2014. április 18., péntek

Egy hullámhosszon

Kifejezetten nehéz hetek állnak mögöttünk. Ennek az egyik oka az, hogy a költözködés kellős közepén járunk. Így a régi gyárból a varrógépes szekció (melynek ugyebár jómagam is oszlopos tagja lennék) fokozatosan bedobozol minden mozdítható (és olykor mozdíthatatlan) varrógépet és halomba hordja a szövőgépeket, majd elegyensúlyozza a termetes rakományt a furgonunkig. Ezen kívül egy-egy napot töltünk az új helyen is, hogy mindezeket kidobozoljuk és helyet találjunk nekik a szerszámos csapat által összebarkácsolt polcokon. A Sunnyside utcán (Napos oldal) helyet kapó új gyár 30-40 percre található a házunktól, ha biciklivel közelítjük meg. Ez egyfelől nagyon kellemes, ugyanis a Logan folyó mentén visz egy nagy darabon az út. Ugyanakkor egy nyolcórás, "pakolgatós" nap után visszafelé már kicsit szoktunk haldokolni. És akkor itt meg is állnék, hogy elmélkedjek kicsit a belfasti bringázás mostoha körülményeiről. Az autósok ugyanis, mint oly sok helyen, itt sincsenek oda a kerékpárosokért (és akkor finoman fogalmaztam). Már másodszor fordult elő, hogy az állítólag roppant udvarias britek fejüket kidugva a kocsi ablakán kifejezetten modortalan szavakat kiabálnak utánunk, csupán csak azért, mert mi is merészeljük használni az utat. Elénk vágnak és úgy általában nincsenek ránk tekintettel. Ettől a kissé feszült viszonytól némiképp én is frusztrált leszek, amikor két kerékre kell pattannom. Ehhez még hozzájön egy bizonyos rendőr "story" is... Az történt ugyanis, hogy az egyik este pár lakótársammal idő hiányában két keréken igyekeztünk egy jazz koncertre. Aki ismer, az tudja rólam, hogy annyira nem szeretek piroson átmenni, hogy képes vagyok a néptelen utcán egymagam ácsorogni és várni, hogy a lámpa zöldre váltson. De, ha nem én megyek elől - szóval, elég gyakran -, akkor hajlamos vagyok az előttem haladóra hagyatkozni. Gondolhatjátok mi következik ebből: a válogatott csapat hirtelen áthajtott egy elméletileg tilos jelzésen. Én rögtön reklamálni kezdtem. Mire feltűnt mellettünk egy villogó rendőrautó és, mint a filmekben, elénk kanyarodott, határozottan megállásra kényszerítve ezzel bennünket. A szívem a torkomban dobogott és, ahogy megláttam az autóból kiszálló két rendőrt, már a zsebemben éreztem a csillagászati kaliberű büntetési csekket. Kérdezgettek, hogy idevalósiak vagyunk-e és, hogy tudjuk-e, hogy a közlekedési szabályok ránk is vonatkoznak. Majd, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy spanyol, egy amerikai és egy magyar jómadárral van dolguk, némiképp hangnemet váltottak. Azt hittük, a következő pillanatban felveszik az adatainkat. De végül nem csináltak semmit és azzal a vicces kérdéssel zártak, hogy vajon miért választja pont Észak-Írországot három lány? A férfiak miatt? (Hogyne...!) Ezt megúsztuk. De mostantól nem bízok a spanyol vezetőkben! Sőt, semmilyen előttem haladóban!


A költözés mellett három hétig nálunk vendégeskedett hét viselkedészavaros  német fiatal, akik nem sokat beszéltek angolul, viszont roppant lelkesen vágtak bele a munkába. A mi feladatunk pedig az volt, hogy lekössük őket és persze némiképp felügyeljük. Én például az első héten főztem az egyikőjükkel. A tizenhét éves fiú akkor találkozott először a padlizsánnal és annyira élvezte az egészet, hogy részletesen dokumentálta a folyamatot a telefonjával. Másnap pedig javaslatokkal kellett ellátnom egy másik kamaszt, hogy mit tegyen az elromlott varrógéppel - amelyeket egyébként egyáltalán nem fogadott meg. 

