Meg a bárányfelhők

Ahogy azt már az előzőekben említettem, mostanság a napsütéses órák száma nem rúg magasra. Viszont mégis inkább az őszt és a tavaszt érzem váltakozni, mintsem a telet eluralkodni. Na, de felhők jönnek vagy mennek, az élet nem áll meg (különösen itt). 

A gyárban kérem egyre többen vagyunk (igen, még több emberre lehet főzni). Na jó, ez nem panasz,  éljen a sokszínűség! Pár hete érkezett egy belga srác, aki négy éve dolgozott EVS önkéntesként a Toolsnál. Nem régiben csatlakozott hozzá a barátnője is. Sőt, egy amerikai lány is beállt szerszámokat javítani a kis közösségünkbe. Ő pár hónapig marad, míg el nem kezdi a mesterszakos tanulmányait. De nem velünk lakik, mert a párja belfasti (valamiért úgy sejtem, ő hozta ide a tengerentúlról). Júniusban jön egy orosz fiú, júliusban pedig egy argentin. Emellett a napokban zajlik az októberben és jövő nyáron kezdő önkéntesek válogatása, így összeverődött egy mini TFS csapat, amelyik átrágja magát a beérkezett pályázatokon és igyekszik a legjobbaknak esélyt adni, hogy a varrógépek, kalapácsok és csavarhúzók világában találják magukat 12 hónapra. Emlékszem egy éve ilyenkor még én is abba öltem minden elképzelhető (és elképzelhetetlen) időmet, hogy fogadó szervezetet és megfelelő projektet találjak. Ez az élmény azért is került elő, mert valamelyik nap megszólalt a rádióban a Belfast Child és eszembe juttatta azt a budapesti hajnalt, amikor a villamoson zötykölődtem hazafelé telefonomon a rádiófrekvenciák között keresgélve és életemben először a fülembe csengett ez a bizonyos dal. Előtte egy nappal olvastam a Toools For Solidarity bemutatkozóját az EVS adatbázisban és arra jutottam, hogy adok magamnak még némi gondolkodási időt, mielőtt beadom a jelentkezésemet (mivel a leírás alapján az egyértelműen kiderült, hogy a munka, amelyet itt végeznék, tőlem és a kommunikációs diplomámtól merőben távol áll). De végül csak jelentkeztem (a Smple Minds számát jelnek véve) és hát most itt vagyok. Azért van ebben a sorsszerűségben valami, nem igaz? Vagy ez csak a dolgokba való bármit belemagyarázásra való hajlam eredménye? Esetleg a világon tényleg minden okkal történne?  Na jó, ennyit a filozófiai mélységekről.

Akkor jöhet egy kis történelem? Mostanság fejembe vettem, hogy külön albumot szentelek az ilyen-olyan parkokban készített képeknek (ennek tényleges megvalósulásáról a Facebook keretein belül bizonyosodhattok meg. De igény szerint e-mailes küldést is vállalok!).

A magyarázat kézenfekvő: ezek errefelé pompásak, ráadásul szép számban mutatkoznak is. De persze, ha esetleg más országba vetődöm, követem majd a megkezdett hagyományt. Továbbá tervezek még utcai zenészekről is fotókat felhalmozni, de ehhez leginkább Dublin szolgáltathat termékeny talajul. Viszont, mivel nem is olyan sokára ismét ellátogatok oda, talán lesz is belőle valami.

Szóval, a sokat emlegetett Waterworks mellett, elmentem az Alexandra Parkba is, mely 1988 óta várja a piheni vágyókat. Ez talán az egyetlen olyan park Nyugat-Európában, melyet egy háromméteres fal választ ketté.

Azt gondolom mondanom sem kell, hogy az unionistákat hivatott tisztes távolságban tartani a republikánusoktól. Persze tálalni úgy tálalták a közvéleménynek, hogy 1994. szeptember 1-én, az első igazi IRÁ-s tűzszünet idején húzták fel a "béke falak" (peace walls) részeként, hogy gátat szabjon az erőszakhullámnak. A déli felét a főként protestánsok lakta Shore útról lehetett csak megközelíteni, míg az északit a katolikus Antrim útról (azon a környéken lakom én). 2011-ben aztán elhelyeztek egy kaput a szabad átjárhatóság érdekében, de csak hétköznapokon, az év kilenc hónapjában tart nyitva. 

