HATÁRidő

A dolgok állásáról még adós vagyok egy bejegyzéssel. Az első és legfontosabb tudnivaló velük kapcsolatban, hogy nagyjából még mindig csak állnak, de legalábbis korlátozott sebességgel vánszorognak hol előre, hol pedig kettőt vissza.

Akik kellő türelemmel bírnak és továbbra is töretlen lelkesedéssel követik a blogot, azok biztosan emlékeznek, hogy legutóbb épp egy marketing gyakornoki pozícióba készültem belevágni. Állásnak nem nevezném, mert fizetést nem, csak egy harmatgyenge ígéretet kaptam arra vonatkozóan, hogy amennyiben sikerül lenyűgöznöm őket a szakmai tudásommal és a kommunikációs berkekben tanúsított kreativitásommal, nem utolsó sorban pedig a teherbírásommal, akkor a hónap végén esetleg felajánlanak egy pozíciót. 

Heti kétszer jártam be az Egyesült Királyság legnagyobb látássérültekkel foglalkozó nonprofit szervezetéhez a marketing csapatot erősíteni. Nagy részt olyan feladatokat bíztak rám, amelyekre nem jutott elég idejük; a média kapcsolatok adatbázisát frissítettem, úgyis, mint újságírókat zargattam telefonon, hogy vajon még az adott sajtóorgánumnál dolgoznak-e, kisebb kutatásokat és összesítéseket végeztem és minden bonyolultságot mellőző adminisztratív szöszmötölgetéssel foglalkoztam. Mindezzel semmi gond sincsen, hiszen tipikus gyakornoki feladatkörök ezek (nem is kellett kávét főznöm) és nekem egyébként sem szokásom a munka természete miatt panaszkodni. Azt nem gondolom, hogy kiemelkedően úttörő lettem volna abban, amit rám bíztak, de azt sem, hogy rendkívül rossz. Maga a hely olyan mérsékelten bizonyult színpatikusnak, de alapvetően meg voltam vele. 

A hónap végén a felettesem behívott és két percben összefoglalta, hogy nem illek a "busy teambe" és, hogy a közös munkánk akkor ezzel véget is ért volna. Nem mondom, hogy váratlanul ért a dolog, de soha sem kellemes az elutasítás. Úgyhogy annak érdekébe, hogy ne merüljek el az önsajnálat mélységes bugyraiban, vettem egy jegyet az első Dublinba tartó buszra, ahol félig-meddig ad hoc módon számos ír kedvencem részvételével várt egy adománygyűjtő koncert. Összefutottam azzal a Corkból való rajongóval is,, aki decemberben elintézte nekem a közös képet. A Whalens-ben tartott fellépés nem csak azt a misszióját töltötte be hibátlanul, hogy elég szép összeget gyűjtött egy beteg kislány kezelésére, de azt is, hogy elterelte a gondolataimat a kialakult katasztrófahelyzetről néhány órára. 

Nem sokkal ez után hazautaztam három hétre, többek között azért, hogy leállamvizsgázzak, illetve, hogy idén végre együtt ünnepelhessem az ikertestvéremmel a születésnapunkat.

(Csak az azonosítás kedvéért, ő a kép bal oldalán látható. :-))

A Kommunikáció- és médiatudomány mesterszakot csodával határos módon végül jelessel zártam. Rengeteg időt töltöttem a családommal és a barátaimmal, illetve a hőség miatti panaszkodással - hiába, jócskán elszoktam tőle egy olyan országban, ahol gyakorlatilag csak a tavasz és az ősz létezik. Amikor ezt a bejegyzést írom, Belfastban hidegebb van, mint Norvégiában és órák óta esik. Magyarország továbbra is csodaszép, látom, hogy bizonyos tekintetben fejlődik is. De más szempontokból iszonyatosan halad lefelé a lejtőn, amely őszinte elkeseredéssel tölt el (ne értsetek félre, nincs ebben semmi felsőbbrendűség). 