A jazz est egyébként mókásan alakult. Amikor a sztenderd részt lejátszották, az egyik zenész körbement és egyenként minden asztalhoz odaült kicsit beszélgetni - számot is lehetett kérni. Majd a szünet után azt mondta, hogy "a következőt egy magyar lánynak küldöm, aki ugyan nem éhes, de talán szomjazik egy jó dalra." Ez az a nagyon rossz poén akart lenni, tudjátok, amelynél rosszabbat talán nem is lehet mondani egy magyarnak: hungry Hungarian....
De a zenei mozzanatoknak itt még nincs vége: pár hete már kampányoltam a baráti társaságomban, hogy menjünk Palma Violets koncertre (én biztos, ami biztos, meg is vettem a jegyet, nehogy úgy járjak, mint George Ezrával). De úgy alakult, hogy egy hétfő este végül egyedül ballagtam a szitáló esőben a Voodoo nevű bár felé. Érdekes módon, amikor októberben a Glen Hansard fellépésre igyekeztem, akkor is záporozott az égi áldás - bár alapvetően ez elég gyakori jelenség errefelé. Az előzenekar szerepét egy kellemes, country-t játszó banda töltötte be - mostanság tényleg kezdem megszeretni ezt a műfajt. Majd, amikor befejezték, az énekes csak ennyit mondott: "Mára búcsúzunk és most megyek vissza a pultba." - ugyanis ő volt a csapos.
Utánuk nem sokkal megérkezett a határozottan fiatal brit Palma Violets csapata is, akik valahol a grunge rock és a post punk stílusok között egyensúlyoznak, halványan érintve az indie rock felületét Én közben a második sorig evickéltem. Nagy küzdelem nem kellett hozzá, mert az első sorban álló ügyeletes három groupie lányon kívül a többi belfasti punk nagyon kulturáltan szórakozott. Az egyikük például, amikor észrevette, hogy kicsivel alacsonyabb vagyok nála (sokkal), inkább elugrált jobbra, így én is tisztán láttam az energikus fontember minden mozdulatát. A koncert közepéig együtt élt a közönség, megtaláltuk azt a bizonyos közös hullámhosszot. Aztán valahogy el is vesztettük a vége felé. Addigra már azt is megállapítottam, hogy egy sokat kiabáló zenekar esetében nem szerencsés az erősítők közelében tartózkodni - másnap reggel komolyan aggódni kezdtem, hogy részleges hallássérülést szenvedtem. De végül mindenki boldogan tért haza. A kritikai megjegyzés: zenélhettek volna többet is.
A koncertekről már csak annyit, hogy a napokban hozták nyilvánosságra két augusztusi zenei fesztivál fellépőinek névsorát és határozottan jónak ígérkeznek. Csupán az szól ellenük, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, egy időben tartják őket. Biztosan azért, mert Belfast egy hatalmas főváros, amelyik épp, hogy csak ki tudja szolgálni a zenére kiéhezett néptömegek igényeit (nem!). Így aztán még hezitálok - és természetesen közel és távol megint csak én vagyok besózva.


Ezen felül egy kellemes és nyugodt szombati délutánon belefutottam egy olyan valakibe, akit már korábban többször emlegettem a bejegyzéseimben. Van ugyanis a Young Savage nevű kávézó, amelyik nem csak rendkívül stílusos erősen zenétől  és irodalomtól sújtotta berendezésével, de az emeleten különlegességet rejteget: a Good Vibrations lemezboltot. Amikor először láttam a kirakatban a táblát, arra gondoltam, hogy az biztosan nem lehet a filmben szereplő legendás üzlet, hiszen az, ha emlékezetem nem csal, csődbe ment. De, amikor a francia lakótársammal két hatalmas csésze kávét szorongatva helyet kerestünk fenn, láttuk, hogy tényleg tele van az a picike kis üzlet lemezekkel, könyvekkel és plakátokkal. Egy igazi kincsesbánya, ahol fél és 1 Fontért árulják a klasszikusokat. Én csak ücsörögtem és hagytam, hogy átjárjon a hely szellemisége. Hirtelen ismerős hangra lettem figyelmes: ott állt karnyújtásnyira tőlem a "punk keresztapja", Terri Holey. Sajnos épp zárni készült, így nem zargattam. De most már tudom hol lehet utolérni és kifaggatni kicsit azokról a felejthetetlen időkről, amikor Belfast jelentette a mindenséget néhány tehetséges helyi zenésznek.




