Néhány esős nap krónikája - avagy, ami a munkát illeti

Szóval, ami a munkát illeti, egy meglehetősen erőt próbáló időszak kellős közepén járunk, melynek legfőbb oka a költözés és az, hogy mindent magunk csinálunk. Egyfelől a legutolsó szögig össze kell csomagolni a régi gyárat. E tekintetben a legnagyobb előrelépés, hogy teljesen felszámoltuk a varrógép raktárat (vagy, ahogyan mi hívjuk a backroom-ot). Valami egészen hihetetlen érzés járt át bennünket, amikor a U2 Beautiful Day című számára az utolsó simítások részeként a pórt és törmeléket söpörtük össze, miközben a homályos üvegű ablakon besütött az április végi Nap - az ablakok létezéséről egyébként előtte csak városi legendákat hallottunk, mert a magas polcoktól egyáltalán nem látszottak. Emellett az új épületben is egyre többet munkálkodunk. Helyet kell találni az átköltöztetett holmiknak, illetve ezen a héten például a falfestéssel töltöttük az idő nagy részét. Ez is olyasmi, mellyel korábban soha sem próbálkoztam, de néhány kezdeti bénázás után egészen belejöttem. Így, ha esetleg szükség lenne erre egyszer a (ki tudja mennyire közeli vagy távoli) jövőben) a saját lakásomban is, már nem okozna különösebb fejtörést.

Ahhoz, hogy megértsétek a szerdai nap tragikumát, el kell mesélnem, hogy némi önkéntescsere történt mostanság. Egyrészt sajnálatos módon nem rég véget ért az egyik olasz lány EVS időszaka, akit én a magam részéről kifejezetten megkedveltem - és nagyon fog hiányozni a vasárnapi kirándulásokról is. De mielőtt itt hagyta volna kicsiny Tools csapatunkat, mindenkinek készített valamilyen személyes emléket; nekem például egy telefontartót, amelyre boglárka virágokat (megjegyezte, hogy ezt jelenti a nevem) és pillangókat hímzett. Az ő búcsúajándékát pedig a francia lány és én fabrikáltuk: egy határozottan nagy, sárga anyagra olyan formákat varrtunk, amelyek valamilyen módon hozzá kötődnek (példának okáért egy sapkát, amelyet szinte soha sem vett le, cápát, amelytől fél - és persze ugrattuk is rendesen miatta -, Elvis arcképét vagy épp egy hatalmas varrógépet). A talán takaró, talán falvédő varrás része alól jobbnak láttam kihúzni magamat mondván, hogy nem vagyok egy született tehetség. Viszont a figurákat én találtam ki, rajzoltam meg és vágtam ki. Rajta kívül május elején egy portugál lakótársunk is szögre akasztotta a csavarhúzót. Viszont ő egyelőre nem megy haza, mert egy skót fiú miatt úgy döntött, hogy marad még, ameddig lehet. A helyére kaptunk - az irónia kedvéért - egy szintén portugál leányzót, aki még kicsit nehezen barátkozik az észak-ír viszonyokkal (igen, konkrétan a nem kevés esőre gondolok). Hozzá kapcsolódik  a szerdai történet. Igazság szerint némiképp megelégeltem a kissé idegbeteg autósokat és türelmetlen biciklistákat és mivel az új önkéntesünk sem lelkesedik a gyár bringás megközelítéséért, abban maradtunk, hogy reggel inkább korábban kelünk és gyalog vágunk neki az útnak. Viszont aznap nem csak az eső zuhogott, de én sem voltam épp a helyzet magaslatán. Így aztán a második híd helyett az elsőnél fordultam le és ennek köszönhetően meglehetősen eltévedtünk. Így lett az elméletileg egy óra tíz perc alatt megtehető távból két és fél óra bőrigázós kevergés. Szegény lány már az első hetén többet látott Belfastból és a helyi olykor mostoha időjárási viszonyokból, mint én két hónap alatt. Visszafelé egyébként már nem akadt semmi gondunk - leszámítva, hogy kitartóan záporozott odafentről az égi áldást.

