Zöldellő vasárnap

Hátam mögött tudva a nagy otthoni pihenés utáni első dolgos napokat, szomorúan konstatáltam, hogy a varrógépek nem szűntek meg problémásnak lenni (és én sem avanzsáltam időközben mindentudó ezermesterré). No, de hamar elérkezett a hétvége. 

A szombat nagy része csak a szokványosnak mondható városközpontbeli körutunkkal telt, megejtve a karamell-illatú Caffé Nero-t, ahol az eddigi legelfogadhatóbb belfasti gőzölgő feketét találtuk.

Csak közbevetésképp jegyezném meg, hogy feltűnően kezdenek megszaporodni a zöld holmik a ruhásszekrényemben. Így, amikor egy kisebb zivatar utolért bennünket a kávézóból kifordulva, tippeljetek milyen színű esernyőt kaptam le az Eurós bolt itteni megfelelőjének (Poundland) polcáról! Apropó, nem hittem a szememnek, de egy Fontért ott még terhességi tesztet is lehet kapni (a megbízhatósági faktor gondolom garantált). Aztán este a kandalló melletti ücsörgés közben folyamatosan noszogattam a társaságot, hogy találjunk ki valami kirándulós avagy városnézős programot másnapra. Végül kitartásomat (vagy az emberek agyára menésére irányuló hatékony képességemet) siker koronázta és összeverbuváltam egy négyfős csoportot - éjfélkor még buszmenetrendet böngésztünk. De, amikor reggel a ház előtt indulásra készen szorongattuk a bringáinkat és a hátunkat a délelőtti Nap sugarai melengették, mérhetetlen elégedettség töltött el, amiért végül nem hagytunk veszni egy ilyen vasárnapot (a jó időt errefelé meg kell becsülni).

Szóval, Portaferry városkája felé vettük az irányt. Az odavezető buszút már önmagában megér egy misét. Egyrészt azért, mert meseszép: sziklás tengerpartok, az autók fölé ívet rajzoló, lombos fák és ízléses kis kőházak kísérik az utazókat közel másfél órán keresztül. Emellett a busz vezetője ezúttal egy barátságos hölgy volt, aki a szűk utcákon és kanyargós utakon úgy hasított a járművel, hogy mi, ha nem szorítjuk a kapaszkodókat, üveggolyókként gurultunk volna szerteszét. A végén már csak viccelődtünk rajta, mert akárhányszor haladtunk el egy, az óvatosabb haladásra figyelmeztető tábla mellett, ő annyiszor kapcsolt rá a sebességre. A vidámparkba illő élmény után azért szerencsésen megérkeztünk az aprócska ír helyre. A buszmegállótól lejtős út vezetett egészen a kompkikötőhöz.

A part mentén sétálva találkoztunk néhány futóval és kutyasétáltató helybelivel, akárcsak Bangorban vagy a roppant színes házas Whiteheadben. Azt szeretem az ilyen vidéki városokban, hogy mindig széles mosollyal köszönnek ránk a szembejövők, noha mi nemhogy idevalósiak, de még csak britek vagy írek sem vagyunk. A tenger halkan nyaldosta mellettünk a sziklás partoldalt és a Nap még mindig kitartóan biztatott bennünket, hogy sétáljunk bátran csak tovább. Egy idő után visszafordultunk, mert indult egy komp a szemközti Strangfordba.

Én bevallom, kicsit komplexebb átkelésre számítottam, mert gyakorlatilag egy szempillantás alatt már a túlparton is találtuk magunkat. A hosszú hajú, kissé szórakozott kalauznak csak arra volt ideje, hogy kiossza négyünknek a jegyet. Tiszta utcák és túlnyomó többségben zöldre festett házak fogadtak bennünket.  Lévén, hogy jócskán elmúlt már az ebédidő, kitaláltuk, hogy keressünk valami fogunkra valót. De csak egy fogadót találtunk nyitva. Álltunk egy darabig előtte, próbáltuk kiejteni a cégtáblára vésett nevet (leírva így volt: Caun). Mire egy férfi odakiáltott egy teljesen más hangzású szót, mint, amely így elsőre adta volna magát. Azt hiszem soha nem fogom megérteni az ír leírás és kiejtés közti bonyolult és számomra teljes mértékben illogikátlan viszony nyitját.

