-15 műanyag, sablonos és vacak számot játsszák (és akkor a nézeteltérések elkerülése végett nem említenék előadókat). 

A  pubok, szórakozóhelyek itt általában 1 óra körül zárnak. Fél órával az indulás előtt előkerült egy hatalmas, finomnak ígérkező torta. De végül nem szeltük fel. Így aztán a lakótársaimmal folytatott rövid és egyetértő diskurzus után arra jutottunk, hogy elfogadjuk Stephen invitálását, aki meghívott bennünket magukhoz, hogy ott folytassuk az ünneplést. A kandalló előtt jól el is beszélgettünk - egy pillanatig sem szem elől tévesztve a "célt." De az valahogy sehogy sem akarta magát szervírozni. Ezért aztán fél3-környékén szedelőzködni kezdtünk. Amikor már mindenki kabátban toporgott, bedobta a házigazda, hogy esetleg ehetnénk egy kis tortát... 

Aztán vasárnap indokolatlanul szép időre ébredtünk, így - igaz az eredeti tervekkel ellentétben csak kettesben - a francia lakótársammal Bangor felé vettük az irányt. Először taxival a vonatpályaudvarra. Azt el kell mondanom, hogy a helyi taxisofőrök közös vonásai közé tartozik, hogy kissé modortalanok és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, eddig csak kopaszokkal találkoztunk. De ez alkalommal sofőrünknek nem csak, hogy haja volt, de még jó kedve is. A pályaudvar egyébként a buszvégállomással pontosan szemben található. A vonatok modernek, tiszták és relatíve olcsóbbak a távolsági buszoknál. 

Bangor egy roppant helyes, és hangulatos tengerpart melletti kis település. Engem kifejezetten az Ír Köztársaságbéli városokra emlékeztet - például Bray-re, ahol egy hónapot töltöttem. Egy keskeny főút vezet egészen a plázsig. 

Lévén, hogy a hét utolsó napja volt, a helyiek alig mutatkoztak, inkább ráérősen ballagó turistákba botlottunk. Ilyenkor csak egy-egy étterem és kávézó tart nyitva. A tenger is vasárnapias tempóba nyaldosta a szürke köveket. Ahogy a sós levegő összekeveredett a friss kávé illatával, hallgatva a hal után kutató sirályok neszezését; először éreztem azt, hogy itt most tényleg el tudnék képzelni egy életet magamnak. 

Az út előtt szorgalmasan kijegyzeteltem a bangori látnivalókat. A papírt a kezemben szorongatva két idevalósinak tűnő nyugdíjasnál próbálkoztam, akik rögtön fel is világosítottak, hogy a listámon szereplő 6 névből 3 kapásból ugyanazt takarja: a Bangor Kastélyt. Gondoltuk, ha valaminek ennyi neve van, az egész biztosan rendkívüli. A környéke tényleg igézően szép: egy kiterjedt, fákkal sűrűn beültetett park. 

A zizegős narancssárga és barna leveleken lépdelve, arra jutottam, hogy itt is most nyakon csíptük az őszt. Mert eddig leginkább csak az esőt és az egyre csökkenő hőmérsékletet vettem észre belőle. Ráadásul a belfastiak már két hete riogatnak, hogy a "winter is coming" és akkor minden olyan rossz lesz. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legalacsonyabb hőmérséklet télvíz idején is csak nulla celsius fok környékén mozog. Mondjuk szombaton azért a biztonság kedvéért tettem egy halovány kísérletet arra, hogy beszerezzek egy csizmát (mely a bőröndöm súlylimitjébe már nem fért bele). De a belefektetett kevés kis energiát nem is koronázta siker. 

Múzeum, az volt vikingekkel és a kastély cukorból készített változatával. De az igazit egyáltalán nem láttuk, mert magas fal veszi körül és legközelebb Húsvét után nyit ki. Annyi baj legyen; amilyen elbűvölő, szimpatikus városka ez, lefogadom, hogy nem most jártam itt utoljára! 

