2014. november 9., vasárnap

"Lost in the bureaucratic maze" - avagy a sziszifuszi papírmunkán innen és túl

Lassan három hete annak, hogy visszatértem az észak-ír fővárosba és elkezdtem kialakítani azt a bizonyos "új ÍRányt."

Egy vasárnap esti járattal repültem Dublinba. Már mondhatni egész rutinszerűen ment a dolog. A kissé csípősen hűvös Belfastba hajnali 2-kor érkeztem meg és fél3-fele járt már az óra, amikor a zöld bőröndjeimet begördítettem az új szobám ajtaján. Ahogy említettem, Stephen és John tőszomszédságában vettem ki egy szobát és jelenleg egy belfasti, negyvenes évei közepén járó férfi a lakótársam - de biztosan jönnek még mások is, mert egy ötszobás házikóról van szó. Vele alapvetően jól ki lehet jönni, de nyilván nem olyan családias a hangulat, mint az önkéntes házban volt (nem, mintha arra számítottam volna). A szobám az első emeleten található; tágas és világosnak mondható, mert az egyik falát szinte csak ablakok teszik ki, amelyek az utcára néznek. Sokszor hallatszik be gyerekzsivaj, mert a környékbeli gyerkőcök úgy veszem észre inkább ott, mint otthon játszanak. Ezt egyébként az ősszel és télen is előszeretettel furikázó jégkrémárus kocsi igyekszik is kihasználni - arra eddig még nem sikerült rájönnöm, hogy mekkora sikerrel, minden esetre nem töltöttem itt annyi időt, hogy 7-8 fokban fagyizni támadjon kedvem.

Szóval, ahogy azt korábban említettem, hétfőn frissen, melegében várt rám egy interjú. Oly annyira rögtön, hogy reggel 6 órakor már el is kellett hagynom a házat, hogy odaérjek (akik ismernek mindebből biztosan kitalálták, hogy alvásról szó sem lehetett). Az interjúra ugyanis egy másik megyében, a körülbelül kétórányira lévő Fermanagh-ban került sor. Emlékeztek a trainingre, amelyen szeptember elején vettem részt és, ahol mindenféle sporttevékenységeket próbálhattam ki?  Nos, az ugyanitt volt. A szervezet pedig, akik tető alá hozták az ötnapos rendezvényt, engem kért fel, hogy jelentkezzek a támogatásukat élvezve egy kilenc hónapos képzésre, amelynek a végén, ha sikerül megszerezni a képesítést, talán állást is kaphatok a szabadidős létesítményben, mint sport trainer. Különféle vízi sportokat (mint kajakozás, kenuzás, szörfözés, hajózás, stb.), falmászást kellene oktatni és művészeti foglalkozásokat tartani egészséges és fogyatékkal élő fiataloknak. Igazából ez is olyasmi, amire soha sem gondoltam volna magamtól, de azt hiszem, szívesen csinálnám. Korábban varrógépet is csak tisztes távolságból láttam...
Nyolcvanan pályáztak és végül húszunkat hívtak be a gyakorlati felvételire két napra bontva. Rajtam kívül kilenc ír fiatal jelent meg, ketten konkrétan az Ír Köztársaságból jöttek (ugyanis ez a település viszonylag közel fekszik a határhoz). Amikor végignéztem rajtuk, kezdtem el igazán izgulni. Egy fél órás tájékoztató után rögtön bele is csaptunk a közepébe: első feladatként futni kellett. Utána a tóhoz vettük az irányt; mindenki vízhatlan ruhát kapott és azt az utasítást, hogy bocsássunk vízre két, egyenként ötszemélyes kenut. Értelem szerűen, két csoportra osztottak bennünket és adtak egy térképet, hogy a lehető leggyorsabban jussunk el egy kijelölt szigethez. Ez a rész úgy érzem sokkal jobban ment, mint előtte a futás (azért soha sem rajongtam igazán). Egy intenzív harmincperces evezés után meg is találtuk a célpontot, egy kissé vadregényes földnyelv formájában. Ott elsőként kitöltettek velünk egy tesztet, majd egyenként beküldtek egy kis házba, ahol amolyan klasszikus, elbeszélgetős állásinterjú következett. Szerintem ekkor jött ki rajtam leginkább a fáradtság, mert bajosan ment az angol mondatok helyes összetákolása (mint a rádióban legutóbb). Képtelen vagyok felfogni, hogy miként bénázhatok még mindig néha egy év folyamatos nyelvhasználat után (főleg akkor, amikor tétje is van a dolognak). El is kezdtem magyarázkodni, hogy elvileg tudok ám angolul. Erre a három kérdező trainer egyike megerősítette, hogy ő már dolgozott velem és, hogy tényleg nincs azzal gond. De nem is én lennék, ha nem bénáznék kicsit... 
Ez után háromfős csoportokba tagozódtunk és néhány papírlap és egy tekercs cellux segítségével kutyaházat kellett építenünk, de olyat, amely funkcionál is. Jó hangulatban telt az építkezés, a végeredményt pedig azzal a kísérő szöveggel prezentáltuk, hogy az eklektikus építészeti stílus egyik ékes bizonyítékáról van szó. A szigetes feladatok utolsó darabjaként mindenkinek választania kellett egy objektumot (tényleg bármi lehetett), amelyben felismerni vél egy önmagában is meglévő karaktervonást. Én kissé hatásvadász módon a termőföldet választottam és azt mondtam, hogy, bár egyszerűnek látszik, ha rászánod a kellő időt és energiát és elültetsz valamit benne, termést hoz, sőt talán megsokszorozva kapod vissza a törődést.
Visszafelé is kenuzva tettük meg a távot, ám nem messze a parttól megálltunk. Ekkor következett a meglepetés: azt mondták, hogy úgy, ahogy vagyunk, ugorjunk be a (1-2 Celsius-fokosnál aligha több) tóba. Senki sem mondott nemet, így pár pillanattal később már a dermesztő vízben kapálóztunk. Egyébként szerintem a hőmérsékletnél nehezebb volt a ruhában úszással megbirkózni. 
Szóval, a felvételi tapasztalatait úgy összegezném, hogy a januárban induló képzés egyáltalán nem lenne gyerekjáték és sokat törtem a fejem a saját alkalmasságomon is. Tíz helyet tudnak biztosítani és, aki elnyeri valamelyiket, annak állják a training és az ott lakás költségeit. Alapvetően remek ugródeszka lenne, jobb, mint, amilyenre bevándorlóként számíthatnék. Így tépelődés ide vagy oda, azt hiszem, ha kiválasztanának,elfogadnám . 