Amikor beléptünk, vettük csak észre, hogy valószínűleg egy hangyányival elegánsabb étteremmel van dolgunk, mint számítottuk és, hogy talán a menüsoron szereplő fogások árai nem kifejezetten az EVS önkéntesekre lettek méretezve. De a "carpe diem" jegyében nem volt visszaút. Végül mindannyian egy olyan tengeri mindenfélékből összeállított tál mellett döntöttünk, amely bár olcsónak nem, viszont igazán különlegesnek mondható. A főételen kívül kísérőként kaptunk házi készítésű kenyeret és friss vajat. Végeredményben egyszer-egyszer talán ki lehet bírni egy ilyet is. Eddig még úgysem adódott túl sok lehetőségünk górcső alá venni az észak-ír konyhaművészetet - bár a spanyol fiú azt mondta, ő egy fish&chips-élménnyel is kiegyezett volna.

A fogadóból szerzett térkép valamiféle kastélyt ígért. Alig öt perces séta után rá is bukkantunk. Mos, a vár(acská)ról készített kép magáért beszél.

Egy ódon templomhoz és egy temetőhöz érve - amelyet először nem is vettünk észre, a bejáratánál magasodó diófa miatt - el is érkeztünk Strangford határához. Csak a vadgalambok turbékolása és a levelekkel játszó szél neszezése zenélt körülöttünk.

Így aztán gyorsan újra a kompon találtuk magunkat.

Portaferry-ben is szétnéztünk kicsit. Az új város kínálta (talán) újféle kávé szokványos tesztelése (és a szokásos tanulság levonása) után azt is konstatáltuk, hogy itt is felettébb nagy számban képviseltetik magukat a zöldre mázolt házak: kocsma, szuvenírbolt, kézműves üzlet.  Az eső épp akkor eredt el, amikor begurult a Belfastba tartó buszunk.

Hajunkban és sálainkban a sós tenger illatával és annak biztos tudatában zötykölődtünk hazafelé, hogy ez a vasárnap pontosan így lett kitalálva nekünk: egyszerű, mégis  nagyszerű. 

Egy kis hazai

Közel két csodaszép hetet töltöttem otthon szerető családom és barátaim körében. És miközben alaposan kiélveztem a pihenés minden egyes percét, azon morfondíroztam, hogy mivel szolgálhatnék ez alkalommal a zöld színekben pompázó tájak és a pezsgő észak-ír hétköznapok helyett. Nos, sokáig nem is kellett törnöm a fejem, hiszen, nem csak Magyarország legnyugatibb csücskében, de annak egyik legszebb városkájában (véleményemért vállalom a felelősséget!) élek. Nem tudom volt-e már szerencsétek ellátogatni Sopronba, "a leghűségesebb városba” (Civitas Fidelissima), de, ha esetleg nem, íme néhány varázslatos pillanatkép a történelmi belvárosról és a Főtérről, Sopron szimbólumával, a Tűztoronnyal.

Míg például Amerikában kegyetlen fagyok keserítették ezekben a napokban az emberek életét, addig idehaza tavaszillatú levegő és kellemes meleg kényeztetett bennünket. 

A ráérős napokba az értékes és hiányzó baráti beszélgetések és meghitt, családi időtöltések mellé azért egy kis mozi (A Wall Street farkasa - zseniális!), egy kiállítás (Munkácsy) és egy Kafkaz (a Kaukázusos Kardos-Horváth János önálló, maratoni hosszúságú "pengetős" estje) koncert is belefért a Hunnia Bisztróban. 