Közben elérkezett az idő ismét egy közös, nagy Toolsos kirándulásra, melynek helyszínéül ezúttal Castlevellant szemeltük ki. Én vállaltam, hogy utánajárok a buszmenetrendnek és összeszervezem a csapatot. Először akadt némi tiltakozás a vasárnap 10 órás indulás ellen, de végül sikerült közös nevezőre jutnunk. Szóval, kisebb-nagyobb kávéadagok után ott sorakoztunk a buszállomás peronján. Amikor is észrevettük, hogy bizony a jármű, amelyre várunk, majd csak másfél órával később érkezik csak meg - megsemmisülve álltam ott. De végül senki sem nyelt le keresztben, mert a fantasztikus Translink honlapja gyakran téved. Először Newcastlebe mentünk, ahol át kellett volna szállnunk egy másik buszra. De csak elméletileg, mivel némi belga közbenjárással a német fiú belfasti barátnője eljött értünk és két körben átautózott velünk a némi francia építészeti hatással bíró Castlewellan városkájába. Előtte még lehetőségünk nyílt sétálgatni egy keveset Newcastle sziklás tengerpartján, melynek látképét a Mourne-hegység festi meg.




A Nap szerencsénkre ez úttal is velünk tartott, így a smaragd zöld mezők igazi pompájukban ragyoghattak, ahogy elhaladtunk mellettük a 18. századi kő kastély felé. Ez utóbbi egyébként manapság katolikus konferencia központként üzemel, így sajnos nem lehet csak úgy bemenni. Pedig felteszem a tetejéről csodás látványt nyújthat a lábánál elterülő ezüstösen csillogó tó.



Mi is rögtön azt vettük célba és a fűben hanyatt fekve élveztük a napsütést és a káprázatos, szemet gyönyörködtető tájat.




Emlékeztek Kubrick Ragyogás adaptációjára? Szerepel benne egy bizonyos sövény labirintus, melyben kitűnően lehet rohangálni. Nos, Castlewellanben is van egy ilyen - bár baltás Jack Nicolson szerencsére nincs. A feladat természetesen eljutni a közepére és megkongatni a harangot. Nemek szerint oszlottunk két csoportra és váltig állítottuk a fiúknak, hogy mi leszünk az elsők. Hosszasan próbálkoztunk, egyik zsák utca jött a másik után, amikor meghallottuk a srácok diadalittas kiáltását. Mivel egyáltalán nem hittem el, hogy mindez egy csalásmentes kivitelezés eredménye, javasoltam, hogy ez esetben mutassák ők az utat. A feltevésem bizonyítást is nyert, tekintve, hogy csak bajosan jutottunk el a célig. Egyébként a missziót ténylegesen lehetetlen megvalósítani,  mert harang már nincs - ellopták.




A tó mentén húzódik néhány túraút, ízlés szerint lehet választani hosszabb vagy rövidebb távot. Mi végül idő szűkében a rövidebb mellett döntöttünk, de így is láttuk a fákon játszadozó mókusokat vagy épp a tavon csónakázó két fiatalt. Az egész hely az az igazi, képeslapra kínálkozó, lenyűgöző szépség, melyet kellemes nyugodtság jár át. Ha véletlenül a Smaragd Sziget északi csücskébe vinne utatok, ezt semmi esetre se hagyjátok ki. Érvként még megemlíteném, hogy teszteltük a helyi kávékínálatot: olcsó és meglepően jó.