Én egy szombaton kerekedtem fel, hogy a saját szememmel is lássam ezt a talán egy kívülállónak ép ésszel felfoghatatlan dolgot. Meglepetésemre a kaput nyitva találtam. Át is mentem rajta, de valahogy magával ragadott az érzés, hogy tilosban járok. Ahogy baktattam visszafelé, rám is szólt egy kutyát épp arra sétáltató öregember, hogy elméletileg ez be van zárva és, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem (na, mindezt nem modortalanul, csak épp határozottan). Én nem kezdtem el neki magyarázni, hogy kérem szépen, csak egy rendkívül kíváncsi magyar vagyok, aki pontosan tudja milyen a történelem árnyékában élni. Valahogy az egész park nyomasztó légkörrel bírt, pedig szép és rendezett volt, a játszótéren gondtalanul viháncoló gyerekekkel. 

A heti bosszúságot egy koncert okozta. Arról van szó, hogy nem régiben felfedeztem egy George Ezra nevű zenészt, akiben az egyik pláne, hogy 20 éves, vékonyka, szőke brit fizimiskája ellenére egy jól megtermett középkorú afroamerikai énekes rejtőzik a torkában. A másik viszont az, hogy debütáló dalának  címéül a magyar fővárost választotta. Így aztán kifejezetten megörültem, amikor a turnéállomásai között kiszúrtam Belfastot. Gyorsan be is mutattam a zeneszerető lakótársamnak, aki lelkesen hajlott is rá, hogy tiszteletünket tegyük az egyik hangulatos bárba tervezett zenés esten. Viszont aztán valahogy mindig közbejött valami, amikor arra került volna a sor, hogy megrendelje a jegyeket (azt ugyanis csak online lehetett és én még mindig nem vagyok bankkártya-tulajdonos, mint ismeretes). Végül a saját kezembe vettem az ügyet és írtam egy rajongással átitatott levelet a szervezőknek, hogy ugye-ugye lehet személyesen is jegyet venni. Ők készségesen válaszoltak is, viszont azt, hogy már egy darab sincs készleten. Nos, így esett, hogy február 20-án (Kurt Cobain születésnapján) a "Hungarian girl" nem fogja élőben hallani, ahogy egy tehetséges brit fiatalember Budapestről énekel. 

Viszont végre szert tettem egy régóta vágyott aprócska tárgyra: egy Claddagh gyűrűre, mely eléggé ír (kissé talán már közhelyes is). A Galrway-ből származó ékszer  az összetartozás három szimbólumát egyesíti magában. "A korona a hűséget, a szív a szeretetet, a két isteni kar (Danu és Dagda) pedig a barátságot testesíti meg." Négy dolgot jelenthet, attól függően, hogy az ember hol hordja. Ha kezünk jobb gyűrűsujján viseljük, szívvel kifelé, akkor az szabadságunkat jelzi. Ha ugyanezen az ujjon, szívvel befelé van, akkor ezzel azt fejezzük ki, hogy a szívünk foglalt. Aki bal kezének gyűrűsujjára teszi szívvel kifelé, az feltehetőleg el van jegyezve, ha pedig befelé, akkor már kimondta a boldogító igent. Egyébként érdemes rákeresni, mert a gyűrű kidolgozása és a három motívum együtt igazán mesés, függetlenül attól, hogy szentelünk-e különösebb figyelmet a jelentésnek vagy sem. 

Aki már kezdett reménykedni, hogy ez alkalommal elmarad a rendszeresen jelentkező útikalauz, azt most ki kell ábrándítanom; az előre kiszemelt célállomás Portrush volt. Eredetileg többen mentünk volna, de a szombat esti német házi buli (egy másik önkéntes házban) és a napok óta tartó rossz idő a többséget elriasztotta a vasárnapi korai keléstől. Nem úgy a szokásos francia útitársamat és engem! És lássatok csodát, ahogy annak lennie kell, egy esőmentes nap köszöntött a kirándulni vágyókra.  Irtó mókás  egyébként, ahogy a máskor meglehetősen nyüzsgő központi pályaudvaron és buszállomáson csak elvétve botlani utazókba és azok is leginkább a padokon kókadoznak.