Azzal együtt, hogy a hét szinte minden munkaóráját mostanában a költözésnek és a felújításnak szenteljük, mindenki fáradtabb és kicsit türelmetlenebb a megszokottnál. Persze mindez alapvetően teljesen érthető, de ki vagyunk merülve. Viszont belátható időn belül ezen is túl leszünk és akkor már csak a varrógépek és a szerszámok nehezítik majd ismét a dolgos hétköznapokat (nem is tudom melyik a jobb!).

Ugyanakkor nekem csak a hét négy napja őrlődik eképpen, mert nem régiben elvállaltam egy új feladatkört (igazából külön kértem, hogy benne lehessek): péntekenként az egyik belfasti munkatársammal és az amerikai lánnyal pályázatokat írunk és az adománygyűjtéssel foglalatoskodunk. Mindez azzal együtt, hogy nem könnyű úgy, hogy az angol nem az anyanyelvem, egyben roppant érdekes is és kifejezetten hasznosnak érzem magam. Remélem hamarosan hírt adhatok olyasmiről, hogy a közösen összehozott pályázatunk sikerrel járt.

De április vége óta akad még egy kellemes (ámde megint csak időigényes) kötelességünk: május közepén rendezünk egy úgy nevezett Day Rave-t, melynek nem titkolt célja, hogy némi pénzadományra tegyünk szert. Ennek a kreatív kiötléséért és minden részletre kiterjedő gyakorlati megvalósításáért jómagam, egy helyi művész és a tengerentúli munkatársam felelünk. Mindez olyan helyzetet eredményezett, amelyre egyáltalán nem számítottam: a háromfős szervező csapatban én vagyok az egyetlen, aki a roppant színes, ám a földtől kissé elrugaszkodott ötleteket megpróbálja kicsit a józanság talaján tartani (aki a száz darab piros lufival és plafonig érő tükrökkel megtöltött szobán kívül néha azon is izgul, hogy mi lesz, ha a vendégek fázni fognak a gyárépületben). És akkor arról nem is beszélek, hogy nem igazán tudtam elmagyarázni miért is annyira félreérhető (ilyen-olyan szimbólumokat belelátható) a plakátunk...

Ahogy a világ nagy részén a május 1-je munkaszüneti ünnep, gondolhatjátok, hogy a brit/ír különcség jegyében, itt nem. Ugyanakkor az utána következő hétfő ign, így kaptunk egy hosszú  hétvégét, amely kifejezetten jól jött. Az már más kérdés, hogy semmiféle kirándulás nem lett belőle, mert esett. Viszont ezen a szombaton páran a Tools színeiben részt vettünk egy felvonuláson. Az az igazság, hogy az esemény üzenete, mint olyan talán kevésbé hatott át bennünket (mondhatni egyáltalán nem), de remek érzés volt a tömegben büszkén feszíteni és vinni a színes táblánkat, amely szinte világított a többi mellett. Íme a fényképes bizonyíték.

Ami a zenei hatásokat illeti, az Empire nevű bárban jártunk, ahol az amerikai lány lépett fel az egyik belfasti, nagyon népszerű blues zenekar előtt. A hely roskadásig megtelt emberekkel, így mi jobbnak láttuk a színpadtól nem messze, de inkább oldalt ácsorogni. Sajnos az ő koncertje hibádzott kicsit, mert az elnyújtott, lágyabb dallamok egyáltalán nem illettek sem az est hangulatához, sem pedig a terem akusztikai adottságaihoz. Viszont az ötvenes éveik végén járó utána következő zenészek olyan hangulatot varázsoltak egy perc alatt, hogy lehetetlen volt nem sodródni az árral. Először csak mosolyogtam, mert a főként feldolgozásokat felvonultató banda egyik dalt játszotta a másik után, melyek ismerősen csengtek. Majd rájöttem, hogy mióta teljes mértékben Radio Nova függőségben szenvedek (lényegében az első dolgom bekapcsolni, amikor a munkából hazaérek), olyan régebbi klasszikusokat is megkedveltem, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet. Aztán, ahogy a tömeg egyre lelkesebben mozgolódott, azon kaptam magamat, hogy ujjaimmal ritmusosan dobolom az ütemet, az agyam már csak a zenére képes figyelni, majd végül én is beálltam közéjük táncolni. Pár percre teljesen sikerült kikapcsolnom minden külső és belső tényezőt. Ennél több nem is kell!  