Holnap kezdődik a hosszú hétvége és vele együtt a Húsvét is. Mi csoki nyuszikkal nem, viszont egy háromnapos Ír Köztársaságbeli kiruccanással készülünk: irány Sligo!

2014. április 7., hétfő

Magyar vendég, zene és mindenféle zöldség

Ez a bizonyos, zöldelve betetőződő pár nap igazi ajándékot jelentett. Nem csak azért, mert a munkahét mindössze három napig tartott számomra, de azért is, mert csütörtöktől a következő hét szerdájáig egy nagyon kedves barátnőm látogatott meg Magyarországról.
Már hétfőtől mondogattam a többieknek, hogy nem akarok felvágni, de bizony a szerda lesz az én péntekem. És az sem csillapította a lelkesedésemet, hogy ez alatt az idő alatt csak  egyetlen varrógépet sikerült rendbe szednem. Tű, cérna, elromlott orsó, én szabadságra mentem!

Szóval, ahogy eljött a csütörtök, nem csak egy régi barát érkezett meg Észak-Írországba, de vele együtt a jó idő is - és ráérősen úgy elnyújtotta az itt tartózkodását, hogy csak egy héttel később láttunk ismét esőfelhőt az égen.
Sokat törtem a fejemet, hogy vajon ez a pár nap mire elég, mi mindent mutathatnék meg új lakókörnyezetemből, amely számomra sokat jelent - de talán egy átutazónak nem mond semmit. Végül csak akkor billentem ki a dilemmázásból, amikor igen jó természettel és nyitottsággal megáldott látogatóm megnyugtatott, hogy bárhova is kalauzolom el, minden új és érdekes lesz számára. Így aztán némi pihenés után a lemenő Nappal a hátunk mögött a belvárossal kezdődött az út. Ott a Victoria bevásárlóközpontnál belebotlottunk egy  megkapóan játszó utcai zenészbe, aki a gitárján a "Somewhere only we know" című Keane számot pengette. Tudjátok, van ez a képgyűjtési mániám, így aztán ő sem úszta meg, hogy elkattanjon a fényképezőgépem. Viszont, amikor pénzt dobtunk be a gitártokjába, ő amellett, hogy megköszönte, a névjegyét átnyújtva arra biztatott, hogy keressük fel a Facebook oldalát. Nos, mi este nem csak, hogy felkerestük, de le is informálódtunk, hogy másnap rendes koncertet is rögtönöz az egyik helyi fogadóban. Így annak reményében, hogy hasonlóan színvonalas és jól válogatott darabokat hallhatunk majd, pénteken el is látogattunk erre a bizonyos zenés estre. Az első nap pedig a Kelly's nevű tradicionális ír pubban végződött, ahol némi várakozás után valóban fel is tűnt néhány zenész hangszerekkel. Kifejezetten népzenét játszottak, viszont egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy ugyanazt a dalt vagy csak megtévesztően hasonlót.

