Tools csapatunk már egész rég indult közös kirándulásra, így egy felhős szombaton tető alá hoztunk egyet. A szervezet egyik régi barátjától kaptunk kölcsönbe egy kisbuszt (sőt, még a sofőr szerepét is elvállalta),valamint csatasorba állítottuk a mostanában csak költözésre használt furgonunkat is és irány az "Ulster American Falk Park" (vagyis az észak-ír Skanzen 2.0).
Hogy miként jön össze Amerika és Írország? Nos, úgy, hogy a szabadtéri néprajzi múzeum annak a 18. századi emigráns hullámnak állít emléket, mely során körülbelül egy millióan cserélték a Smaragd Szigetet Kanadára, Ausztráliára, Skóciára, Angliára (!) és a legtöbben az USA-ra. Egy másik millió pedig tragikus módon belehalt a Nagy Éhínségbe, melyet a krumplivész okozott. Ha csak megemlíted ezt a szót (angolul famine) egy ír jelenlétében, rögtön összerezzen és elsötétül a tekintete. Nem meglepő persze, hiszen történelmük legsötétebb évtizedeiben drasztikusan lecsökkent a népesség, melyet az angolok gyakorlatilag ölbe tett kézzel néztek végig. A témáról bővebben itt olvasható egy találó összefoglaló.
Szóval, az elég nagy területű, interaktív kiállítás során végigjárhatjuk a különböző állomásokat, ahogy a Mallon család házról házra költözik először ír honban, majd a tengerentúlon. Korabeli épületek, berendezések, ruhák, az adott helyszínnek megfelelő állatok és növények, amelyek meghatározták mindennapjaikat.
Mi egy kovácsműhelyben indítottunk, amelynek beszédes tulajdonosa beavatott bennünket a mesterség kitanulásának rejtelmeibe és abba is, hogy vajon miért kellett akkoriban a menyegzőkön egy kovácsnak is jelen lennie (akit érdekel, bombázzon kérdőjelekkel e-mailben vagy a poszt alatt). Majd láttunk két paraszti és két tehetősebb birtokot, melynek udvarán termetes szárnyas jószágok kapirgáltak. A szegényebb családoknál az is előfordult, hogy akár tizenöten is aludtak ugyanabban a szobában és reggel, délben és este is burgonyát ettek, mert ez volt az egyetlen, amelyet a földesuruk engedett termeszteni (így aztán nem is csoda, hogy a krumplivész leginkább őket sújtotta).
Bepillantást nyerhettünk egy igen nagy létszámú, szigorú köziskola tanrendjébe és természetesen a katolikus templom sem maradhatott ki. Sőt egy fehér falú kis házikó előtt még egy rokkánál ücsörgő anyókába is belefutottunk, aki rögtön felpattant és invitált bennünket, hogy próbáljuk ki a masináját (tudjátok, mint a Csipkerózsikában). Konkrétan azt mondta, hogy a piros pólós lány jöjjön (na, az voltam én), így a többiek készségesen a karmai közé is löktek. Az ujjamat végül szerencsére nem szúrtam meg (képzeljétek csak el, 100 év zene nélkül!), viszont így a varrógépszerelés és falbontás után nem tűnt nagy ördöngösségnek a .fonálfonás.
Aztán elértünk egy dokkhoz, amely a nagy utazást hivatott szimbolizálni. Bár egy hajóteret ténylegesen (és igényesen) ki is alakítottak, alján fiókok módjára elhelyezett emeletes ágyakkal és meglehetősen áporodott szaggal (az utóbbi talán nem volt cél). Keresztül menve rajta a másik oldalon már az Újvilág várt. Változott a táj, az építészet, hirtelen utcakövek bukkantak elő. Egy vegyesbolt mellett megpillantottuk azt a bankot, mely Thomas Mallon boldogulásának és későbbi jelentős vagyonának zálogát jelentette. A házak nem tértek el élesen egymástól, de az olyan melléképületek, mint a "tavaszi helyiség" (gyakorlatilag a hűtő kreatív őse), üdítően hatottak. Végül napraforgók és kukoricák között lépdelve elértünk egy filmekből jól ismert, széles tornácos viskóhoz, ahol rögtön le is telepedtünk szépen, sorban, mint a verebek (csak a bendzsó hiányzott). Így lóbáltuk a lábunkat, míg azon nem kaptuk magunkat, hogy a park lassan zárni készül.