Július elején jöttem vissza az Ír-szigetre és rögtön várt is két The Frames koncert, melyek, mint olyanok a zenekar 25. születésnapját hivatottak megünnepelni az Iveagh Gardensben és még januárban pár perc alatt elkelt rájuk minden jegy. Tartottak egy harmadik bulit is Corkban egyébként, de arra már nem volt képem elmenni. Mivel már részletesen beszámoltam korábban arról, hogy milyen kihagyhatatlan és maradandó élmény élőben látni ezt a kifogyhatatlan energiájú folk rock bandát, ez úttal kizárólag a színesebb mozzanatokra szorítkozom.

A Frames tagok pontban 8-kor ott sorakoztak a színpadon. Viszont tudva azt, hogy a negyedévszázados évforduló rajongók tömegét vonzotta, én már délután 3 óra magasságában a közparkos helyszín kapujánál gyülekeztem többed magammal, hogy megcsípjünk egy-egy helyet a frontvonalban (ez aztán, ahogy IviART fotója bizonyítja, mindkétszer sikerült is - a jobb sarokban ének/kiabálok). Azok után, hogy összeismerkedtem olyanokkal, akik egészen Mexikóból és az Egyesült Államokból jöttek Dublinba csak és kizárólag a jeles esemény miatt, én teljesen átlagos rajongónak számítok. Várakozás közben egész sokat beszélgettem egy ötvenes német házaspárral, akik közül a férj vette a jegyeket és szervezte meg az egész utazást a feleség születésnapjára (óh...). De a korai érkezők között volt az a néhány lány is, akikkel még decemberben barátkoztam össze (ők mindannyian 10-15 éve követik a zenekart), így összességében elmondhatom, hogy az első sor felét ismertem.  

Nyilván azt gondoljátok, hogy az ilyen ismeretségek igencsak ideiglenesek és a koncert végével szerte is foszlanak. Ez valójában nagyjából meg  is felel a valóságnak, de jó érzés pár órára tartozni valahova, ahol senkit sem érdekel, hogy magyar vagy német, esetleg mexikói az ember, mert a zene igenis összeköt és nem ismer határokat. Ez az egybeforrottság pedig végigkísérte a fellépéseket; egyként énekeltük a dalokat függetlenül attól, hogy valaki huszonöt éve ismeri az együttest vagy éppenséggel aznap látta őket először.

Az első buli előtt egyébként, amikor az egyik sátornál szert tettem egy frissen megjelent kiadványra, mely jó néhány daluk gitáros akkordmenetét gyűjti egy csokorba, véletlenül összefutottam egy ismerős arccal. Így esett meg, hogy végre személyesen is megismerhettem kedvenc ír zenei dokumentumfilmes, fotósomat, Myles O'Reilly-t, aki nem csak a fél ír zenei palettámat festette fel, de Dingle városa is az ő képei nyomán keltette fel az érdeklődésemet. Az már más kérdés, hogy ezúttal is annyira meg voltam illetődve, hogy egy épkézláb mondatot sem sikerült stand-upolni neki. (igazán leszokhatnék már erről...). De van az úgy, hogy olyan régóta várjuk,, hogy eszmét cserélhessünk valakivel, hogy, amikor odakerülünk, már se kép, se hang - igen, és én egyszer régen még újságíróként is tevékenykedtem, azt nem is említve, hogy nem régiben fejeztem be egy kommunikációs mesterdiplomát.

(A képen épp a Framest fotózza - én pedig azt, ahogy őket fotózza)

Szóval, a hangulat mindkét alkalommal fergetegesre sikeredett a szabad ég alatt. Az ír zenészek felelevenítettek jó néhány emlékezetes pillanatot az elmúlt negyed évszázadból és alátámasztva őket, sorra szólították a színpadra az egykori tagokat, akik szép számban képviseltették is magukat. Na jó, például az Egyszert (Once) rendező John Carney, aki 1991 és 1993 között basszusgitározott a zenekarban, nem tudott megjelenni.
Emberek, még egyszer utoljára, ha valaha is alkalmatok nyílna eljutni egy Frames vagy egy Glen Hansard koncertre, ne hagyjátok ki!