Aztán 15-én elérkezett a visszautazás ideje. Stílszerűen még egy utolsó Túró Rudi szigorúan az ország határain belül, majd Budapest távolodó fényei.

Most pedig már újra Belfastban, egy dolgos, varrógépekkel teli munkanap hajrájában vagyok. 

Sláinte!

Ahogy azt már korábban beharangoztam, a Szilvesztert volt szerencsém a Madness-szel Dublinban tölteni. Na jó, ez ilyen formán bulváros túlzás, de az igaz, hogy az együttessel egy időben tartózkodtam az Ír Köztársaság fővárosában - csak épp annak két különböző pontján.

Karácsony után már nem sokat voltam egyedül, mert 27-én visszajött a spanyol lakótársam és egy szintén spanyol barátja, aki Dublinban dolgozik. Ő látott egyébként később vendégül bennünket. Így végre volt ember, akitől meg tudtam kérdezni, hogy mi a manóért nem tudok tüzet varázsolni a nappaliban álló kandallóba. Persze nekik azonnal sikerült, így el kellett könyvelnem, hogy bizony bennem lehet a hiba. 

A két ünnep közé időzítettem a karácsonyi bevásárlótúra nagy részét (tudom nem szép dolog, de elvégre is csak január első hetében utaztam haza). Ennek persze praktikus oka is van: Karácsony előtt a belváros teljesen megkergült; a megszállott vásárlókon kívül néhány kisebb bombás próbálkozás is volt ismét arrafelé. Nem, most sem kell túl komolyan venni vagy megijedni ettől. Én már kezdem úgy olvasni ezeket a híreket a Belfast Telegraphban, mint az időjárás jelentést. 

30-án utaztunk Dublinba. De az előtte lévő nap olyan volt, mintha minimum a zombi-apokalipszis közeledne ismét: vihar, eső és ráadásul jóformán egész nap nem volt áram és Internet a házban. Aztán, amikor estefelé átjött Stephen valami miatt, felvilágosított, hogy ez olyan áramszünet, amelyet én is helyre tudok hozni a megfelelő kapcsoló visszaállításával. Na jó, akkor ezt az elektronikai analfabetizmust újfent a téli fáradság számlájára írom. Még jó, hogy nem kellett dolgozni, mert szerintem egy csavart nem tudtam volna helyesen visszatenni egyetlen varrógépre sem.

Viszont az utolsó éjszakára a fűtés tényleg meghibásodott, így kénytelenek voltunk ebben az aggasztó állapotban hátrahagyni a Tools lakot.

Ahogy sétáltunk az ismerős dublini utcákon a spanyol fiú lakása felé, elfogott az az utolérhetetlen  érzés, amely csak itt szokott eltölteni. Nem tudom pontosan definiálni, de ez valami olyasmi, amitől rögtön mosolyra áll a szám, a szívem pedig keményre fújt gumilabdává duzzad. Pedig Dublinnál sokkal szebb városokat rejt Írország magában. De mivel én itt tartózkodtam sokat, amikor a közeli Bray-ben laktam. ezért biztosan az emlékek és az idő szépít meg mindent. Vendéglátónk egyébként a Guinness gyár tő szomszédságában él, így aztán a főzött sör illata lengi be a környéket. Sokan talán nem kedvelik, de én ez utóbbit kifejezetten szeretem: Sopronra, a magyar lakóhelyemre emlékeztet, ahol szintén található egy sörgyár és eső után az egész városkát elárasztja a maláta bódító aromája. Apropó Guinness, azt hiszem nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, hogy nekem ez  az egyik kedvenc sörfajtám. Nem tudom volt-e alkalmatok külföldön és az Egyesült Királyságban vagy Írországban kaphatót kóstolni. Ha esetleg igen, biztosan ti is azt tapasztaltátok, hogy más az íze a kettőnek. Ennek magyarázatára hallottam egy elméletet, mely igazságtartalmát nem tudom megerősíteni, viszont nekem logikusnak tűnik. A külföldön kapható Guinnessek az afrikai gyárakból érkeznek, ahol egész egyszerűen más a víz, amely okozhatja az ízkülönbséget is. 