A pénteket azzal kezdtük, hogy megmutattam hol tengetem belfasti hétköznapjaimat, a szívós masinákkal folytatott küzdelmeim színhelyét, vagyis a mi TFS gyárunkat. Egyébként meg kell mondanom, határozottan jó érzés volt, hogy magyarul beszélhetek e a falak között, ahol néha kicsit vágyakozva pislogok a teaszünetben, amikor az olaszok, a németek és a spanyolok egymással a saját anyanyelvükön csevegnek (persze ilyenkor mindig azzal nyugtatom magamat, hogy az angol minél hatékonyabb elsajátítása érdekében jobb ez így). 
Aztán következett egy hatalmas séta az észak-ír fővárosban, érintve a tekintélyt parancsoló Queen's Egyetem rendkívül mutatós épületét és a mindig örömmel bebarangolt, délutáni ücsörgésre kiválóan alkalmas Botanikus Kertet. Ahogy azt már korábban említettem, ennek kellős közepén található az Ulster Múzeum, melybe teljesen ingyen be lehet menni. Mi éltünk is a lehetőséggel és amellett, hogy lefotózkodtam egy hatalmas Bono képpel (alapvetően egyáltalán nem azért van az oda kiállítva, hanem a politikai életben való aktív szerepvállalásának jelképeként), de tovább erősödött az a gyanúm, hogy a múzeum elrendezési elve egy külföldi számára teljesen megragadhatatlan. Hogy kerül például egy terembe egy kitömött kutya a Nagy Armada ágyújával, kérdem én? De, ha akadnak olyan bátor és felvilágosult jelentkezők, akik rendelkeznek valamiféle megoldókulccsal ez ügyben, ne habozzanak klaviatúrát ragadni - komolyan érdekel! 
Szóval, este elmentünk a fent említett koncertre. Nem mondhatnám, hogy hatalmas rajongótábor gyűlt össze a fogadó bárjában, viszont a zenész kellemes hangulatot kevert maga körül. A szünetben pedig azonnal odajött az asztalunkhoz csevegni. Így félig-meddig kijelenthetjük, hogy megvan az első belfasti zenei érdekeltségű ismerősöm (remélem ez a lista csak bővülni fog a jövőben!). Kérdezte, hogy merre tervezzük az este további részét; nos, a Tools házban búcsú bulit tartottunk, mivel az egyik német fiú a héten befejezte nálunk önkéntes időszakát. Ezek a búcsúztatók egyébként mindig nagyon jól sikerülnek: egy-két önkéntes már hetekkel előtte elkezd dolgozni a végzős társuk ajándékán, amelynek valamilyen nagyon kreatív, de mégis kifejezetten személyes dolognak kell lenni (John mondta is, hogy ne aggódjak, én szinte biztosra vehetem, hogy egy hatalmas, problematikus orsót kapok meg egy mini csavarhúzót, hogy javítsam meg). 

Emlékeztek a nagyon színes házas, igen tengerparti Whiteheadre? Ez adott otthont ugyanis szombati, Belfaston kívüli túránknak.


A Nap olyannyira hét ágra sütött, hogy kabát nélkül sétáltunk (ilyen először fordult elő, mióta itt vagyok) a black (fekete) névre hallgató világítótorony felé. Kihasználva a jó időt, rengetegen követték a példánkat és töltötték a szabadban ezt a szép, tavaszi napot. Én annyira belelkesedtem, hogy gondoltam ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy életemben először, mezítláb belegyalogoljak a smaragdzöld színben pompázó tengerbe.  Jó, körülbelül két perc után a hőmérsékleti adottságok miatt ki is jöttem onnan, de azt kell, hogy mondjam, határozottan megérte! Whiteheadben mellesleg egyetlen utca sincs: minden, ami egyébként az lenne, inkább köz, sétány vagy fasor. El is játszadoztam a gondolattal, hogy, ha határozottan sok pénzem lenne, egészen biztosan itt vennék magamnak tengerparti színes házikót.


Este megmutattam a Sonflowers, a baráti körömben nagy népszerűségnek örvendő sörözőt és a Hudsont, ahol pár hete a berendezés részeként felfedeztünk egy régi Singer varrógépet.  