Hazafelé úgy döntöttünk, leszállunk Holywoodnál (nem, ez nem a Brad Pitt-féle). Az állomástól alig kőhajításnyira szintén egy merengésre és kellemes sétákra alkalmas tengerpart húzódik. Nem is hagytuk ki a lehetőséget, miközben lassan beesteledett. Bár annyira elméláztunk mi magunk is, hogy ezt leginkább csak abból vettük észre, hogy egyre erősebbnek tűnt  a közeli világítótorony sárgás fénye.

Halloweenen innen és túl

Komoly érdeklődéssel vártam, hogy megtudjam hogy néz ki angolszászéknál közelről a híres-neves Halloween, mely ez alkalommal csütörtökre esett. Ez itt egyébként nem számít ünnepnapnak. Bár az is igaz, hogy az éjszakába nyúló cukorkagyűjtögetést alapvetően a gyerekeknek találták ki, akiknek viszont a héten itt is beköszöntött az őszi szünet. Idén készültünk némi édességgel nekik, tanulva a tavalyi Tools-os hibából. Ugyanis az előző szezon önkéntesei nem számítottak senkire. És, amikor bekopogtattak a kis szellem fiúcskák és Hannah Montanák, bizony csak egy marék burgonyát és sárgarépát kaptak (na, az volt otthon!). 

Én végül arra jutottam, hogy az előző hétről maradt zsiráf szerelésemet talán célszerűbb lenne valami kreatívabb jelmezre cserélni a Hallowwen party tiszteletére. Így összeszerkesztettünk egy Drakula maskarát (Igen, Lugosi Béla miatt); kaptam egy stílusos mázolmányt az ábrázatomra és irány az éjszaka. 

Kissé későn indultunk el, addigra már tele lett majd minden bevált szórakozóhely és klub. Én ennyi embert még a legforgalmasabb bevásárlós szombaton sem láttam eddig Belfastban. Vagy félórányi bejárat előtti ácsorgás után be is jutottunk egy pubba. Nagyon kreatív kompozíciókat láttam: a kétfejű embertől Jézuson keresztül egészen a zárlatos robotig. De azt is észre kellett vennem, hogy sokan követték a példánkat és a Primarkból szerzett állatos pizsamában jöttek. Alapvetően a zene jó lett volna, de tényleg csak úgy lötyögtünk egymás mellett, mint azok a bizonyos heringek a dobozban. Így két órányi belsőséges szociális együttlét után hazafelé vettük néhányan az irányt.  Annál is inkább, mert én voltam az egyetlen, aki nem vette ki szabadnapnak a pénteket... 

Az idő itt egyre mostohább: lassan kezd az ősz télbe fordulni. Tudjátok, amikor reggel a Nap olyan erősen süt a szemedbe, mintha már a hó verné vissza, de az erejét már nem érzed, csak a hűvös szelet, amely pirosra csipkedi az arcodat. Ehhez még meglehetősen gyakran párosul némi eső, mely olyasfajta vendég, akiről tudod, hogy bármikor betoppanhat, de soha sem lehetsz biztos az időpontban. Ez utóbbi miatt ez egy amolyan nyugodtabb hétvégére sikeredett. Szombaton csak a városközpontig merészkedtünk. Pár hete már vadászunk egy sokak által emlegetett antikváriumra, de eddig még nem akadtunk rá (ez úttal sem). Viszont egy modernebb nagytestvérében beszereztem a kultikus, sajnos csak pár évig létező (azóta is igen meghatározó) The Smiths zenekar ikonikus énekesének életrajzi könyvét, mely csekély 500 oldalt tesz ki. Képtelen voltam ellenállni az extravagáns, megszállott állatvédő és vegetáriánus saját magáról írt kötetének, mely hetek óta lázban tartja a brit sajtót. Ő tényleg egy roppant érdekes figura, akinek egy-némely nyilatkozatától padlót szoktak olykor fogni. De azzal mentegetem magam, hogy az angol tudásom fejlesztésében, csiszolgatásában is hasznos szerepet tölt majd be. Egyébként a könyv annak ellenére, hogy jelenleg is az Amazon bestseller-listájának élén áll, olcsóbb volt, mint, amennyibe odahaza került volna. Jó, igen, a zenével kapcsolatos rajongásomat nem hagytam otthon (a tartalék esőkabátomat viszont igen). Elvégre is, ez az ország sok más műfaj mellett, a színvonalas indie rock bölcsője.  