Portrush egy elég mutatós kis városka; nyáron kedvelt üdülőparadicsom. Télen, kora tavasszal viszont csak az olyan tenger-kedvelő látogatók merészkednek oda, akik igazán szép homokos partokat szeretnének látni tekintet nélkül arra, hogy a vízben meg lehet mártózni vagy sem. Az elmaradhatatlan kutyasétáltató párok és futók jöttek csak szembe velünk, ahogy botorkáltunk végig a part mentén, ahol a sós levegő keveredett a halak illatával, amelyeket épp akkor ragadtak ki a habok közül az élelmes sirályok. Tudom, tudom, már rettenetesen unjátok, hogy folyton sziklás és egyéb tengerpartokról fecsegek. De nekem ez a tenger egy új és igazán rendkívüli felfedezés. Láttam már ugyan korábban kétszer is, viszont valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy még soha sem úsztam benne. Így aztán minden alkalmat próbálok megragadni, hogy közel legyek hozzá (nyáron pedig a mártózás sem maradhat el, legyen akármilyen hideg is). 

A fehérre meszelt házakból és a házak előtt álló méregdrága autókból ítélve arra engedtem következtetni, hogy nem épp a munkásosztály vásárol erre fele telket. De milyen jó is lehet, ha az ember ablaka a pasztel sárga homokot nyaldosó víztömegre néz!

A szél erősen fújt, amelytől (értelem szerűen) általában hideg van, viszont itt valahogy nem tűnt fel. Sőt, akkora szerencsénk volt, hogy az eső is csak abban a negyed órában eredt el, amikor a rutinná vált kávé-tesztelést űztük  az egyetlen nyitva tartó kávézóban. 

Hazafelé leszálltunk a vonatról Ballymena kedvéért. Ott kis híd vezetett a vasútállomástól egy hatalmas területű parkba. Némely részén úgy magasodtak fölénk a fák, mintha egy jól karban tartott erdőben lennénk. Boltíves hidak és kacsaúsztatók sorakoztak a végeláthatatlanságig húzódó zöld felületek között. Maga a város ezen kívül nem sok érdekességet tartogat (leszámítva, hogy itt véghez sikerült vinni a kebab-akciót). De egy kellemes sétára tudom ajánlani.

A munkáról csak annyit, hogy a varrógépek még mindig szívósak és majd mindegyikük kemény dió. Viszont a kommunikációs csapat tagjaként még novemberben vettem szárnyaim alá a Tools Twitter oldalát. 31 követővel indultunk és a jelen állás szerint 373-nál járunk. Rádásul már nem nekem kell jelölgetnem, mert az emberek maguktól is ránk találnak, sőt meg is osztják a kis tweetjeinket. Talán a világ alakulására nézve semmilyen nagyobb jelentőséggel nem bír mindez, mégis, ha csak egy érdeklődőnek segít az aktivitásom, már megérte. 

Ezek mennek... 

Megáll az idő

A két héttel ez előtti esős, szürke és kissé melankolikus napokat pár mondatban össze lehet foglalni, így gondoltam nem szentelek rájuk egy teljes bejegyzést. Annál is inkább, mert az elmúlt hét sokkal színesebbre és élménydúsabbra sikeredett.

Csak annyi történt, hogy hétfőnként elkezdtem járni egy tanfolyamra, amely a konfliktuskezelés nevet kapta és az előadó azt ígérte, hogy nagy hangsúlyt fektetünk majd az itteni katolikus-protestáns ellentétekre. A gyárban tojásos nokedlit gyártottam a csapatnak, mert még soha sem láttak olyat. Alapvetően ízlett is nekik, de rá kellett jönnöm, hogy 17 embernyi nokedlit kiszaggatni nem is olyan egyszerű dolog. A moziban pedig most a 12 év rabszolgaságot néztük meg (ez alkalommal eltekintenék a véleményformálás befolyásolásától).  

Emlékeztek, amikor arról meséltem, hogy elmentünk bankszámlát nyitni és milyen roppant készséges és barátságos ügyintézőt fogtunk ki? Ez valóban meg is felel a valóságnak, viszont azóta sem kaptam meg... Néha küldenek egy levelet, hogy postázzam el erről vagy arról a dokumentumról a másolatot. Akkor általában ezt meg is teszem, így most már legalább négy példányban van meg nekik az útlevelem. Karácsony után még Stephen is eljött velem, hogy személyesen nyomatékosítsuk mennyire nagyon szeretném azt a bankszámlát. Nos, azt kell, hogy mondjam, próbálom azt hinni, hogy az akadékoskodásnak semmi köze sincs ahhoz a tényhez, hogy magyar vagyok (amin eleinte még viccelődtünk is), de egyre kevésbé sikerül. 

