Közösségi élmények - avagy a születésnaptól a jeges fürdőig

Tudom, tudom, rég volt... Kifogások helyett, itt van inkább a dolgok állása. 

Skócia után következett a Tools For Solidarity 30. születésnapi rendezvénysorozatának hete. Előtte nem csak a költözést igyekeztünk befejezni, de kicsit formába is rázni a helyet (no, nem vágytunk sokra csak, hogy legalább mozdulni lehessen a dobozoktól). Ez utóbbi célkitűzésünket nagyjából sikerült is megvalósítani, sőt még néminemű (egyébként szokatlan) tisztaságra hasonlító állapotot is elértünk egyetlen varázslatos napra. Sok barát és egykori önkéntes utazott Belfastba, hogy részese lehessen a különleges ünneplésnek, így rengeteg új embert ismertem meg, akik így vagy úgy szeretett Tools családunkhoz tartoznak. Ez pedig, mint tudjuk nem csak holmi ideiglenes állapot, hanem életforma (és itt most nem a vegetarianizmusra gondolok).

Szerdán és másnap kerekasztal-beszélgetéseket rendeztünk a fenntarthatóságról és a lehetséges politikai, gazdasági és egyéb jövőnkről. Ez utóbbi sajnos annál kevesebb érdeklődőt vonzott, mint amennyit a nagy tudású előadók megérdemeltek volna. Ezen kívül csütörtök este egy hangulatos kis pubkvízre invitáltuk a szellemi kihívásokra fogékonyakat - na ná, hogy én sem hagytam ki. A kérdéseket napokkal előtte a skót önkéntesünk és az az ír munkatársam fabrikálták, akivel a pályázatokon szoktunk dolgozni. Mondogattam is nekik, hogy nagyon szívesen súgok zenés és filmes feladványokat, de nem hagytak érvényesülni. A vetélkedőn azt gondoltam, hogy sikerült összehozni egy álomcsapatot, de kiderült, hogy mindig lehet olyat kérdezni, amelyről egy szegény, messziről jött önkéntesnek fogalma sincs. Például hiába tudtam, hogy magyarul a Százholdas pagony a helyes válasz, ha azt viszont nem, hogy ez mégis hogy hangzik angolul. Bulváros momentumként megemlíteném azt, amikor a játékvezető mindenki füle hallatára bemondta, hogy "akkor a következő One Directonről szóló fejtörő Boginak megy, aki odavan ezért a bandáért. Gyerünk, mutasd a tetoválásodat!" Remélem cáfolatként elegendő, ha annyit mondok, árva halovány fogalmam sem volt a megoldásról. A kvíz végén csak azért nem lettünk utolsók, mert volt a fiúknak sportkör, nekem pedig zenefelismerés (ujjgyakorlat). Amikor a csapattagjaim gyakorlatilag odalöktek, hogy vegyem át az utolsó előtti helyért járó díjat, azt a magas labdát nem hagyhattam ki, hogy reklamáljak, amiért nem kaptam One Directon pólót.

A verseny után (éjfél tájt) két olasz lakótársnőmmel az ágy helyett a konyhába zuhantunk bele, hogy tekintélyes süteményadagokat gyártsunk a pénteki nyílt napra. Én ismét a közkedvelt pogácsa mellett döntöttem, míg a lányok kókuszos és gyümölcsös édességeken szorgoskodtak. Szerencsére a végeredményen nem látszott, hogy éjszakai műszakban készültek az eledelek - legalábbis senki sem panaszkodott. Másnap aztán nem csak egy hatalmas ebédet hoztunk össze azoknak, akik eljöttek az új gyár hivatalos megnyitójára, de délután egy kreatív sorversenyt is. Ehhez mi magunk készítettük az olyan kellékeket, mint célba dobó (mozgó fa szerkezet,  amelyet hatalmas fonálgomolyagokkal bombáztunk), egy  óriási tű, amelyet egy (nagyon) trükkös cérnával bekötött szemmel kellett befűzni vagy épp egy gondosan összebarkácsolt flipper. A sok erőfeszítés aztán meghozta gyümölcsét, mert szép számban gyülekeztek a vendégek. John tartott egy megható beszédet, majd átadta a terepet az egykori önkénteseknek, akik jó néhány szívmelengető történetet őrizgetnek a TFS-ről. Ezt követően aztán a csapatunk ismét vereséget szenvedett az ügyességi vetélkedőben (nem, nem vettem zokon). 