Vasárnap egy szervezett buszos kirándulásra voltunk hivatalosak, melyet még pénteken "szedtünk össze" és, amely az Észak-Írország legnépszerűbb turisztikai célpontjának, vagyis a Giant's Caseway (Óriások Útja) nevét viseli. A főutcán szoktak cikázni a promóciós fiúk és lányok. Az a vicces, hogy két konkurens cég képviselteti magát és mindkettő aktivistái ugyanolyan piros pólót viselnek és ugyanazon a három négyzetméteren figyelik árgus szemekkel a lehetséges áldozataikat. Mi az egyik ilyen srácnál foglaltuk le az utat - mint később kiderült, picit drágábban, viszont váltig állította, hogy két kastéllyal többet mutatnak meg, mint olcsóbb társaik. Amikor pedig a konkurens kompánia egyik tagja meg akart szólítani bennünket, az emberünk egyszerűen félrelökte az illetőt - mintha milliós üzletről lenne szó.
A túrabusz az Európa Hotel előtt gyűjtötte be a résztvevőket.  Végül a francia lakótársam is úgy határozott, hogy velünk tart, így a túra reggelén próbálta megváltani a jegyet a körutazásra, de a vezető teljesen félreértette, amit motyogtunk neki és végül fizetés nélkül felengedte a járműre (mázlista!). 
A körutazás első állomása a kissé szeles Carrickfergus Kastély volt, ahol néhány fotó erejéig időztünk csak. Ez után pár nyugodt városkán, Carnlough, Cushendall, Glenariff és Cushend keresztül a híres Carrick a Rede Kötélhídhoz vezetett az utunk. Az idegenvezetőnk, aki egyben a sofőr szerepét is betöltötte, igen humoros, a figyelmet folyamatosan fenntartó történetekkel szórakoztatta vegyes nemzetiségű utazóközönségét két állomás között. Sok mindenről esett szó az amerikai politikus észak-ír gyökereitől a kegyetlen várúron át, aki toronyba zárta az őt gyermekkel megörvendeztetni képtelen feleségét, egészen  a Trónok harcának forgatási helyszínéig (igen, igen, itt is várjuk a 4. évadot!). 
Ami viszont a hidat illeti, első látásra roppant ijesztőnek tűnik, mert sziklák között, a veszélyesen morajló tenger felett húzódik és tényleg az a tipikus, filmekbe illő példány, amely mindig is izgatta a fantáziámat. Így aztán nem volt helye semmiféle hezitálásnak.


Tekintélyes sor várakozott mindkét oldalon, mert egyszerre nem lehet  túl sok embernek tartózkodnia a függőhídon. Egy morcos őr síppal a szájában ügyel arra, hogy az átkelők ne a telefonjukkal fotózgassák magukat, hanem haladjanak és lehetőség szerint inkább nézzenek a lábuk elé. Amikor rám került a sor, pont előttem valaki éktelen sikoltozásba kezdet, de már nem volt visszaút. És... és.... semmi! Egyáltalán nem is volt vészes! Mondhatni, ment, mint a karikacsapás. Francia barátunk elég bizonytalanul lépegetett mögöttünk, de végül ő is szerencsésen elérte a túlpartot. Azt azért tudni kell, hogy öt Fontot kérnek a vakmerő jelentkezőktől az átkelésért - szerintem egész biztosan akadnak olyanok, akik úgy gondolják, nekik kellene fizetni, amiért kiállták ezt a magaslati erőpróbát.

Ez után ismerős környék következett: talán megvan valakinek esetleg az első EVS training helyszíne, a nagyon aprócska Bushmills városkája. Itt a Whisky gyár volt a célállomás, ám ez úttal is csak az előcsarnokig és a szuvenír üzletik jutottam, mert a belépő szemtelenül drága. A vezetőnk hosszasan sorolta, hogy a világ legrégebbi Whisky főzdéjében miféle gabona párlatokat lehet kapni - a leginkább arany áron mért példányok kétszáz évesek. Bushmillsről még annyit, hogy azok a bolttulajdonosok, akik a válság miatt kénytelenek voltak bezárni az üzleteiket, annak érdekében, hogy ne veszítsék el a turisztikai érdeklődést, az ablakokat úgy festették be, mintha még mindig élet lenne az üveg mögött. Ez egyébként szerintem rémisztőbb hatást kelt, mintha üresen állnának.
Végöl, de nem utolsó sorban, a körutazás igazi céljához, vagyis az Óriások Útjához érkeztünk. A hatalmas, szabályos, bazaltos kősípokon lépdelve még mindig éreztem azt a magával ragadó, varázslatos vonzalmat, amely miatt úgy  gondolom, akárhányszor vissza tudnék ide térni. Az óceán olyan erősen csapdosta a partot, hogy az ember nem tud mást tenni, mint elismeréssel adózni a mindent felülmúló természeti erők előtt. Ez a hely különösen alkalmas arra, hogy közelebb érezzük hozzájuk magunkat.