Másnaptól kezdve azonnal belevetettem magamat az ügyintézésbe. A hazalátogatásom alatt küldtek egy levelet, melyben tájékoztattak, hogy törölték a lakhatási támogatásomat arra hivatkozva, hogy tudomásukra jutott, hogy renceresen kapok fizetést (kár, hogy nekem nem szólt senki). Így első utam az ő irodájukba vezetett némi asztalcsapkodásra. A második viszont a munkaügyi központba. Noha minden erőmmel az állás utáni kutatásra szeretnék koncentrálni, sajnos az átmeneti időszakban muszáj megoldást találnom a megélhetésre, így munkanélküli támogatást igényelnem. Ez első körben egy minikönyv vastagságú formulakupac kitöltését jelentette, majd egy körülbelül egy órás kérdez-felelek interjút. Nos, itt tényleg mindent tudni akartak; mikor jöttem,, meddig tervezek maradni, akarok-e családtagokat is ideköltöztetni. De, hogy csak a gyöngyszemeket említsem, megkérdezték rendelkezem-e fogorvossal az Egyesült Királyság területén. Amikor azt válaszoltam, hogy nem, bővebben ki kellett fejtenem, hogy miért nem. De akadt egy olyan is, hogy van-e külföldön bármiféle háziállatom. Én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy van két macskám, mire az alapvetően jóindulatú ügyintéző összevonta a szemöldökét és megjegyezte, hogy ő a helyemben nem vallaná be, mert akkor talán azt gondolhatják majd, hogy be is akarom hozni őket az országba...
Amikor azt hittem, minden papírt beszolgáltattam már és mindenre megfeleltem, másfél héttel később kaptam egy levelet, hogy részletesen igazoljam, hogy kivel lakom, nem rejtegetek-e például egy be nem jelentett unokatestvért és úgy egyébként is, bizonyítsam be, hogy már három hónapja Észak-Írországban élek. Ekkor először egy kisebb hisztiroham kerített hatalmába, mert kezdett olyan érzésem lenni, mint a bankszámla körüli hercehurcánál. Aztán felhívtam őket telefonon, hogy én kérem nem három, hanem tizenhárom hónapja élek itt, majd bementem személyesen és még több papírt vittem nekik. A szolid bürokratikus csatározás pedig meg is hozta az eredményt, mert már másnap megítélték a segélyt. Ha minden igaz, a következő héten küldik is az első részletet. Egyébként ez nyilván kötelezettségekkel is jár: kaptam egy könyvecskét, amelybe hetente két-három állást kell beírni, amelyeket ténylegesen megpályáztam és hétnaponta be kell menni a munkaügyi központba hirdetéseket böngészni és kéthetente bemutatni a könyvemet. Tudok nem egy olyan embert, aki mindezekről a lépésekről finoman fogalmazva, füllenteni szokott. De én ennek semmi értelmét nem látom, hiszen végeredményben tényleg munkát szeretnék kapni nagy UK-ben vagy az Ír Köztársaságban (merthogy ott is keresgélek).
Mindemellett újra kellett regisztrálnom az orvoshoz, mert az a jogviszonyom is lejárt. Ismét felvettem a mester diplomamunkám írásának fonalát is (nincs több kibúvó, annak most a végére kell érnem). 
A gyárba hetente egyszer járok be kicsit segíteni. Eddig kétszer voltam: főztem és egy másik alkalommal (életemben először) mosdószereléssel töltöttem egy fél délutánt. Szóval, akad tennivaló.. 