Hogy maradjunk az alkoholfogyasztásnál, Dublin a hangulatos, élőzenés pubok kincsesbányája. Az első számú turisztikai célpont természetesen a Temple Bár, mely szinte mindig zsúfolásig megtelik szomjas látogatókkal. Ide végül éppen ezért nem tértünk be, amikor hétfőn a nyakunkba vettük a várost, hogy feltérképezzük kicsit a nyüzsgő éjszakai életet. Viszont egy másikba igen, amelynek erőssége, hogy a többihez képest viszonylag olcsóbban, 3,5 Euróért mérik a folyékony kenyeret. Viszont szinte csak külföldiek látogatják. Bár ez talán a többi belvárosi helyre is igaz. Sőt, úgy általában az egész városközpontra. Szerintem sokáig kellene keresgélni, mire találnánk egy, a sztereotípiának megfelelő vörös hajú törzsgyökeres írt (persze ne panaszkodjak, hisz én is csak egy vagyok a turisták közül).

Ezt követően maradva a Temple Bár negyed nyomvonalán, betértünk a Messrs névre hallgató pubba, mely nem csak több szinttel, de házi főzött sörrel is várja a szép számmal érkező vendégeket. Ez volt az este fénypontja: egy rendkívül ügyesen játszó bandába botlottunk, akik ugyan feldolgozásokkal szórakoztatták a lelkes közönséget, de azokból a legjobbakkal: a Stonestól az Arctic Monkeyson és a Red Hot Chilli Peppersen át egészen a kötelező Beatlesig (csak is így történhetett, hogy megbocsátottam a Get Lucky-t).

 Az ír zenei élet minél átfogóbb megismerésének érdekébe egy, a méreteit tekintve relatíve kicsinek mondható bárral zártuk a mozgalmas napot. Itt épp egy blues zenekar szolgáltatta a talp alá valót. Azt hiszem most már teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az angolszász országok party himnusza a Clashtől a Should I Stay Or Should I Go: erre igazából már az első héten gyanakodtam, de a tézisem azóta összejövetelről összejövetelre és pubról pubra folyamatosan explicit bizonyítást nyert (no, nincs is ezzel gond, hisz irtó belevaló kis nótáról van szó). 

A Szilveszter éjszakát egy alapvetően spanyol dominálta csapatban töltöttem. Kicsit ilyenkor mindig tartok tőle, hogy nem az angol lesz a beszélgetések nyelve és én majd pislogok, mint az a bizonyos ponty a szatyorban. De ez alkalommal nem csak én voltam nem-spanyol: velünk tartott két ír fiatalember is (az már más kérdés, hogy ők is folyékonyan beszélték a spanyolt). Minden esetre, amint valakik elkezdtek nyelvileg klikkesedni, valaki más bekiabálta, hogy "English!" Ez annyira megtetszett nekem, hogy a végén már akkor is alkalmaztam a bűvös varázsigét, amikor egy általam nem ismert szót véltem felfedezni. 

Éjfélig (amelyre itt értelem szerűen egy órával később került sor) igazából csak kellemesen elbeszélgettünk a házibuli kiötlőjének lakásán. Éppen az időeltolódásból adódóan két újévi köszöntést is tartottunk: az egyik egybeesett a magyarral, ekkor szemtanúja lehettem a spanyol szőlős hagyománynak. Az óra 12 ütésére 12 szem szőlőt kell elfogyasztani, amely szerencsét és mindenféle jót jelent az elkövetkezőkre. Tőlük tudtam meg azt is, hogy ilyenkor illik legalább egy ruhadarabot (mondjuk egy fehérneműt) viselni, amely piros és azt éjfél után el is kell égetni. Ezt végül senki sem hajtotta végre, de azért kedves kis tradíció. Majd egy órával később az ír "Sláinte!" (ejtsd "slaan-sha") kiáltással ittunk egymás egészségére és a sikeres új esztendőre. 