Este izgatottan készültünk a nagy "Birthday Bash-ra" (amolyan koncert), amelyet egy Docker's nevű klubba szerveztünk. Két, meglehetősen mókás nevű helyi zenekar (A.R.S.E.  és Blast Proof Sunglasses), egy errefelé közkedvelt komikus, Tim McGarry és a sokat emlegetett Terri Hooley DJ szettje alkották a line-upot. Amikor beléptünk, rögtön az jutott eszembe, hogy a hely maga olyan, mint az, ahol Uma Thurman és John Travolta ropták a Ponyvaregényben (mondjuk úgy, hogy divatosan retro). Kicsit csúszott az egész program, így végül úgy alakult, hogy a két együttes között (akikből a magam részéről nem bántam volna, ha valamivel kevesebbet hallok) Terri-nek csak egy négyszámos lemezlovaskodásra jutott ideje. Na, de azok pontosan azok voltak, amelyekre én is táncra perdülök; köztük egy Pulp klasszikussal (igen, a Common People). Itt gyorsan meg is ragadnám az alkalmat, hogy reklámozzam a brit kultcsapatról szóló filmet, mely a rajongóknak igazi csemege - Jarvis nem hazudtolja meg önmagát többek között egy csirkés állásfoglalással. 

Mivel a határozottan jó hangulatú eseményt zárás után még folytattuk Stephenéknél, másnap igencsak nehezünkre esett felkelni, hogy részt vegyünk a "treasure hungint-ban." Ez azt jelentette, hogy a város egy adott pontjáról elindulva egy ötvenpontos kérdéssorra kellett megtalálni a válaszokat úgy, hogy azok mind az utcán hevertek. Közben olyan feladatokat is kaptunk, mint rálelni a Yellow Submarine nevű üzletet és 1 Fontért használt bakelit lemezt venni. A pontot az kapta, aki a legütősebb borítóképre bukkant. A cél természetesen a gyárépület elérése volt, de azalatt a három órás lődörgés alatt a lelkesedés helyett inkább az általános fáradtság ült ki az arcunkra. Nos, a csapatunk nem véletlenül választotta a Belfasti Zombik nevet... Ha egy átlagos péntek után került volna sor erre az egyébként roppant szórakoztató keresgélésre, tényleg élvezettel vetettük volna bele magunkat. Így viszont egy bizonyos ponton túl még én magam is hisztis lettem. Arról nem is beszélve, hogy ebben a versenyben sem nyertünk (azt hiszem most már fölösleges tovább takargatnom a nyilvánvalót: utálok veszíteni). 

Sötétedés utána az Old Boy's nevű közösségi házban jöttünk össze. Néhányan táncoltak is, de mi a barátaimmal csendes eszmecserélgetésnél nem bonyolódtunk többe. Illetve az asztalunknál páran elsajátították annak művészetét, hogy miként kell négynél több söralátétet egyetlen mozdulattal feldobni és elkapni (én csak figyeltem). 

Vasárnap a rendezvénysorozat záróakkordjaként megmásztuk közösen a Cavehill-t, hogy az esőmentes napot kihasználva a csúcson piknikezzünk. Orosz önkéntesünk akkor rukkolt elő a hónapok óta őrizgetett ajándékával, egy szépen megmunkált, kézzel festett Matrioska babával, melyet a Toolsnak szánt. Gyorsan készítettünk is egy csoportképet, amelyen a nemzeti gyerekjáték egy-egy darabkáját szorongatjuk. A hegyről lefelé sétálva szóba elegyedtem egy belga lánnyal, aki bár a TFS régi barátja, EVS időszakát mégsem itt, hanem "Írország kertjében," vagyis Wicklow megyében töltötte (a kedvenc részemen). 

Ez a közel egy hét rengeteg embert hozott össze, akik mind belefolytak valamiféleképp ennek az egészen egyedülálló szervezetnek az életébe és így vagy úgy, de tettek azért, hogy harminc éve töretlen elszántsággal munkálkodhasson a fantasztikus Wood testvérek vezetésével az afrikai emberekért. Ahogy azt a Határátkelő blogon megjelent cikkem után az egyik kommentelő megfogalmazta: mi nem halat adunk a rászorulóknak, hanem hálót. Életem egyik legmeghatározóbb élményének tartom, hogy ennek részese lehettem függetlenül attól, hogy ténylegesen mennyi rakoncátlan varrógépet sikerült megjavítanom. 

Hogy mi újság a bankkal? Jelentem, győztünk! 11 hónap után immáron brit bankszámla-tulajdonossá avanzsáltam, melyről azt hittem, már soha sem következik be. A  történet vége az, hogy a hivatalos panaszunkra válaszképp küldtek egy "szánjuk, bánjuk" levelet, melyhez mellékeltek egy 100 Fontról szóló csekket kárpótlásképp a méltatlan bánásmód miatt. Másnap el is mentem a pénzintézetbe, hogy bankjegyekre váltsam azt, de ott azt mondták, hogy ez addig nem lehetséges, míg nem rendelkezem számlával náluk. Ekkor sötét köd öntötte el az agyamat és nem voltam többé sem kedves, sem türelmes. Egy ügyintézővel ismét kitöltöttük a jelentkezési lapot (furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen azzal, aki a legelsőt is intézte) és biztosítottak, hogy ez úttal nem lesz semmi akadálya annak, hogy megnyissák. Nem az ő hibájuk egyébként, mert minden igénylést a londoni központba továbbítanak és ott dől el, hogy megadják-e vagy sem. Végül csupán egy hetet kellett várakoznom: a kártya már itt pihen a táskámban és várja, hogy valami csoda folytán intenzívebb használatba kerüljön. 