Ami a szabadidős elfoglaltságokat illeti, idén is beköszöntöt a töklámpásos, karamellás almás halloweeni időszak. Az utcákat ellepték a kísértetek, boszorkányok és sikolymaszkos gyerkőcök.    
Az új önkéntesek pedig szerveztek egy kosztümös házibulit, melyre engem is meghívtak. A pénztárcakímélő megoldások jegyében a Poundlandból öltöztem: vásároltam egy répaszínű, Kleopátra-frizurás parókát és némi fekete sminket. Eredetileg boszi akartam lenni, de végül inkább úgy néztem ki, mint egy hippi démon. Irtó mókásan vette ki magát, hogy a barátaim nem ismertek meg vörös hajjal és szimplán elsétáltak mellettem. Egyébként még a középiskolában minden áron "Scully-szín" hajat szerettem volna. Talán jobb, hogy végül nem valósítottam meg...




Egy vasárnap reggelen üzenetet kaptam az újonc olasz Tools önkéntestől, hogy nincs-e kedvem velük tartani Whiteheadbe. Tudjátok, hogy nekem ezt nem kell kétszer mondani, így kaptam is az alkalmon. Délelőtt még éppen elcsíptük az egyre inkább téliesre forduló időjárás napsütéses tartalékait. Elsétáltunk a világítótoronyhoz, majd egy kevésbé ismert úton vissza a városba. Ahogy néztem az esti félhomályba burkolózó házakat egy kopár fa ágai közül, egyre közelibbnek éreztem a decembert. Pompás volt viszontlátni a tengert és érezni a mindig üdítő sós illatát.


Legutóbb említettem, hogy még otthonról beszereztem egy koncertjegyet. Egy decemberi jótékonysági rendezvényről van szó, ahol nem csak kedvenc ír zenészem, Glen Hansard lép fel, de hozza a frenetikus The Frames együttesét is és még néhány vendégművészt, akiket szintén ismerek. A dolgok kísértetiesen hasonlóan történtek, mint mielőtt elkezdtem az EVS időszakot: a jövőről még mintsem sejtettem, de már volt egy jegyem a belfasti koncertjére. Egyébként ezúttal is Dublinig kell mennem a zene kedvéért, mint az Arcada Fire esetében, ráadásul mivel a jegyeket gyakorlatilag egy óra alatt elkapkodták, senkit sem tudtam meggyőzni, hogy velem tartson (Alone in Dublin 2.0). Mindezt azért hozom fel, mert ebben a néhány hétben ez a bizonyos koncert lebegett a szemem előtt, hogy mi lesz, ha majd el kell adnom a jegyet, mert nem sikerül maradnom. De eddig úgy néz ki, erre szerencsére nem kerül sor.
A családomtól rengeteg segítséget kaptam mind lelkileg, mind anyagilag. Gyűjtöttek nekem pénzt, az édesanyám és az ikertestvérem pedig igyekeztek mindenfélét beszerezni nekem, amire szükségem lehet (így például egy piros kávéfőzőt, mert az nem volt az új lakásban és egy pár jó meleg csizmát a hidegebb téli napokra) a nagy szerencsét próbálás közepette. Nélkülük és azok nélkül a barátaim nélkül, akik akkor is mellettem állnának, ha példának okáért úgy döntenék, hogy Tasmaniába költözök, nem menne. 




Így utólag visszagondolva, itt tartózkodásom egyik legnehezebb három hetén vagyok túl. De azt akarom hinni, hogy a sok álmatlanul töltött éjszaka és stressz által felőrölt agysejt mind megérte.