Következzen a legutóbbi szombat krónikája, mely egy péntek esti pub kvízzel kezdődött. Stephen mindenkit invitált az intellektuális kikapcsolódásra, de a többieken eluralkodott a hétvége előtti fáradság (hm, lustaság). Így végül  csak én mentem az önkéntesek közül - hogy a külföldi jelenlétet képvisljem. Az esemény apropóját egyébként az szolgáltatta, hogy némi pénzbeli hozzájárulást próbáltak gyűjteni a házigazda lányának, aki a nyáron az Egyesült Államokba költözik. Többnyire fiatalok (az a generáció, akik azonnal rávágják a helyes választ, ha a One Direction-ről kédezik őket) jöttek össze, ezért mi egy hangyányit kitűntünk közülük. A generációs különbség jegyében mostanáig őszinte meggyőződéssel vallom, hogy csak és kizárólag azért nem végeztünk az élen, mert nálunk nem volt okos telefon, mint, ahogyan a többségnél. Na jó, az én táskámban is lapult egy, de mivel még elég friss szerzemény, nem jutott időnk jobban összebarátkozni. A kérdések pedig igencsak fogósak voltak. Én már annak is örültem, hogy a képfelismerős fordulóban azonnal beazonosítottam R. R. Martint (a Trónok harca íróját, aki kicsit úgy fest, mint az öreg halász Hemingway könyvéből).

A szombat korai keléssel indult, mert mihamarabb az Antrim úton akartunk sorakozni, hogy elcsíphessük a villámgyors bringásokat. Ugyanis a világ második biciklis körversenyeként számon tartott Giro D'Italia idén Belfastból startolt. Három napot töltöttek a Smaragd Szigeten Dublinban befejezve a távot. Ennek tiszteletére az egész város rózsaszínbe burkolózott és már napokkal előtte felforgattak, átszerveztek és lezártak, amit lehetett. Az első nap útvonala a mesés Causeway part mentén haladt  és a Dunluce Kastélynál az alkalom tiszteletére még egy lovat és néhány bárányt is pinkre pingáltak (utólag a képeket elnézve azt gondolom, picit, mintha túllőttek volna a célon). Szóval, már fél kilenckor ott toporogtunk az út mentén, kedvenc Waterworks parkommal szemben. A menet ugyan csak fél tizenegykor ért oda és közben, hogy hűek legyünk az észak-ír vendégszeretethez, az eső is eleredt persze. Aztán egy szempillantás alatt eltekertek a lengedező olasz zászlók alatt a roppant mód koncentráló kerékpárosok. A szerencsének köszönhetem csak, hogy sikerült lencsevégre kapnom őket. Magával ragadó volt az egész 

Utána elmentünk együtt a Cassidy's-be, mert a csapat jelentős százaléka kifejezetten arra készült, hogy a nagy drukk levezetéseképp elfogyaszt majd egy komplett tradicionális angol (ez esetben ír) reggelit. Én viszont még mindig nem vagyok elég bátor, hogy megkóstoljam ezt a látszólag szívinfarktus-katalizátort, ezért inkább csak egy kávét szürcsölgettem (ami nyilván sokkal egészségesebb, nem igaz!?). 