A rákövetkező hét sem telt el átlagosan, ugyanis az egyik belfasti munkatársam, aki a biciklidoktor nálunk és eredetileg Kanadából jött, elintézte, hogy részt vehessek egy trainingen. A képzést elsősorban észak-ír és walesi látássérült fiataloknak szervezték, így egyetlen magyarként olyan alapon vágtam bele a dologba, hogy talán hasznos lehet. Einniskillenhez közel, egy Share Centre nevű szabadidős központban került megrendezésre, amely legnagyobb erőssége, hogy egy csodaszép tó partján helyezkedik el, melynek minden vízi sportos előnyét igyekeznek is kihasználni. Az angollal kapcsolatban is igazi mély vizet jelentett, de igyekeztem állni a sarat a néha kifejezetten szlenggel beszélő, nálam kicsivel fiatalabb ifjúság között. Az első este rá sem jött mindenki, hogy nem idevalósi vagyok, amelynek örültem (bár lehet, hogy csak azt jelenti, hogy egyáltalán nem figyeltek oda rám). Amikor bemutatkoztam az egyik résztvevőnek például, ő visszakérdezett, hogy ez ír név? Aztán igazán akkor buktam le, amikor egy beszélgetésben babaholmikról esett szó és én az egyik kifejezésről megkérdeztem, hogy mit jelent. De egyébként roppant befogadóan és nyitottan viselkedtek, hamar megtaláltuk a közös hangot. Azon pedig külön jót szórakoztam, ahogy egymást heccelték az akcentusuk miatt (főleg a hírhedten rossz belfastit).

Az ötnapos training úgy zajlott, hogy délelőttönként különböző előadások, beszélgetések folytak a fiatal pályakezdők lehetőségeiről, az önmagunk állásinterjúkon való minél hatékonyabb reprezentálásáról vagy épp arról, hogy hogyan írunk megkapó életrajzot. Ha mindez magyarul ment volna, talán azt gondolom, hogy semmi új sem volt a Nap alatt. Így viszont, hogy brit és ír kontextusba helyeződött az egész, kifejezetten hasznosnak éreztem minden percét. 

Délutánonként aztán elszabadultak a különböző sporttevékenységek (és velük együtt a minden újdonságra nyitott, lelkes csapat is). Egyebek mellett kajakoztunk, falat másztunk, kötélpályán egyensúlyoztunk és egy banán alakú hajón próbáltunk fennmaradni, melyet egy motorcsónak húzott (persze szőlőszemekként potyogtunk mindannyian a tóba). A szabadidős központhoz egy uszoda is tartozott, így nem állhattam meg és minden reggel korábban keltem, hogy igénybevehessem a szolgáltatásait. Sőt, az utolsó nap reggelén ezzel a bizonyos munkatársammal (aki itt önkéntesként dolgozott) át is úsztuk az 5 fokos tavat. Legalábbis annak legközelebbi szigetéig evickéltünk (fél óra oda, fél óra vissza). Amikor először merültem alá a jéghideg vízben, azt hittem ott halok meg. De aztán néhány karcsapás után kifejezetten élvezni kezdtem az egészet. Elmondhatatlanul frissítő érzés, ahogy. a bőröd bizsereg a hidegben, de érzed, ahogy az egyre magasabbra szökő Nap sugarai egyszerre melengetik is azt. Így kellene kezdeni minden napot.

Szóval, nem kevés élménnyel és új ismeretséggel tértem vissza Belfastba. Kicsit korábban, mint a többiek, mert haza akartam érni a spanyol fiú és az olasz lány búcsúztatójára, akiket ez alatt az egy év alatt nagyon megkedveltem. 

Már tényleg csak ijesztően kevés van hátra: kitűztük a búcsúvacsorám időpontját szeptember 26-ára, így törhetem a fejemet, hogy mit konyhatündérkedjek össze a csapatnak (pogácsa biztos lesz). 29-én pedig ugyanaz az Aer Lingus nevű, zöld lóherés légitársaság gépe fog Magyarországra repíteni, akikkel közel egy éve kezdődött minden... 

Kedves Emberek!

Aki esetleg azon morfondírozott, hogy talán elvesztem a misztikus Skóciában, azt ez úton szeretném megnyugtatni, hogy ismét a Smaragd Sziget vendégszeretetét élvezem. De így a végéhez közeledvén (pontosan egy hónap van hátra), kissé sok a tennivaló. Viszont a hétvégére nagyvalószínűséggel új bejegyzések várhatóak...

A kitartó olvasóknak köszönhetően a megnyitások száma elérte az ötezret! 

Hamarosan ugyanitt!