Elmenőben még vetettünk egy futó pillantást a Dunluce Kastélyra, melynek az az érdekessége, hogy egyik nap, teljesen váratlanul kártyavárként omlott össze és borult rá a sziklákra. Páratlan látvány.


Végre elérkezett a várva várt Szent Patrik Nap és vele együtt a magamnak még Budapesten, a tavalyi március 17-i felvonuláson tett ígéret beváltása is: idén a Smaragd Szigeten fogom tölteni!


Már hetekkel előtte próbáltam diákszállást foglalni, de mégsem bizonyultam elég szemfülesnek. A couch surfing-megoldást is bevetettem, de azzal sem jártam sikerrel. Már épp kezdtem feladni az egészet, amikor az egyik igazán segítőkész ismerősöm (aki jó pár évet töltött családjával Írországban) kedves barátai, egy Dublinban élő magyar házaspár felajánlotta, hogy megszállhatunk náluk. Óriási terhet vettek le ezzel a vállamról, mert én már azt tervezgettem, hogy akkor reptéren vagy valamilyen más közterületen hajtjuk álomra a fejünket - ami érthető módon, nem töltötte el túl nagy lelkesedéssel a barátnőmet.
Kora reggel már a buszpályaudvaron toporogtunk és akkora szerencsénk volt, hogy a korábbi járat késéssel indult, így még pont elcsíptük, megspórolva ezzel a tömeget és a hajtást. Már jól ismert tájak siklottak el mellettem, fülemben a The Frames albumával izgatottan vártam mi sül ki ebből a nem épp átlagos hétfőből. Ahogy begördültünk az ír fővárosba, láttuk, hogy itt bizony tényleg minden a Szent Patrik Nap méltó megünnepléséről szól: az emberek a cipőjük hegyétől a fejük búbjáig smaragd és az ír zászló színeiben virítottak, szalagok, arcfestékek, kalapok, vörös parókák, még az M&M's cukorkája is kiöltözve vigyorgott az óriásplakátról. Ami az én maskarámat illeti, beszereztem egy lóherés harisnyát, elővettem a karácsonyra kapott zöld felsőmet, a még Bray-ben vásárolt kalapomat, a buszpályaudvar mosdójában pedig lóhere matricákat ragasztottunk az arcomra - és azt kell, hogy mondjam, a legkevésbé sem voltam túlöltözve. 


A család bár nem a városközpontban, de attól mégsem túl messze lakott. Mi követtük a villamos útvonalát, amellyel egy háromszor olyan hosszú utat gyártottunk magunknak, mint, amilyen eredetileg lett volna. Így végül meglehetősen jól jött az a korábbi busz. A magyar pár és tündéri kislányuk pedig még szimpatikusabbak és barátságosabbak voltak élőben, mint reméltük.
Végül épp időben érkeztünk a délben kezdődő Parádéra.  Annak valahol a végéhez közeli szakaszánál vertünk tábort. Noha sokan láthatóan már régóta ácsorogtak ott, hogy az első sorból csodálhassák meg a menetet, nekünk sem lehetett okunk panaszra, hisz nem rossz helyet fogtunk ki. Sajnos fényképezésre ugyan nem, de jó megfigyelőpontnak épp elégnek bizonyult. Az ír történelmi szimbólumoktól, kék vagy épp piros egyenruhában, hatalmas hangszerekkel vonuló katonákon, tündéreken, vízi állatokon át és  az országra jellemző figurákig és emberekig mindent meg lehetett találni a színes és hatalmas lelkesedéssel kísért felvonuláson. 