Nem lehet tudni, hogy a szerdai elázás miatt vagy azért, mert úgy általában egy elég erőteljes megfázás hullám söpör végig mostanság a TFS-en, de csütörtöktől kezdve a portugál lány teljesen lesett a lábáról. Gyakorlatilag képtelen volt felkelni az ágyból és az étel sem maradt meg a gyomrában. A hétvége első napjára már tarthatatlanná vált a dolog, ezért John (ő is beteg) felhívta az orvost, aki azt tanácsolta, hogy vigyük be az ügyeletre. Stephen és én kísértük el a közelben lévő kórházba, ahol rengeteg ember várakozott. Ezen a ponton éreztem, hogy az elkövetkezőkben valószínűleg feltárul előttünk a brit egészségügy legjava. Egy határozottan mogorva recepciós (akinek hangjából sütött a lelkesedés a szombati munkanap tényétől) felvette az adatokat, majd elirányított bennünket egy nővérhez. Igazság szerint nem tudom, hogy orvos volt-e vagy nővér, aki szintén csak általánosságokat kérdezett (mert itt a nővér nem egészen ugyanazt jelenti, mint odahaza), minden esetre egy meglehetősen fiatal srác, aki szerintem épp, hogy csak befejezhette a tanulmányait. Én végig a portugál lánnyal maradtam, mert nem érezte biztosnak az angolját a helyzethez (nem, mintha én perfekt lennék). Azt az információt kaptuk, hogy nem sokára szólítják majd a beteget vérvételre (háromnegyed óra múlva így is történt). A nővér, aki elvégezte a tesztet, nem találta a vénáját, így csak egy üvegcsényi vért sajtolt ki szegényből. Ezt követően egy órányi várakozás után egy másik nővér kérdezte ki a portugál önkéntest a tüneteiről és küldte tovább mellkasröntgenre. Ahogy ezen is túl volt, sietve odafutott hozzánk az első (talán) orvos, hogy meg kell ismételni a vérvételt (és ez alkalommal neki sikerült is szakszerűen csinálni). Mikor már minden vizsgálatot elvégeztek, azt mondták legközelebb már az eredményekért fognak hívni minket. Ekkor egy három és fél órás semmit tevős, nyűglődős és idegtépő ücsörgés következett, amelyet filmes és zenés témákkal igyekeztünk elütni. Miközben egyre csak fogyatkoztak körülöttünk az emberek, velük egyenes arányosan a mi reményeink is, hogy valaha sorra kerülünk. A kávé automatával pontosan szemben foglaltunk helyet, így sikerült megállapítanom, hogy ezek a masinák itt épp úgy indokolatlanul visszaköpnek bizonyos érméket, akárcsak otthon. A tv-ben rögbi közvetítés ment: Ulster kontra Munster - elfelejtettem ki győzött. Majd csodák csodája, éjjel fél tizenegykor végre elhangzott a lány neve. Az orvos végezetül arra jutott, hogy a tesztek alapján csak egy szimpla megfázásról van szó. Menjen haza, pihenjen és igyon sok vizet. Én a magam részéről ennél kicsit komplexebb véleményre és minimum egy antibiotikumról szóló receptre számítottam. De ahány (kór)ház, annyi szokás...

Nem mondom, hogy könnyű minden nap kifejezetten nehéz ládákat cipelni vagy megállni bosszankodás nélkül, ha egy újabb ruhadarabunkat festékezzük össze. Az olyan napokon, amikor az időjárás is ellenünk dolgozik pedig még sokkal nehezebbnek tűnik minden. De mindannyian tudjuk, hogy hosszú távon mi mindent jelent ez a kisebb vagy nagyobb áldozat. Hogy mást ne mondjak, új, használhatóbb gyárat és munkakörülményeket teremtünk az utánunk következőknek, hogy Afrika rendesen el legyen látva varróképekkel és felbecsülhetetlen értéket jelentő szerszámokkal. És, amíg minden ilyen szép zöld, olykor akad egy-egy koncert és eddig fel nem térképezett táj, nincs okom panaszra.

Mediterrán nyugalom észak-nyugaton

Következzen egy olyan bejegyzés, mely mindenféle rakoncátlan varrógépektől, csavaroktól, nehéz dobozoktól és költözéstől mentes. Csak is kizárólag a hosszú hétvégéé a főszerep.