Vasárnap ellátogattunk egy indiai fesztiválra. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy kissé laposra sikeredett a dolog, úgyhogy látványos szenvedésbe kezdtem, A többiek egy óra után le is vették, hogy diszkréten a továbbállásra biztatom őket. Az egyik portugál lakótársam barátnője a héten nálunk vendégeskedett, így a kérésére elsétáltunk a Titanic Múzeumhoz közeli halat formázó szoborhoz, melyről azt állítják, hogy hatalmas. Nos, nem éppen. Viszont megölelgettük azért egy kicsit.

Aztán nagyon hamar ránk esteledett, mert az örökös egy óra lemaradásunkhoz vasárnap ugye még az óra visszaállítás is hozzájött. De soha unalmasabb hetet! 

A múlt nyomában

Történelmileg tartalmas hét áll mögöttem. Nem találtam fel semmit, viszont egyre mélyebbre sikerül ásni magamat az itteni volt (és jelenleg is némileg valós) konfliktusokban. Nos, attól még távol állok, hogy azt merjem állítani, megértettem és átlátom az egészet - szerintem egy külföldi igazán soha nem is fogja -, de már talán némiképp beljebb vagyok.

Mielőtt elutaztam, sok embernek újságoltam, hogy végül Belfast lesz az elkövetkező egy évem színhelye. Többen rögtön rávágták, hogy "Hű, az IRA!" Vigyázzak magamra és, ha lehetséges, ne tüntessek. Nincs mit tagadni, ha Észak-Írországra gondolunk, sajnos rögtön az elmúlt 30 év értelmetlen és elkeserítő katolikus-protestáns kölcsönös öldöklései jutnak eszünkbe. A véres évek során háromezernél is többen vesztették életüket. Ez azért  is rengeteg, mert az ország lélekszáma nem túl magas:  Nagy-Britannia lakosságának (kb. 62 millió) alig 3%-át teszi ki - meg úgy egyébként is!

Szóval, hétfőn Stephen összetoborzott bennünket (igen, aznap nem kellett dolgozni). Először egy kifejezetten érdekes történelem óraszerű délelőttöt tartott, amelyet a kicsit sem száraz tények mellett a saját tapasztalataival egészített ki. Ő végigélte a "Trouble" mind a harminc évét; katolikusként négyszer verték el, amikor át merészelt sétálni a protestánsok városrészén (az egyikbe majdnem bele is halt), az utcában, ahol lakott nem egyszer volt szemtanúja lövöldözésnek, látott holttesteket és a helyi fűszeres üzlet felrobbantását. Testvérével, Johnnal (aki egyébként a másik főnököm) soha nem vettek részt a harcokban, nem foglaltak állást, nem támogatták egyik oldalt sem, ráadásul a szüleik vegyes házasságban éltek.  Én épp ésszel fel sem tudom fogni, hogy mindezek után hogy lehet ebben a városban maradni, ahol ma is egymástól többnyire külön kerületekben élnek a két felekezet képviselői.

Mindezek után egy amolyan történetmesélős városnézésre invitált bennünket. Többek között elmentünk a Shankill útra, amelyet Belfast legveszélyesebb részeként tartanak számon, mert itt élnek a megrögzött unionisták. A villany póznákat, járdaszegélyeket a brit zászló piros, fehér és kék színei díszítik, a falakról hatalmas festmények (például egy morcos katona puskával), áldozatok nevei, történetei merednek ránk.