Ez követően átsétáltunk a már korábban emlegetett bluesos helyre. Itt töredelmesen be kell vallanom, hogy ismét nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mely egy Guinness pohár képében jött el. Ez ilyen formán már a második darab, mely immáron az én tulajdonomat képezi (bár mentségemre szóljon, hogy ez utóbbi ír, a korábban megkaparintott pedig észak-ír volt). 

A szórakozóhelyek még az Új Év napján sem zárnak később, mint egyébként, így aztán három órakor már kint is találtuk magunkat. Nem volt mit tenni, visszabotorkáltunk eredeti főhadiszállásunkra és ott ütöttük el az időt reggel hétig. De, ahogy sétáltunk hazafelé, eszünk be sem jutott, hogy már annyit mutat az óra, amennyit, mert az ég egészen sötét volt felettünk. Pozitívumként említeném, hogy ezúttal senki nem dobált petárdákat mellettünk (ettől ugyanis az összes hajszálam égnek áll odahaza). 

Egy semmittevős január 1-ébe azért belefért még egy röpke városnézés is. Ismét nagyrészt a belváros került terítékre, amelyet ezúttal csak kis számban özönlöttek el a külföldiek. Lencsevégre kaptam a Liffey folyón átívelő "Félpennys hidat" (Ha’penny Bridge), mely onnan kapta a nevét, hogy egészen 1919-ig fél pennyt kellett fizetni minden azon átkelni szándékozónak.

 
De készült közös kép a Dublin egyik jelképévé vált, a híres dalocskából ismert Molly Malone-t mintázó szoborral is. Aki kíváncsi a haláruslány történetére, hallgassa meg a Dubliners, a U2 vagy épp Sinéad O'Connor előadásában. Végigmentünk a még mindig karácsonyi színekben játszó bevásárlóutcán, a Grafton Steeten (és itt akkor most nem kezdenék bele ismét az elmulasztott koncertről szóló sirámomba). De a kissé átlagosnak mondható Dublin Kastélyra is vetettünk egy futó pillantást. 

Majd jómagam a reptér felé vettem az irányt. A buszon stílszerűen a U2 I havn't Found What I Looking For című klasszikusa szólt. 

Ott aztán egy éjszakányi várakozás következett, melyhez a jó társaságot Morrissey életrajzi könyve biztosította. Hajnalban némi kevergés után aztán csak sikerült megtalálnom a Budapestre tartó gépet. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy akárhány emberkét szólítottam le, mind azt válaszolta, hogy "I don't speak English!" (nem beszélek angolul). Ez azért elgondolkodtató. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy magyar anyukától kértem angolul útbaigazítást, mire azt felelte magyarul, hogy "Hát, nem biztos!" (és elég nyilvánvalóan én jobban örültem annak, hogy ő magyar, mint ő annak, hogy én is). 

De most kérem már itt vagyok a jó meleg soproni szobámban. Az észak-ír fővárost pedig legközelebb 15-én látom viszont.   

Külhoni Karácsony

Azt mondják egy EVS önkéntes számára a harmadik hónap környékén érkezik el a legkritikusabb szakasz: a honvágy legmélyebb bugyrai és az új kultúrával való sikeres vagy épp sikertelen azonosulással történő szembesülés. Nekem ez az időszak egybeesett a Karácsonnyal, amelyet Belfastban töltöttem. A végén elárulom a konklúziómat...