Eredetileg az Ír Köztársaságbeli Donegal és környékét szemeltük ki célállomásként. De végül úgy jártam, mint korábban egy bizonyos koncerttel: addig vártam az esetleges érdeklődők jelentkezését, míg elfogyott minden - csak ebben az esetben nem a jegy, hanem az üres szobák a hostelekben. Így aztán Írország maradt, de egy másik szépnek ígérkező pontját választottuk: péntek reggel a Sligoba tartó buszra igyekeztem a francia és az olasz lakótársammal. Ez egy három és fél órás zötykölődést jelent, egyszeri átszállással. Amikor Enniskillenben kissé kábán próbáltam kihalászni a bőröndömet a csomagtartóból, érdekes hang ütötte meg a fülemet: akkor vettem észre, hogy humánus utastársaim mellet egy ládányi kis csibe is helyet kapott a járművön - a Húsvét máris karnyújtásnyira került. Aztán a második buszon szintén szokatlan (vagy ír földön talán nem is annyira) esetbe botlottam. Épp belefeledkeztem az elsuhanó smaragd színű dombok és kőkerítések látványába, amikor néhány gitár akkordot véltem felismerni. Majd pár pillanat múlva egy mély tónusú férfi énekhang is társult hozzájuk. Akkor eszméltem csak rá, hogy a két sorral hátrébb ülő, harmincas éveiben járó férfi spontán módon dalra fakadt, melyet nem is hagyott abba, míg el nem értük Sligot. Egy Bob Marley dal után a mögöttem eddig csendben ücsörgő, bőrkabátos fiú is beszállt a maga dobszólójával. Persze nekem rögtön fülig ért a szám. Mikor a francia lány rákérdezett, hogy minek örülök annyira, csak legyintettem: "áh, semmi, de most már biztos, hogy Írországban járunk..." 

A buszállomáson kissé tanácstalanul vizsgálgattuk a kiterített térképünket - de legalábbis egyértelmű volt, hogy fogalmunk sincs merre induljunk el a Harbour House elnevezésű szállásunkhoz. Mire ez a bizonyos énekes kedvű fiatalember odalépett hozzánk, hogy némi útbaigazítással szolgáljon. A félig zsebre tett kezével elég magabiztosnak tűnt, ennek ellenére kétperces térképvizsgálgatás után azt mondta, hogy igazság szerint lövése sincs, de menjünk egyenesen, mert arra található minden fontosabb épület. Körülbelül két utcányi botorkálás után ráakadtunk egy hatalmas táblára Sligo alaprajzával, mely hasznosnak tűnt. Ahogy épp belemerültünk volna a nagyon ír nevű utcák bogarászásába, hirtelen ismét megjelent az előbbi zenész mondván, hogy mégis tudja merre kell mennünk (nem tudta). Viszont én nem álltam meg és kifaggattam, hogy mi ez az improvizatív buszos pengetés. Mire kifejtette, hogy csak gyakorolt, ugyanis utcai zenész errefelé. Ahogy elhangzott a varázsszó, rögtön beugrott az a bizonyos képgyűjtési hóbortom, de mivel "See ye"-val búcsúzott, gondoltam később majd úgyis belebotlunk az egyébként nem túl nagyra nőtt városkában.

Közben szerencsésen megtaláltuk a főutcától tizenöt perc sétányira található fogadót is, mely nagyon kis barátságos és családias. Elméletileg a nem túl magas ár, melyet a négyfős szobáért fizettünk WI-FI hozzáférést is tartalmazott. De lévén, hogy egy ír kisvárosról beszélünk - legalábbis ezt a lehetséges magyarázatot hallottam -, képtelenség volt rákapcsolódni az Internetre. Nem is baj, néha nem árt kilépni kicsit a virtuális köztérből. 