Alapvetően sok az üres telek, amely azért is érdekes, mert a ház viszont kevés a városban, így a lakhatás kérdése itt is folyamatosan napirenden van. De ki szeretne egy finoman szólva is kissé nyomasztó környékre költözni.

Mi semmit sem vettünk észre a nem éppen pozitív hírnév gyakorlati megnyilvánulásaiból szerencsére - tekintve, hogy fényes nappal mentünk és inkább kihalt volt az egész. De sötétedés után (mondjuk egy "I Love Ireland" feliratú pólóban) aligha mernék végigsétálni rajta.  A helyiek, azt mondják, már csak kedvtelésből esnek néha egymásnak.
Őszintén szólva, én a hétköznapjaimban nem tapasztalom a megosztottságot, de sajnos az még mindig valós. A két fél 1998-ban végérvényesen békét kötött. De a sérelmeket és a családokon átívelő és újabb és újabb generációk által táplált meggyőződéseket nem lehet csak úgy kigyomlálni. A héten a spanyol fiú búcsúvacsoráján sokat beszélgettem Johnnal, aki azt mondta, a legnagyobb baj az, hogy az emberek gondolkodása alig változik, így még mindig homályos a jövő.

A helyi politikával kapcsolatban érdekes dolgokat csíptem el. Nem tudom tudtátok-e például, hogy Észak-Írországnak van saját kormánya, mely az Egyesült Királyságtól függetlenül bizonyos kérdésekben maga dönthet. Így lehet az is, hogy (ahogyan az Ír Köztársaságban is), itt illegális az abortusz, míg Angliában vagy Walesben nem - gondolhatjátok mi következik ebből.

Talán egy bejegyzésre lassan elég lesz ennyi történelmi traktálás. De képtelenség csukott szemmel és közönnyel járni (nekem soha nem is ment) és úgy élni Belfastban, hogy ne érintsen meg az a nagyon összetett, sok rétegből álló alaphangulat és a velünk élő múlt, melyet én csak őszinte érdeklődéssel tudok figyelni. Sok filmet megnéztem a témával kapcsolatban egyébként már korábban is. Terveztem is, hogy összeállítok egy kis filmajánlós csokrot. Talán egyszer lesz is belőle valami, ha mutatkozik rá némi általános érdeklődés.

Este aztán megtartottuk a minden hónapban szokásos "Tools meetinget." Az emberek többnyire nem szeretnek ilyesmiken részt venni. De számomra az a lenyűgöző, hogy ebbe is bele tudják csempészni azt az utánozhatatlan barátságos és családias légkört, mely alapvetően jellemző az egész szervezetre. Példának okáért, a TFS jelenleg rendelkezik egy kevés megtakarítással, melynek sorsáról a mi véleményünket is kikérték. Komolyan, szavaznunk kellett, hogy új házat vegyenek esetleges új önkénteseknek vagy pedig egy égetően szükséges raktárhelyiséget a gyárnak. Végül demokratikusan az utóbbi mellett döntöttünk. De, több, mint "jófejség," nem igaz? Itt vagyunk átlagban csupán egy évet; mégis számít, amit mondunk.

Átevezve némiképp az érdekestől a kellemesebb irányába, szerdán színházba mentünk (legnagyobb örömömre). A Queen's Egyetem környékén van egy kis stúdiószínház, mely kívülről átlagos vörös téglás háznak álcázza magát. A Derry-Londonderryből való társulat is leginkább egy amolyan  különböző sorsokat bemutató lineáris történetmesélést rögtönzött a színpadon, melyet, ahogyan a címben is szerepelt, a "sanctuary" (menedék) kifejezés szervezett egybe. A színészek között voltak Szomáliából és Kongóból valóak, de belfastiak is, akik az előadás után némi ingyen kávé/tea kíséretében kerekasztal-beszélgetésre várták a közönséget. Igen, így végül ez a téma sem nevezhető éppen könnyednek, de számomra nagy élményt jelentett az egész.