A hétvégére beterveztünk egy nagyobb kirándulást. De végül elmosta az eső. Péntektől keddig folyamatosan záporozott Észak-Írországra az égi áldás. Szombaton felkerekedtünk, hogy teszteljük a helyi török éttermek kínálatát. De ötpercnyi bringázás után egy fránya zivatar elverte a kebab-különítményt. Így csak a legközelebbi pizzériáig jutottunk. Ennek annyi előnye volt azért, hogy aznap féláron adtak mindent. 

De végeredményben azt mondanám, hogy kellenek rosszabb (de legalábbis átlagosabb) hetek is, hogy jobban értékeljük a többit.

Szóval, a munkahét ez úttal csak két napból állt, mivel szerdától péntekig mid-term trainingen vettünk részt. Még októberben szerveztek ugye egy képzést minden ősszel a környéken kezdő EVS önkéntesnek. Ez annak a folytatása, melyre elvileg a félidőben kerül sor azzal a célzattal, hogy összegezzük az eddig történteket, megosszuk egymással a tapasztalatainkat és némi segítséget, útmutatást kapjunk a jövőt illetően. De mivel nem egy időben érkeztünk az Egyesült Királyság legírebb pontjára, így fordulhat elő, hogy nekem ez a program a negyedik hónap végére esett. Mielőtt elhagytuk volna Belfastot, azért kedden kaptam még egy olyan trükkös varrógépet, amelyet nem hogy megoldani, de megmozdítani sem tudtam. A nap végén már hárman próbáltunk életet lehelni bele. Ilyenkor kicsit mindig azt érzem, hogy olyan, mintha semmit sem tanultam volna. Persze aztán mindig emlékeztetem magamat, hogy korábban egy égőt sem tudtam egyedül kicserélni, most pedig képes vagyok angolul megnevezni négy különböző kalapácsfajtát és azt is tudom hogyan és mire használjuk őket. De azért azt persze jobban kedvelem, amikor minden sínen van és gördülékenyen megy.

Szerda reggel összecsomagoltam az extra-zöld bőröndömet és álmosan, harmadmagammal toporogtam az ajtóban, várva a taxit. Itt megragadnám az alkalmat és megosztanám ezen közlekedési formával kialakított viharos kapcsolatunk részleteit. Ugyanis van a közelünkben egy elég jó árakkal machináló taxitársaság, akiknek éppen ezért gyakran igénybe is szoktuk venni a szolgáltatásait. Viszont talán Belfast legudvariatlanabb mufurc diszpécserét tudhatják magukénak. Említettem néhányszor, hogy az itteni akcentust nem éppen gyerekjáték minden helyzetben megérteni; ugyanakkor nekik sincs könnyű dolguk a miénkkel (bár azt mondják én nem bírok túl erőssel). Nos, ilyen esetekben ez a kedves hölgyemény néha egész egyszerűen csak ránk csapja a telefont. Ez történt most is, amikor próbáltunk reklamálni, hogy vajon mi lehet annak az oka, hogy nem érkezett meg a korábban megrendelt autó. Így végül a házunkban épp falat festő John vitt ki bennünket az állomásra.

A háromnapos trainingnek egy Culra nevű városka adott otthont, azon belül is a helyi különleges néprajzi múzeum. Ezt úgy kell elképzelni, mint a magyar Skanzent: viszonylag nagy területen kialakított mesterséges de kifejezetten tradicionális város, amely az ír mindennapokat és vidéki életet hivatott demonstrálni az 1920-as években. Az egyik trainer azt mondta, hogy olyan, mintha megállt volna az idő abban az évben, amikor a Titanic elsüllyedt (tudjátok, hatalmas Titanic kultusz uralkodik errefelé). A húszfős csapat nagy része már a vonaton találkozott. Az előző képzés után megmaradt köztünk a kapcsolat, néha többen, kevesebben összejövünk, megosztjuk, ha tudomást szerzünk valamilyen izgalmasnak ígérkező eseményről (vagy épp csak véletlenül egymásba botlunk a Poundland sorai között). Így aztán régi barátokként üdvözöltük egymást.

Ahogy megérkeztünk, tényleg olyan volt, mintha egy régen letűnt kor kapuját lépnénk át: macskakő, kanyargós fekete utcalámpák, kézzel készített édességeket kínáló cukorkás bolt (sokunk bánatára a szállásunkkal pontosan szemben). A ház, ahol laktunk viszont csak kívülről hasonlított a többire, a berendezés inkább egy hangulatos és modern kollégiumra emlékeztetett. Ez azért ért meglepetésként, mert azt az utasítást kaptuk, hogy hozzunk magunkkal hálózsákot, így inkább arra számítottunk, hogy minimum jurtában fogunk aludni majd. Nemek szerint osztották szobákba a csoportot, ahol emeletes ágyak és egészen szokatlan meleg fogadott bennünket (mert ugye általában inkább a hideg dominál). 