Itt most meg kell állnom és ismét hálát adni azoknak, akik az időjárás lapjait keverik odafenn, mert bizony erre a hétvégére a Smaragd Szigetre ragyogó napsütést osztottak. Olyannyira, hogy, amikor elindultunk feltérképezni a környéket, az olasz lány rögtön előkapta a napszemüvegét - valószínűleg szeptember óta erre várhatott. És, hogy tovább fokozzuk az olasz életérzést, betértünk egy piros kockás asztalterítős kávézóba, amely előtt ráérősen cigarettázott a tulajdonos, aki egyben az egyetlen pincér is volt. Ugyanilyen kapkodást mellőzve készítette el a cappuccinóinkat is. Miközben hosszasan tervezgettük a kirándulás további alakulását, aligha véletlenül frissen sütött süteményeket pakolt a hozzánk legközelebbi pultra - de mi erősek maradtunk és nem engedtünk a kísértésnek. Majd fizetés után kikértük a tanácsát az ügyben, hogy merre találjuk a legközelebbi biciklikölcsönzőt. A kerékpárra egyébként azért volt szükség, mert Sligo egy rendkívül jó elhelyezkedésű város, melyet megannyi csodás látnivaló ölel körül a mesés tengerpartoktól a megalitikus temetőn és misztikus tavakon át a környék látképét meghatározó hegységig. Csakhogy, ha nincs az embernek autója (de legalábbis pár kerekes valamije), elég nehézkesen lehet gyalogszerrel megközelíteni őket. A tömegközlekedés a  legtöbb esetben pedig szinte teljesen ki van zárva. Elmondások szerint ez a jelenség Írország szerte megfigyelhető, így érdemes kocsival nekivágni az útnak, hogy ne maradjunk le semmiről (legközelebb már mi is okosabbak leszünk). Viszont ezen a hosszú hétvégén a Húsvét miatt a legtöbb üzlet nem nyitott ki. Így aztán mi sem jártunk sikerrel bérlés-ügyileg. Egyébként Nagy Pénteken az Ír Köztársaság összes pubja és bárja zárva tartott. Az előző napokban a helyiek a Facebookon és egyéb online felületeken forrongtak és kétségbeesetten adtak egymásnak tippeket, hogy mégis honnan szerezzenek be alkoholt - de legalább is, hogy ne feledkezzenek el csütörtökön feltankolni.  

Végül azt találtuk ki, hogy másnap kikérdezzük a turistairodát, hátha mégis meg tudjuk oldani ezt a közlekedési problémát. Egy rövidke városnézés után a Garavouge mélykék folyóján átívelő hídon ácsorogtunk hosszasan, belefeledkezve a távolban húzódó hegyek látványába, mely díszes képeslappá rendezi a nyugodt kis települést. A part mentén sétálva még egy olasz negyedet is felfedeztünk - mely persze nagyjából annyit tesz, hogy van ott két pizzázó. Hatás ide vagy oda, két útitársam minden áron egy indiai étteremből szerettek volna vacsorát vadászni maguknak. Én először még hajlottam egy bizonytalan igenre, de, ahogy beléptünk és megpillantottam mit eszik épp egy fiatal pár a bejárathoz legközelebb eső asztalnál, rögtön meggondoltam magam. Így a bátorságom csak egy hagyományos fish&chipsig volt elegendő. Valami egész hihetetlen módon, ahogy a szállásunk felé igyekeztünk, a hátunkat még mindig simogatta a lemenő Nap. Az egyik legszebb időt ezen a napon tapasztaltam, mióta először erre az esős földre tévedtem. 

Reggel újult erővel már nyitáskor ott toporogtunk az információs iroda előtt. A készséges vörös hajú hölgy elmondta, hogy tömegközlekedéssel bizony csak a két közeli tengerpartra, Rosses Pointra és Strandhillhez lehet eljutni és a többi természeti szépség gyalogos megközelítését nem kifejezetten ajánlja. Meg kell mondanom, ezen a ponton a bennem tomboló maximalista, mohó turista, aki mindent látni szeretne, kissé magába roskadt. De, ahogy már oly sokszor, most is rá kellett jönnöm, hogy néha azok a dolgok alakulnak a legjobban, amelyeket nem tervezünk. Amikor elhagyta a várost a Rosses Point felé tartó busz, a mindent felülíró zöldség rögtön elhallgattatta az elégedetlenkedésemet. Megérkezve azonnal végeláthatatlanul terült el előttünk a szemet gyönyörködtető kék óceán  az út egyik oldalán, a másikon pedig mezők, itt-ott sárga virágszigetekkel megszakítva a smaragdos áramlatot. Ezen a helyen töltötte egyébként legszívesebben nyarait a híres ír költő, W. B. Yeats és szintén művész fivére, Jack Butler Yeats. Így aztán közel és távol minden róluk lett elnevezve, hozzájuk kötve, visszavezetve. Felteszem szívesebben dicsekednek errefelé velük, mint a szintén Sligoba való fiúbandával, a Westlife-al - bár, ahogy a lemezeladási adataikat elnézem, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van.