Levezetésképp még elmentünk a White's Taverbe, amelyről azt mondják, hogy Belfast legrégebbi kocsmája (bár ebben itt soha sem lehet biztos az ember, mert elég sok reklámozza magát így). Valóban impozáns hely, viszont azt el kell mondanom, hogy olyan drágán mérték a Guinnesst, hogy végül arra jutottam, az árban a pohár is benne van....

Bár statisztikailag nagyobb esélyem van rá, mióta itt vagyok, még egyszer sem láttam szivárványt. Viszont hétfőn, ahogy a Shankill útról tartottunk haza, láttam egy nagyon szép példányt. Babona ide vagy oda, hátha jelent ez valamit. 

Más színek

Pénteken sikerült tető alá hozni némi állatságot. Az apropó az volt, hogy az egyik spanyol önkéntes nem sokára itt hagyja a Tools csapatát, így megillette a jog egy amolyan 'leaving party" megszervezéséhez. Ő a Halloween vészes közeledtétől megihletődve ki is találta azt a koncepciót, hogy mindenki öltözzön be valaminek. Így munka után a Primark nevű ruhabolt felé vettük az irányt, ahol sok egyéb furcsa dolog mellett állatos pizsamákat is lehet kapni (ezek egyébként tényleg inkább hasonlítanak jelmezekre, mint olyasmire, amiben alszol). Ilyenek kerültek kiválasztásra, hogy: farkas, róka, oroszlán, pingvin, krokodil, tigris. Én végül a zsiráf mellett döntöttem, tekintve hogy milyen magas vagyok (alulról súrolom a százhatvanat).  Ez alkalommal azt hiszem, eltekintenék az élménybeszámoló ezen részének képekkel történő illusztrálásától. 

Már jó ideje terveztük, hogy ellátogatunk Derry-Londonderrybe, amely amellett, hogy Észak-Írország második legjelentősebb városa, 2013-ban az Egyesült Királyság kulturális fővárosának címét is birtokolja. Így, ha kicsit is követi az ember a brit és ír sajtót, lépten-nyomon találkozik ezzel a különös névvel. Én talán túl sokat is láttam egy, az ország turisztikai népszerűsítésért felelős Facebook oldal miatt, így némiképp beleégett a tudatalattimba. 

Az erődváros fő nevezetessége a belvárost körbeölelő négyszáz éves várfal, melyen végig is lehet sétálni. A Foyle nevű folyó osztja két részre Derryt, egyúttal elválasztja egymástól a protestáns és katolikus kerületeket. Meglehetősen erős történelmi háttérrel bír a város. Hogy csak egy példát említsek: itt történt 1972-ben az azóta Véres Vasárnapként emlegetett esemény, amely során a brit hadsereg katonái tüzet nyitottak az ír szabadságjogi-tüntetőkre, megölve jó néhány, főként fiatal, fegyvertelen civilt.  Igen, film is készült róla, valamint a U2 is ennek állít emléket "Sunday Bloody Sunday" című számában. Ha már az ellentéteknél tartunk: az íreknek Derry, az angoloknak Londonderry. Ez a téma - és úgy általában az észak-ír konfliktus - nem egykönnyen érthető és átlátható szerintem olyan valaki számára, aki nem ebbe született. Viszont a városról nálam sokkal jobban mesél ez a blogbejegyzés.

  

Szóval, nagy izgalommal - és meglehetősen fáradtan - szálltunk fel kora reggel a Derry-be tartó buszra, melyet közel két órányi út után el is értünk. A buszmegállótól kissé logikátlan távolságban elhelyezett turistairodában aztán megtudtuk, hogy minden órában indulnak városnéző séták. Ráadásul az egyébként sem túl magas ár még egy ingyen kávé/teát is magában foglal. Miután  kicsit átmelegedtünk a kávétól (igen, ez még mindig az a fekete lötty, amelyről ők azt hiszik, hogy az), hozzácsapódtunk a főként amerikaiakból álló csoporthoz, melyet egy igen szimpatikus őszes ír emberke vezetett. Ahogy haladtunk végig az ódon falak tetején, kivételesen helyi akcentus nélkül és rendkívül szórakoztató stílusban mesélt az olykor kicsit sem vicces várostörténetről. Sajnos eközben az idő egyre rosszabbra fordult: szél, hűvös, arcodba csapódó eső, ahogy kell. 