Ebéd után bele is vágtunk a játékos önismereti és  tapasztalat-megosztós feladatokba.  De számomra a nap legizgalmasabb pontja az esti lingo előadás volt. Ezt egy angoltanár tartotta, aki rendkívül szellemes és interaktív módon próbált valamiféle útmutatót szolgáltatni az észak-ír, különösen a belfasti szlenghez, szóhasználathoz és akcentus megértéséhez. Vagyis, hogy tisztább képet kapjunk, miért beszéli mindenki körülöttünk ilyen sajátságosan az angolt és, hogy mi a manót akarnak akkor amikor például ilyeneket mondanak: "Ja want tha bax?" "Ja fancy a wee cuppa?" "Each, hiya. Dead on, mucker!" (a megfejtéseket e-mailben vagy comment formájában várom!)

Aztán, amikor épp belekezdett volna egy történetbe a nyelvoktatás szépségeiről, egy pillanatra közbe kellett vágnom. Ugyanis elejtette azt a félmondatot, hogy "amikor Győrben, Magyarországon tanítottam..." Nem bírtam megállni és bekiabáltam, hogy "I'm from Hungary!" Mire ő magyarul azt válaszolta: "Ó, Istenem, magyar vagy?!" Persze szünetben kifaggattam és elmesélte, hogy összesen négy évig élvezte a vendégszeretetünket és közben összeszedett néhány magyar kifejezést. De mindebben a legszebb az volt, ahogy őszinte lelkesedéssel ecsetelte, van egy kisfia és már alig várja, hogy akkora legyen, hogy elvihesse Magyarországra és megmutasson neki minden szívének kedves helyet.  A megkezdett történet lényege egyébként az volt, hogy a leginkább teljesen kezdő csoportokat szeret vinni. Mert, amikor ezeket a magyar kisiskolásokat tanította, pár hónap után ki lehetett venni az ő belfasti akcentusát a beszédjükből, amelyet a gyerkőcök az új szavakkal együtt szippantottak magukba.

Az igazi terepbejárás másnap délután következett. Fehére meszelt tájházak, szabadon rohangáló tyúkok, itt-ott szénabálákkal megszakított, fakerítéses zöld dombok között találtuk magunkat. Minden ajtó tárva nyitva állt és szabadon be lehetett menni bárhova. Az utcákon pedig a kornak megfelelő, hagyományos ruhába öltözött helyiek sétálgattak.

Elsőként egy kontyos idős asszony invitált be bennünket a műhelyébe, ahol a kemencében halkan ropogott a tűz. Megmutatta miként sütjük a szódabikarbonáttal készített kenyeret. Sőt, még minket is belevont (nekem az írót kellett a masszába vájt lyukba öntenem). Közben olyan praktikus tanácsokkal látott el, hogy hogyan tartósítsuk a húst, ha nincs hűtőnk (nem, nem a vegetáriánus kártyát kell kijátszani), hogy miként tartsuk melegen a közeli kútról hozott vizet és hogy mit csináltak a háziasszonyok, amíg a férjüket várták haza. A kenyér jelentem nagyon finom, tessék kipróbálni!

Ez után ellátogattunk egy fűzfakosarakat fonó fiatalemberhez, aki azt játszotta velünk, hogy különböző alakú kosarakat mutatott fel s nekünk ki kellett találni mire használják őket. Így tudtam meg például, hogy az öblös, fedővel rendelkezőt angolnafogásra használták, amely fontos export árucikknek számított errefelé. De készítettek még maszkokat is, amelyek különböző falusi mulatozások alkalmával kerültek elő. Így járt kőrbe egy teljes egészében fonott lófej is, amely rám túl nagy volt.

Útban a fényképész műterme felé, de még a lenfonó előtt egy pár szamárba botlottunk (és ez alatt nem a jelzőt, hanem konkrétan az állatot értem), akiknél természetesen jócskán elidőztünk. Hogy azért-e, mert némi alma ellátmányt biztosítottam számukra vagy csak valami ösztönös szimpátiát/hasonlóságot érzett-e, nem tudom, minden esetre az egyikük határozottan velem barátkozott. Nos, hát így valahogy...