Nincs mit tagadni, azonnal vad vakuvillogtatásba kezdtünk, mert - mint már oly sokszor megesett velünk - a környék egyszerűen megbabonázott. Én csupán azon húztam fel kicsit a szemöldökömet, hogy a terület nagy részét kisajátította egy golf klub. Mi viszont úgy tettünk, mintha nem tudnánk hol kezdődik a pálya és hol ér véget a  mezei turisták által is használható ösvény. De egy játékos szinte azonnal felajánlotta, hogy megmutatja, nehogy bajba kerüljünk. Aztán egy füves résznél, mely egész közel esett az épp aszályt élő tengerhez, javasoltam, hogy telepedjünk le egy kis időre. Így esett meg, hogy életemben először hanyatt fekve hevertem az Atlanti-óceán partján, egy pillanatra sem szem elől tévesztve a csendesen morajló sós víztömeget. A hangyányi pihenő alatt arról viszont nem szabadott volna megfeledkeznem, hogy a fantasztikus fehér bőrömmel esetleg rákvörösre pirulhatok. de ki gondolta volna, hogy áprilisban (és épp Írországban) fogok leégni - pedig így történt! Később a belfasti ír ismerőseim is ugyanerre panaszkodtak. Ilyen ez...

Hosszasan elsétáltunk a magas fűben. Egy ponton érdekes jelenségre lettünk figyelmesek: valaki, a víztől messzebb, egy hatalmas halomba hordta a fehéren csillogó kagylókat. Ezekből, ahogy a város neve is mutatja egyébként  meglehetősen sok akad erre (Sligo annyit tesz "kagylóban bővelkedő"). 

Amikor visszafelé vettük az irányt, hirtelen előtűnt egy kutya, aki aztán hol előttünk, hol kicsit lemaradva ballagott. De minden esetre úgy tűnt, mint, aki nagyon jól ismeri a környéket. Egy darabon letértünk a zöld útról és inkább a sziklás parton haladtunk tovább. Mivel a tenger egészen visszahúzódott a medrébe, a partoldalban megannyi kiszáradt kis rákot és kagylót találtunk (néhány érdekes, színes példányt el is tettem). Végül az eseménytelennek ígérkező napból egy egész kis gyalogtúrát varázsoltunk.

Este, lévén, hogy a pubok ismét rutinszerűen várták a szomjas vendégeket, némi élőzene reményében az olasz lánnyal és egy argentinnal, akivel a fogadó konyhájában ismerkedtünk meg a reggeli kávézgatás közben, ellátogattunk egy Fureys névre hallgatóba. Igazán szerencsések voltunk, mert az utolsó szabad asztalt halásztuk el a később érkezők elől. Akikből aztán szép számmal akadt is; úgy megtelt a barátságos kis söröző, hogy a mosdóig is alig lehetett elevickélni, a kifejezetten tradicionális zenét játszó zenekarból pedig szinte semmit sem csíptünk el - leszámítva a vidám dallamokat. Nos, ez úttal nem gyarapodott a Guinness korsó gyűjteményem mivel egyáltalán nem mérték arany áron a  sötét színű habzó nedűt. Amikor hazafelé ballagtunk, láttuk, hogy nem ez az egyetlen hely, ahol  némi talp alá valóval szolgálnak a kikapcsolódni vágyóknak. Ahogy már fentebb említettem, hiába, ez Írország!

Azt talán mondanom sem kell, hogy a várost rendesen ellepték a színes tojások és csokinyulak, így a reggelt mi is azzal kezdtük, hogy egy édességboltban megleptük magunkat némi finomsággal - én csokiba mártott kesudióval - na jó, nem éppen nyuszi, de az adott lehetőségekből kell kihozni a legtöbbet. Mivel a holmijaink is már velünk voltak, a buszállomáson kérdezősködtünk, hogy létezik-e itt olyan, hogy csomagmegőrző. Mire a roppant barátságos jegyárus csak annyit mondott, hogy egész nyugodtan hagyjuk ott az irodában, majd ő vigyáz rájuk. Engem ezek a kis emberi kedvességek tényleg komolyan meg tudnak lepni - sajnos a budapesti forgatagban nem épp ehhez vagyok szokva. Persze lehet legyinteni és azt mondani, hogy ebben semmi különös nincs, ez a normális.