A túra végeztével még próbáltuk az útitársammal körbejárni a belvárost. Be is mentünk egy templomba, amelyik csak kívülről emlékeztetett arra. Belülről a színes ólomüveges ablakokat leszámítva sokkal inkább egy konferenciateremnek tűnt. A kegyetlen időjárás és a csontig hatoló hideg viszont egyre komorabbá tett bennünket, így végül hazaindultunk.

Azt még azonban el kell mesélnem, hogy ezen a hétvégén esett meg velem először mióta itt vagyok, hogy Belfast utcáin sétálva magyarokba botlottam. Ahogy elhaladtak mellettem a City Hall környékén, egyből felkaptam a fejemet. Meg akartam szólítani őket, de hamar eltűntek a látóteremből. De minden esetre megörültem nekik, mert már kezdtem azt érezni, hogy nem is igaz az a mondás, hogy a magyarok mindenhol ott vannak.

Londonderry-nek viszont azt hiszem, adnunk kell legalább még egy esélyt. Van az úgy, hogy nem a megfelelő időben találnak meg bennünket a dolgok...

HaJó a vége

Ez a hajó bizony már elment... No, nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy szögre akasztottam a  csavarhúzómat, hanem arról, hogy csütörtök reggel fejeztük be és indítottuk útjára a Tanzániába küldött szállítmányunk munkálatait.

Dolgos, megterhelő hét áll mögöttünk. Én hétfőn egész nap varrógépeket pakoltam fel, le, ide, oda - éppen, amit kértek tőlem. Kedden és szerdán pedig a konténer (amelyben a varrógépeket és szerszámokat szállítják) oldalát festettük. A második napbetűket mázoltam fel és, amikor teljesen elkészültem vele, vettem csak észre, hogy a három felirat egymás alatt piros, fehér és zöld...  

Pénteken a munka mellett ismét akadt némi adminisztratív elfoglaltság: akkorra kaptam ugyanis időpontot az egyik banktól, hogy számlát nyissak náluk. Mert az nem úgy van, hogy az ember csak úgy besétál egy pénzintézménybe, órákat várakozik, mire egy türelmetlen és elcsigázott ügyfélfogadónak előadhatja a problémáját. Úgy általában mindenhova időpont kell az orvostól a munkaügyi hivatalig. Viszont cserébe egy rendkívül türelmes és kedves ügyintézőt kapsz. Akivel én beszéltem például még kávét is hozott, hogy némi komfortérzetet teremtsen a papírmunka lebonyolításában.

De a hét fő történése számomra a várva várt Glen Hansard koncert volt. Akkor kezdem az elején: Glen Hansard egy ír származású,  énekes, zeneszerző, aki amellett, hogy olykor-olykor a The Frames frontembereként tűnik fel, azért a legjobban mégis az áll neki, amikor a 14 éves kora óta használt, viharvert gitárján játssza a végletekig átélt dalait. Én az Egyszer (Once) című film kapcsán ismertem meg, majd fedeztem fel fokozatosan sokszínű, figyelemre méltó munkásságát. A film - melyet nagy szeretettel ajánlok mindenkinek, ír kultúra és zene iránti olthatatlan érdeklődéstől függetlenül - egyébként gyakorlatilag életrajzi ihletésű, tekintve, hogy jó ideig utcai zenészként pengetett Dublin szerte. A "Falling Slowly" című, mozibeli partnerével, Markéta Irklovával közös szerzeményük pedig 2008-ban  elnyerte az Oscar-díjat a "legjobb eredeti dal" kategóriájában. 