Szóval, a szünet előtti utolsó héten egyre csak fogyatkoztak az emberek a gyárban, mert az önkéntestársaim haza-haza szállingóztak az ünnepekre. Ezzel egyenes arányban az én munkakedvem is fokozatosan csökkent. Egy amolyan téli fáradság hatalmasodott el rajtam. Így aztán, amikor pénteken nagytakarítottunk, elvittük a méh telepre a feleslegessé vált holmikat és a szelektív hulladékgyűjtőbe a gondosan szortírozott limlomokat, már igen csak kiült az arcomra, hogy mennyire van mindehhez kedvem és, hogy akadnának alternatív javaslataim az idő kellemesebb eltöltésére. Bár a fémfeldolgozó elég érdekes élményt nyújtott: ha emlékeim nem csalnak, jártam már korábban hasonló helyen, de valahogy nem így maradt meg az emlékezetemben - előre is elnézéseteket kérem, ha az otthoni is hasonlóképp működik. Szóval, ez olyan, hogy odamész megpakolt autóval, a bejáratnál egy gép leméri az autód, furgonod súlyát és  annak megfelelően fizetnek neked amennyivel kevesebb a tömege távozásnál. Egy hatalmas Spielberg-féle Világok harcába illő robotkar pakolta óriás fémhalmokba a hulladékot. Attól féltem, ha rossz helyre állok, egy óvatlan pillanatban engem is megragad és a leszakadt felnik és bádog dobozok között találom magam. De szerencsére csak a képzeletem játszott velem.

Szombaton az olasz csoportvezetőmmel elmentünk megnézni A hobbit trilógia második darabját. Előtte kicsit tartottam tőle, hogy angol nyelven nem túl sokat fogok majd megérteni a Tolkien-i történetből. De aztán nem volt gond. Élvezettel hallgattam Benedict Cumberbatch-ot Smaug sárkányaként dörmögni. Bár azt el kell mondanom, hogy hiányzik azért  az általam nagyra becsölt magyar szinkron néha. Így, ha alkalmam nyílik rá, be fogom pótolni a magyar változatot is, mely biztos vagyok benne, hogy Csörögi István vezényletével ez úttal is bravúrosra sikeredett (és mondjon akárki akármit, szerintem Láng Balázs kenterbe veri Gollam eredetijét).

Vasárnap aztán a nyakamba vettem a legközelebbi Tescot, hogy valami karácsonyi bevásárlás-félét eszközöljek. Mert ugyan magamnak nem terveztem tető alá hozni egy hatalmas lakomát, de a süteménysütős tervemet nem adtam fel. Annál is inkább, mert meghívtak karácsonyozni. Ez utóbbi itt tulajdonképpen csak a 25-ét jelenti. A másnap egy ún. "boxing day." Az elnevezés eredetének felkutatására több kísérletet is tettem, de mivel legalább annyira zavaros magyarázatokkal találkoztam csak, mint a napokban uralkodó időjárás, ezért inkább egyik interpretálását sem vállalnám nyugodt szívvel. Az egyetlen biztos pont, hogy az emberek többsége ekkor még nem dolgozik és az üzletek oroszlán része is zárva tart. 

Bár korábban meg mertem volna rá esküdni, hogy majd én és a fából faragott, de nagyon kis mutatós karácsonyfa leszünk csak. De azt el kell mondanom, hogy végül négy nagyon kedves invitálást is kaptam aznapra. Bevallom kicsit különösnek is éreztem a dolgot, mert valahogy bennem úgy élt, hogy ez egy nagyon sajátosan családias ünnep, amelyet nem nagyon szeretnek az emberek egy relatíve idegennel megosztani. De azt hiszem itt is a kulturális különbségek mutatkoztak meg: mert, mint már annyiszor, rá kellett jönnöm, hogy a helyiek és az önkéntesek is rendkívül nyitottak és barátságosak. 

Hétfőn egy teljes és kedden egy fél nap erejéig még bementünk dolgozni. Kedden konkrétan már csak négyen voltunk az egész gyárban - beleértve a két főnökömet is. Gondoltam is, hogy majd teázgatunk és mince pie-t majszolgatunk. Ez egyébként egyike a tipikus brit karácsonyi édességeknek; egy amolyan gyümölcskosárka, mely édes, vegyes szósszal van töltve és szerintem semmilyen magyar desszerthez nem hasonlít igazán (nem rossz!).  De végül kérem szépen konkrét dolog volt és 24-én még minden erőmet beleadva küzdöttem egy nagyon szívós orsótartó elemeire szedésével majd újra egybe varázsolásával.