Szóval, ez után Strandhillt céloztuk meg. Ez egy tipikus kis üdülőparadicsom, melynek sziklás partjait a hevesen hullámhó Atlanti-óceán ostromolja és, mely nagy népszerűségnek örvend a szörfösök körében. Az útitársaim felvilágosítottak, hogy ez máshol is így van, de én, akinek nem, hogy óceánja, de egy mini tengere sem volt gyerekkorában, nem tudom, hogy miért áll a vízre meredve egy hatalmas ágyú. Így, ha kérhetem, tessék nekem ennek magyarázatát komment avagy e-mail formájában megírni.  

Ahogy a sós víztömeg mellett haladtunk, az az érzés kerített hatalmában, amely a Giant's Causeway-nél fogott el: bizonyos erőkhöz képest mi annyira kicsik vagyunk! Mivel a Nap ma is káprázatosan sütött, végül ismét lustálkodás lett a vége: úgy terültünk el a szürke köveken, mint a gyík szokott némi napfürdőzés reményében. Csak bámultam a teljesen felhőtlen eget és hallgattam a megunhatatlan tengerzenét. Bár be tudnám zárni egy üvegbe az ilyen délutánokat és olykor-olykor elővenni!

Ahogy elértük a part szélét, csak egy közeli hegy magasodott előttünk. Itt is találtam néhány kiszáradt rákot, melyeket sorba visszadobáltam az óceánba. Majd elsétáltunk a kiindulási ponthoz, hogy az ott álló domb(ocska) tetejéről csodálhassuk meg a látképet. Ahogy másztunk felfelé, a homokos domboldal megadóan csúszott le a lépteink nyomán. A cipőm teljesen telement a langyos homokkal - talán még most is van benne egy adag. Majd indulás előtt betértünk egy expressora a Bella Vista bárba (ezek az olaszok mindenhol ott vannak!). Utána már várt is bennünket a busz vissza Sligoba. Pár perces várakozást követően be is gördült a belfasti járat. Az úton kókadtan pislogva idézgettük vissza az elmúlt három nap történéseit.

Húsvét hétfőn semmiféle locsolkodásra, piros tojásosztogatásra vagy eltüntethetetlen parfümös fújkálásra nem került sor - ahogy odahaza szokott lenni ilyen tájt. Viszont Stephen és John vezetésével egy közös nagy Tools biciklitúrára igen. Whiteheadtől indultunk és elsőként a tekintélyt parancsoló, sziklás Gobbins-hoz mentünk. Ennek megmászása nem egyszerű, mert a kövek meglehetősen csúsznak és csak egy elég keskeny ösvényen lehet haladni. A hullámok olykor a lábunkat csapkodták. Szerintem, ha az édesanyám látott volna a magasban egyensúlyozni, biztosan egy kisebb szívinfarktust kapott volna. De végül teljesítettük a missziót.

Majd kerékpárra pattanva egy Browns Bay nevű településhez karikáztunk, ahol a főnökeink barátai ebéddel vártak bennünket. Útközben nem csak megannyi zöld táj, de lovak, bárányok és tehenek is szaladtak el mellettünk - na jó, igazából csak a lovak, a többi állat ráérősen legelészett. A levegő megtelt a tavaszi virágok illatával és annyira kevés autó járt arra, hogy az utat szinte csak mi uraltuk. A ház - melybe meginvitáltak - hátsó udvara a tengerre nézett. Egyből elfogott az irigység: nem lehet rossz reggelente az ablakot kitárva a sós levegőt magadba szívni. Kellene nekem is egy ház a tengernél! 

Visszafelé kicsivel nehezebb dolgunk akadt, mivel mondhatni csak dombnak felfelé mentünk. De, ha valaki igazi pompájában szeretné látni a Smaragd Szigetet, ragadjon bringát egy ilyen verőfényes napon és úgy vágjon neki. Akár az év 356 napját is képes lennék kirándulással és Írország (legyen az északi avagy sima) feltérképezésével eltölteni. 

Sligoban az utcai zenésszel egyébként aztán már nem futottunk össze. Viszont, amikor ezt a bejegyzést írom, már megvan a szállásfoglalásom Donegalba. Így május végén mi tízen bevesszük ismét az Ír Köztársaság észak-nyugati részét.