Tudom, hogy lehetetlenül hangzik, de lényegében befejeztük a költözködést. Ez a "lényegében" azt jelenti, hogy egyetlen raktár kivételével minden helyiséget kiürítettünk a régi gyárban és már senki sem jár át oda dolgozni. Viszont még rengeteg a tennivaló az átcipelt holmikkal, melyek nagy része dobozokban állva várja, hogy polcokra kerüljön. Mindezt pedig azért lenne ideális mihamarabb kivitelezni, mert augusztus végén kerül sor a TFS 30. születésnapi rendezvényére, melynek egyik fő műsorszáma egy nyílt nap lesz. Az ötnapos ünnepségre kifejezetten sok érdeklődőt várunk; koncertekkel, előadásokkal, piknikkel és pub kvízzel készülünk. Aki úgy gondolja, hogy szívesen átruccanna erre a kihagyhatatlan eseményre, az egy részt itt veheti szemügyre a részletesebb menetrendet, más felől, akár el is szállásolhatom a takaros kis szobámban (de legalábbis beszélhetünk a lehetőségekről).
Az elmúlt hetet a készülődés jegyében főként az irodában töltöttem. A marketing csoport szerves részeként a különböző sajtóanyagokon, plakátokon, szórólapokon agyaltam annak érdekébe, hogy minél több ember figyelmét felhívjuk a jeles évfordulóra. Azt nem mondom, hogy teljes egyetértés uralkodott a három (alkalmanként négy) fős csapatban, ugyanis mindannyian meglehetősen különböző elképzelésekkel rendelkezünk a médiáról. De végeredményben minden anyag elkészült. Már csak annyi van hátra, hogy szétszórjuk a színes flyereket. A nagy népszerűsítés keretében én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy személyesen adjam át a plakátot Terri Hooley-nak a koncertre, amelyen ő is szolgáltat majd némi talp alá valót - illetve, hogy kiderítsem, vajon emlékszik-e, hogy megígérte a szereplést. Persze ki mást is küldtek volna annak tükrében, hogy korábban még Good Vibrations filmklubot is szerveztem, hogy egész biztosan ne maradjon olyan munkatársam, aki nem tudja ki a "belfasti punk keresztapja." A lemezbolt előtt ücsörgött (annak földszinti része ugyanis kávézóként üzemel) és abszolút képben volt az eseményt illetően. Sőt még azt is elmesélte, hogy már fel is töltötte a részleteket a Facebook oldalára (66 éves). Maga a nagy találkozás azért egy fokkal hűvösebb hangnemben zajlott, mint gondoltam; azt hittem, majd hosszas eszmecserébe kezdünk zenéről, zenekarokról, a punk életérzésről, de elég hamar "lerázott." Sebaj, az a fontos, hogy megtiszteli jelenlétével a kis kultúrestünket. Remélem azért, ha egyszer véletlenül összefutok Glen Hansarddal, ő rendes, kedves, barátkozós ír módjára viselkedik majd.
Új lakótárssal gyarapodott az önkéntes házunk: négy lába van és fekete, mi az? Igen, jól gondoljátok, egy macska. Az történt ugyanis, hogy az egyik hétvégén elkezdett sertepertélni a környékünkön ez a láthatóan éhes jószág és minden áron be akart szökni hozzánk. A többiek mondták, hogy ne adjak neki semmit, mert ide fog szokni és különben is, biztosan tartozik valakihez (ugyanis ők már tudják, hogy néha sutyiban megetetem a szomszéd cicáját, aki különben egész biztosan éhen halna). De ez a kis fekete csak nem akart eltűnni, így hétfőn nem bírtam tovább és vettem neki némi elemózsiát. Egy röpke hét kellet csupán hozzá, hogy a leg-macska-ellenesebb lakótársam szívébe is belopja magát - kissé talán már el is van kényeztetve. Természetesen elneveztük: lévén, hogy egy igazi Tools kandúr, Spanner lett (na, ezt tessék inkább kinézni a szótárból! Igen, agyunkra ment a munka...).
Hangulatképek: itt már lassan őszbe fordul ez a (hm, kéthetes) nyár, sok esővel és egyre korábban lenyugvó Nappal. Egy ilyen szombaton kaptam le ezt a kis "Hupikék tőrpikék" családot is a belvárosban.
Egy vasárnapról is: épp reggeli után indultam, a levegőben érezni lehetett, hogy néhány perccel az előtt állhatott csak el az égi áldás. A Woterworks park mellett elhaladva kacsák ricsajoztak tőlem balra, jobbra pedig épp felszállt két lármázó sirály, akik kacagó rikoltozása betöltötte az egész környéket. Az én szívemet pedig valamiért melegség öntötte el; minden pillanat nyomot hagy.
Holnap újabb, régen tervezett utazásra megyünk: bevesszük Skóciát - irány Edinburgh!