Aztán otthon a Világháló hírei között szörfölve rájöttem, hogy bizony mostanság van egy bizonyos különleges koncert, amelyet 2009 óta minden évben megrendeznek és nekem már rég fáj érte a fogam, hogy egyszer ott lehessek élőben. Arról van ugyan is szó, hogy a korábban már emlegetett Glen Hansard (tudjátok, aki októberben Belfastban játszott) egybegyűjti ilyenkor néhány neves ír zenésztársát, köztük a  U2 frontemberét Bonót és Damien Rice-t és közös utcai zenéléssel pénzt próbálnak gyűjteni a hajléktalanoknak. Ez azóta már meglehetősen kinőtte magát és a a dublini Grafton Street zsúfolásig telik az érdeklődőkkel. Talán ezért is van, hogy az eseményt sehol sem hirdetik, nem lehet tudni, hogy pontosan melyik nap és mikor ragadnak gitárt az zenei kiválóságok. El is határoztam, hogy, ha sikerül kiderítenem a részleteket, random módon rögvest Dublin felé veszem az irányt. Viszont az elszántság néha önmagában még kevés. így aztán a továbbiakban nem a jótékony örömzenélés momentumairól fogok beszámolni, mert sajnos végül nem találtam rá a szupertitkos információkra (később kiderült, hogy még aznap délután került rá sor). Viszont, ha egyszer Karácsony tájt Dublinban tartózkodtok, semmiképpen se hagyjátok ki, mert veszettül hangulatos lehet! 

Arról még be kell számolnom, hogy ezen a héten rémes viharok tomboltak Egyesült Királyság szerte. Családok százai maradtak napokra áram nélkül és voltak, akik a reptereken kényszerültek tölteni a Karácsonyt. Egyedül 25-én tapasztaltam, hogy nem esik, nem fúj (legalábbis Belfastban). Így, amikor kezemben a délelőtt összeszerencsétlenkedett gyümölcsös piskótával vendéglátóim háza felé sétáltam a kedvenc kis parkomon keresztül, egy pillanatra el is felejtettem az apropót és, hogy decembert írunk.

Szóval a Karácsony... hamisítatlan ír körülmények között töltöttem  Stephennel, Johnnal és a nővérük családjával. Volt igazi, tradicionális pulykavacsora (nem, nem vegetáriánus menü), megnéztük együtt a Toy Story harmadik részét és rengeteget társasoztunk. Na jó, képzeljétek el azt a bizarr és eleve predestinált élethelyzetet, amikor angolul próbálják nekem átadni a Guillotine névre hallgató és a francia forradalmat megidézni igyekvő (garantálom, hogy magyarul is bonyolult) társasjáték szabályait. És most találjátok ki ki veszített! Igen, igen, jól gondoljátok... De nagyon hangulatosra sikeredett ez a nap és tényleg végtelenül szerencsés vagyok és igencsak meg voltam hatva, hiszen mindannyian úgy bántak velem, mintha egy családtagjuk lettem volna (ja, és megkaptam ajándékba a Good Vibratiions DVD-t :-)).  

Így aztán azt kell, hogy mondjam arról a bizonyos három hónapos vízválasztóról, hogy soha rosszabbat! Eddig egész egyszerűen remek és kifejezetten jól érzem Belfastban magam. Ha a maradék nyolc hónap is hasonlóképp zajlik majd, akkor bizony nagyon nehéz szívvel fogom itt hagyni a Smaragd Sziget  északi csücskét az önkéntes szolgálat végén. 

P.S.: Ez itt ez első TFS hírlevél, amelybe én is írtam...