Aki ismer, tudja, hogy meglehetősen rajongó típus vagyok (főként a zenét és színjátszást illetően). Ehhez még hozzájön egy leküzdhetetlen vágy az után, hogy megosszam mindenkivel a nekem tetsző dolgokat (igen, jól látjátok, ez a bejegyzés is némi zenei propaganda akar lenni). Szóval, még tavasszal hírét vettem, hogy a szomszédos Ausztriában két koncertet is ad majd az említett tehetséges zenész. Igyekeztem minden követ megmozgatni, hogy eljussak valamelyikre - még két fórum topicot is létre hoztam a Világhálón, hátha akad olyan magyar rajongó, aki szívesen csatlakozna hozzám. Végül sajnos nem én indítottam el a Glen Hansard őrületet Magyarországon és úgy alakult, hogy egyik eseményen sem tudtam részt venni. Aztán, nem sokkal az után, hogy kiderült, mehetek Belfastba, olvastam, hogy az észak-ír fővárosban fog ő is épp fellépni. Persze még aznap lecsaptam egy jegyre. Kicsit promóztam a belfasti magyarok Facebook csoportjában a programot, de sajnos itt sem koronázta túl nagy siker az igyekezeteimet. Így végül egyedül mentem. 

Gondoltam jobb, ha minimum egy órával hamarabb odaérek, mert majd halomra öli egymást a sok fanatikus rajongó, hogy az első sorokban találhasson helyet (egyébként minden jegy elkelt már hetekkel korábban). De alig pár ember ücsörgött akkor még csak a színház kávézójában. Ahogy bejutottam a negyed órával a kezdés előtt kinyitott ajtón, láttam, hogy ezek az írek békés népek, nem sietik el a dolgokat, így még pont elcsíptem egy Boginyi helyet a színpad előtt.

Az előzenekar szerepkörét ez alkalommal Hansard egyik kedvenc ír énekesnője, a nagyon különös (elsőre talál kissé furcsa) hangú Lisa O'Neill töltötte be, aki engem már a nyitó dalával azonnal megfogott. Ráadásul valami elképesztő humorral és stílussal bír. Glen aztán 2 órát és 15 percet játszott és hihetetlen hangulatot teremtett. Igazán rendkívüli, hogy micsoda szeretet vette körül a közönség részéről. Egyként énekeltük a dalait, vettük a poénjait (például arról, hogy az Éhezők viadala alkotói felkérték egy filmzene megírására, amelyért aztán teljesen odavoltak. Majd végül a Maroom 5-os Adam Lavine-nel énekeltették fel a lemezre). Ránk is átragadt a meghatottsága, amikor egy-egy személyes történettel fűszerezte meg az előadását. Valahogy erre a rövid időre teljesen megfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen nem is belfasti vagyok. Közhely, de a zene tényleg összeköt. Csak álltam ott és nem éreztem mást, mint hálát, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni akartam: a Smaragd Szigeten, az egyik nagy kedvencem koncertjén.

A végén, amikor már rég lejárt a koncertideje, még visszacitálta a színpada Lisát és rögtönöztek  ketten egy "Elvis in my kitchen" című szösszenetet, melynek, ahogy a címe is előre sejteti, a szövege is meglehetősen mókás.  

A MAC-ből hazafelé aztán szakadt az eső. De valahogy egy cseppet sem zavart. Csordultig töltött ez a káprázatos élmény, amely még annál is jobban sikerült, mint reméltem.  Szóval, ha tehetitek, szeressétek ezt a remek és őszinte zenészt és indítsatok kampányt egy magyar koncertért. És, hogy kijöjjön a keretes szerkezet: remélem legalább akkora örömet okoz majd az Afrikába küldött hajónyi adományunk, mint ezen az estén nekem a sok-sok hajós metafora Hansard szerzeményeiben. 