És hogy mit kerestünk a fényképésznél? Természetesen csoportkép készült. Nem is akármilyen! Szűk lépcsősor vezetett a régi ruhák, fakeretes fényképezőgép, napernyők, kalapok és sétabotok világába. A csapatból heten vállalkoztunk (fizettünk be), arra, hogy egy aprócska, kifejezetten brit öregúr családi idillt faragjon belőlünk. Mindenki korabeli öltözéket öltött - én egy fekete-fehér szett mellett döntöttem. Az egyetlen férfiembert kellett körbeállnunk (ő persze ülhetett). Kaptam még egy horgolt kesztyűt és egy keménykötésű könyvet is a kezembe. Ezekkel a kiegészítőkkel és azzal az instrukcióval, hogy próbáljunk relatíve komoly arcot vágni, végül úgy festek a képen, mint egy jól nevelt katolikus kisasszony, aki a zsoltárokat szemezgeti a családi vacsorák alkalmával. Minden esetre most már értem miért olyan komorak az emberek a régi kópiákon. A családi kép köré egyébként háttértörténetet is szőttünk és az igen tájékozott fényképészünk pedig fellebbentette kicsit előttünk a korai huszadik század fotóművészetének fátylát.

Vacsora után egy nem mindennapi táncos mulatság vette kezdetét. Táncmesterünk ez úttal egy hatvan felett járó cingár, tagadhatatlanul ír emberke volt, aki fiatalokat meghazudtoló energiával vezetett bennünket. Egy olyan páros táncot kell magatok elé képzelni, ahol folyamatosan cserélődnek a párok és a formációk.  Azt nem mondom, hogy én voltam a táncparkett ördöge, de határozottan jobban ment, mint reméltem. Kicsit olyan, mint a korábban emlegetett Titanic filmváltozatában, amikor Rose a Jack-félee ír örült fergetegbe keveredett. Észre sem vettük, hogy két és fél órát roptuk. Most is itt cseng a minden új szám előtt, dallamos hanglejtéssel elismételt mondat: "És, ha véletlenül elhibáznátok egy lépést, oda se neki!"

Esténként egyébként általában ugyanazt a játékot játszottuk, mely  még az előző training alkalmával vált kedvenccé. Többféle változata is létezik: az egyikben a farkast//farkasokat kell megtalálni, a másikban a gyilkost. Valahogy mindig úgy jött ki, hogy az utolsó előtti körben már csak hárman-négyen maradtunk benn és hirtelen mindig mindenki rám voksolt. Az más kérdés, hogy általában én is voltam a farkas. 

Az utolsó nap sok hasznos információt és füzetecskét kaptunk arról, hogy milyen egyéb önkéntes lehetőségek állnak rendelkezésünkre az EVS után és arról is, hogy, ha valaki az Egyesült Királyságban szeretne majd  munkát találni, merre induljon el. Ez nálam egyelőre még nyitott kérdés. Meglátjuk mi lesz.

Aztán, mielőtt végleg magunk mögött hagytuk volna a 20-as éveket, megrohamoztuk azt a bizonyos cukorkaboltot. De én végül csak fényképeket készítettem (ünneprontó vagyok, tudom). 

Talán közhely, de ez a kis training tényleg jó alkalmat biztosított arra, hogy megálljak és kicsit visszanézzek erre a négy hónapra, amely pillanatoknak tűnik csak. Hiszen már most annyi minden történt, rengetek új embert ismertem meg és képtelen vagyok betelni a folyamatosan záporozó új impulzusokkal és a Smaragd Sziget szépségeivel. Emellett, hallgatva a többi önkéntestársam beszámolóit, rá kellett jönnöm, hogy a mi családias kis Tools közösségünk tényleg igazán egyedülálló és minden tekintetben jól működik. Hogy csak egy néhány példát említsek: annyi zsebpénzt kapunk, amennyit megígértek és,abból ki is lehet jönni, én nem csak, hogy a munkatársaimmal lakom, de a szabadidőmet is örömmel töltöm a társaságukban: velük megyek kirándulni, szórakozni és mindig akad, aki szóljon hozzám két kedves szót. Együtt főzünk, gond nélkül megy a házimunka beosztása és a szelektív hulladékgyűjtés. Igazi olajozott gépezetként zakatolunk együtt, ahol a fogaskerekek egy irányba és egy tempóban haladnak és senki sem akar letérni a pályáról.

Hogy Conort, az egyik trainert idézzem: "Boldog vagyok, hogy ennek a világnak van egy Tools For Solidarity-ja."