Az álláskeresés frontján több irányból is próbálkozom. Napi 5-6 órát töltök azzal, hogy munkára vadászom, pályázatokat írok, beszélek, akivel lehet, nem csak az Egyesült Királyságban, de az Ír Köztársaságban is és igen már Magyarországon is. Emellett kész vagyok akár egy negyedik országba is elköltözni, csak dolgozhassak végre!  Így aztán félig-meddig a sorsra bízom, hogy hova tovább. Annyi fejlemény azért akad, hogy holnap visszaköltözöm az önkéntesekhez, ahol október elejéig maradhatok (gyakorlatilag ingyen). Ha viszont nem sikerül ebben a kicsit több mint két hónapban egy állásra szert tenni, akkor ténylegesen haza kell költöznöm, mert sem pénzem, sem lehetőségem nem lesz maradni. Itt jegyezném meg, hogy az a mérhetetlen önzetlen segítség, empátia és barátság, amelyet a Tools For Solidarity csapatától, Stephentől, Johntól és rengeteg önkéntestől kaptam és kapok mind a mai napig, egészen elképesztő és nem tudok elég hálás lenni értük. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a fentebb említetteket jó néhány magyar barátomtól is folyamatosan megkapom és innen is sokszor ölelem őket. Mert a barátok tényleg a bajban és a szükségben mutatkoznak meg; hogy ki az, aki valóban törődik veled és kik azok, akik csak addig álltak melletted, amíg valami hasznot reméltek belőle (sajnos ez utóbbira is nem egy példa akadt). Köszönöm mindenkinek, aki szorít értem és lehetővé teszi, hogy még mindig kitartsak egy álom mellett, amelyet talán már rég fel kellett volna adnom... 

  

(A kép a Slane Castle-beli Foo Fighters koncerten készült)

A sok segítséget annyival tudom csak meghálálni a Toolsnak, hogy heti minimum egyszer bejárok a gyárba dolgozni és főleg a szervezet kommunikációs részével foglalkozom. Esetleg főzök, de bármikor kapható vagyok nehéz doboz-emelgetésre vagy falfestésre is (ehh, a varrógépszerelést igyekszem elkerülni).

Emellett azért, hogy maximálisan lekössem magam, elkezdtem újra gitározni (tizenévesként egyszer már próbálkoztam vele, de akkor nem jutottam sokáig). Viszonylag méltányos áron beszereztem egy csodaszép Yamaha gitárt és napi 1-2 órát töltök azzal, hogy elsajátítsam az alapokat, hogy egyszer majd el tudjam pengetni néhány kedvenc dalomat (többek között az új gitáros könyvemből). Igazából a zene annyira fontos szerepet játszott eddig is az életemben, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor határozom el magamat valami hasonlóra. Remek tanító videókra lehet bukkanni a Világhálón (érdekes módon az angolokkal hatékonyabban boldogulok), de a későbbiekben nagyon szeretnék valaki olyantól tanulni, aki mestere a húros hangszernek. Persze, mint minden tervemhez, ehhez is az első lépés az, hogy munkát találjak. Viccelődtem egyébként azzal, hogy a gitározás lehetne a "b-terv," vagyis pontosabban az utcai zenélés. De sajnos ahhoz évek gyakorlata szükséges (így mindenki fellélegezhet, egyelőre csak a négy falat sokkolom a gitártépésemmel). A játék viszont remekül kikapcsol és egész szépen gyűröm az akkordokat is. 

Néha még mindig kirándulgatunk a nemzetközi csapattal, tengerparti sétákra járunk vagy csak egyszerű láblógatással ütjük el az időt a belvárosban. Példának okáért az elmúlt hétvégén bemutattam kedvenc színes házas városkámat, Whiteheadet az új önkénteseknek. Egész véletlenül belecseppentünk egy vattacukor-illatú, vizezett sörös fesztivál kellős közepébe, ahol egy reszelős blues banda húzta a talp alá valót. Sőt, a világító torony tövében még egy esküvői fotózást is elcsíptünk (micsoda helyszínválasztás!). De nem régiben spontán módon, a csoda számba menő jó időtől vezérelve elszaladtunk Helen's Bay-be is kagylót gyűjteni, amelyből aztán az olaszok kifogástalan vacsorát rittyentettek nekünk. 

Összességében,  azt nem állíthatom, hogy ez egy egyszerű időszak, de semmit sem adnak könnyen. Azt viszont merem remélni, hogy azzal a rengeteg segítséggel, amelyet kapok és egy határozott elképzeléssel, amelyért még mindig teljes erőbedobással küzdök, egy idő után a siker sem marad el.