Nap, nap után

A varrógépek köszönik szépen, jól vannak. Tekintve, hogy a héten viszonylag kevés időt töltöttem a társaságukban. Pontosabban több, mint egy hete ugyanazt a megveszekedett, nagyon makacs példányt próbálom rendbe szedni, amelyet harmadikként kaptam, hogy gyakoroljak rajta.  Szerintem már minden létező, mozgatható és általában nem mozgatható elemet kivettünk belőle, megtisztítottunk, megolajoztunk és visszatettünk (mert ehhez egyedül már kevés vagyok), de még mindig nem áll szándékában rendesen működni. Nem, nem adom fel!  

Szerdán én voltam az ebédfelelős. Ez azt jelenti, hogy reggel elmentem bevásárolni, fél11-kor  teát főztem a csapatnak, gondoskodtam a keksz-ellátmányról, elkészítettem az ebédet, majd délután újabb adag teát gyártottam. Az ebéd egyébként olyan vega rakott krumpli volt, melyet cukkinival, joghurttal és sajttal igyekeztem feldobni; meg kell mondanom, minden előzetes aggodalmam ellenére, meglepően jól sikerült. Két tepsivel sütöttem és az utolsó burgonyáig mind elfogyott. Ilyenkor a mosogatás is az aktuális önkéntes nyakába szakad, ezért mondhatjuk, hogy egész napos elfoglaltságot jelent ez a poszt. Így aztán a problémás páciensre már "sajnos" nem jutott időm.....

Ezen kívül most nagy izgalomban van a csapat, mert jövő héten érkezik a konténer és 290 varrógépet, valamint jó néhány szerszámot küldünk Tanzániába. De alapos munka ám ez: még ágyakat és bicikliket is mellékelünk annak a hat embernek, akik a traininget tartják majd a helyieknek. Csütörtökön és pénteken mindent szépen egybehordtunk, szortíroztunk és leltárba vettünk. Én péntek délután szögeket kalapácsoltam ki különböző falécekből - mostanáig nem tudom pontosan miért. Néha azért elcsodálkozom, hogy itt vagyok és azt csinálom, amit. Még saját szerszámos ládám is van! El tudjátok képzelni?! Mert én bevallom őszintén, ha pár évvel ezelőtt, mondjuk a kommunikáció- és médiatudomány szak végzésének kellős közepén valaki azt mondja, hogy én egyszer Belfastban fogok varrógépekkel bíbelődni, biztosan megkérdeztem volna az illetőtől, hogy nincs-e szüksége komoly orvosi segítségre. De az élet már csak ilyen különös és kiszámíthatatlan - hál' Istennek! 

Mindemellett szerdán voltunk a nagyjából velem egy időben érkezett spanyol lánnyal orvosnál is, hogy regisztráljanak bennünket és kicsit felmérjék a fizikai állapotunkat. Pénteken pedig jelenésem volt a helyi munkaügyi és nyugdíjfolyósító irodánál a biztosítási számom ügyében. Egy körülbelül félórás elbeszélgetésen kellett részt vennem, hogy jóváhagyják a kérelmemet. Olyanokat kérdeztek, hogy hogyan jöttem az országba, miért, van-e férjem, volt-e egyáltalán valaha, meddig maradok és hasonlókat. De azt hiszem jól megfeleltem. Szóval, most várom, hogy küldjék a kártyámat. Ez - azt mondják - később még nagyon hasznos lesz. 

Az nap egyébként úgy esett egyhuzamban, mintha dézsából öntenék. Jó esetben munka után eszem ágában sem lett volna kitenni otthonról a lábamat. De megígértük, hogy részt veszünk a Queen's University-n egy kétórás szemináriumi előadásszerű kiscsoportos foglalkozáson, melyet egy litván lány tartott a fenntartható fejlődésről. Ő nagyon készült mindenféle érdekességgel, színes videókkal és power pointos beszámolóval, de őszintén szólva nekem valahogy túl általános volt az egész (még akkor is, ha angolul ment a dolog). De nem bánom, hogy elmentem; mindenből lehet tanulni (valamit)!