Szerintem ennél már csak akkor lett volna jobb a dolog, ha a menet végére mindannyian becsatlakozhatunk és az egész zöld massza együtt vonulhatott volna (mint a budapesti ünneplésen, bár nyilván ott kevesebb ember képviselteti magát). 
Aztán szép lassan szétszéledt a tömeg és a takarítók szinte azonnal megkezdték a romok eltakarítását. Kicsit mindenki magán kívül volt, de jól értelemben. Láttunk habbal dobálózó fiatalokat, olyan fiút, aki nemzeti színűre festette a haját és egy lóherét borotvált bele, de a kis ölebek sem maradt ki a buliból.


Mi bevettük magunkat az első pubba, ahonnan vonzó gitárszóló szűrődött ki - ez a technika mindig beválik. Érdekes módon csak az a férfi nem volt kizöldülve, aki pedig igen nagy lelkesedéssel játszotta ír és egyéb feldolgozásait (ezt később az egyik vendég azzal próbálta orvosolni, hogy egy hatalmas narancssárga-fehér-zöld füzért nyomot a nyakába). Mi annyira belefeledkeztünk a játékába, hogy két óra után odajött hozzánk egy ott dolgozó azzal, hogy esetleg fogyaszthatnánk is valamit - most mondanám, hogy ezen felhúztam az orromat, de teljesen igaza van. Így kénytelenek voltunk beszerezni egy korsóval a megunhatatlan Guinnessből. Kiszúrtuk, hogy sokan viselnek zöld frakkot, amelytől kicsit úgy festettek, mintha béka-pingvinek lennének.


Egy srác, mezben egyébként hozzám is odahajolt, hogy készítsünk közös képet - szóval, sikerült teljesen asszimilálódni. Ahogy a koncert véget ért, már siettünk is a következő helyszínre: az az a zöldre kivilágított híres, dublini épületekhez. Én a Trinity Főiskolát szerettem volna mindenképp látni, mert az az egyik kedvenc helyem. Akkor a Nap még nem ment le, így kissé tompának hatott a megvilágítás. Később, a sötétben sétálgatva viszont lenyűgöző látványt nyújtottak a templomok, a Guinness gyár és a Városháza. 


Keringett itt kérem mindenféle negatív pletyka a Szent Patrik Napról, részeg és bajkeverő emberekről, ezért volt bennem némi tartás, hogy mi van, ha nem sikerül olyan jól ez a nap, mint amennyi várakozás előzte meg. De, amit én láttam az nem volt más, minthogy mindenkinek ugyanaz a széles mosoly ült az arcán, egyként, egy nagy közös zöld szívvel örültünk ennek a felszabadult napnak. És nem láttam klasszisokkal több ittas emberkét az utcákon, mint egy átlagos, ír estén.

Másnap minden eredeti terv ellenére végül maradtunk Dublinban, hogy tető alá hozzunk egy jó alapos városnézést. Reggel adódott alkalmam kicsit rádiót hallgatni és, amikor elkaptam egy Frames számot a Radio Nován, végleg elhatároztam, hogy ezentúl nem fogok mást hallgatni - és ez így is van, most is épp az szól. A szokásosnak mondható Szent Patrik Katedrális és Temple Bár  mellett olyan részeken is jártunk, amelyeken eddig én még soha. Tekintve, hogy egy bizonyos ponttól kezdve rossz fele vezettem a kis magyar csapatunkat és vagy fél óra botorkálás után láttam csak be a tévedésemet - konkrétan akkor, amikor már nem volt feltüntetve a térképen az, ahol épp álltunk. De szerencsésen visszatértünk a városközpontba, a Tűhöz és a Grafton utcára, amelynek környékén természetesen most sem maradhatott ki új keletű sportom (a titokban utcai zenész-fotózás). Betértünk egy könyvesboltban és a Carroll's-ban majdnem mindketten elcsábultunk a régóta áhítozott "Ireland Emerald Isle" feliratú kapucnis pulcsira -  de végül leküzdöttük a kísértést, hogy legközelebbre is maradjon valami.
A Henry utcáról kiindulva végül elsétáltunk egészen a Phinix Parkig, melyben csak futólag, az állatkert miatt fordultam meg korábban - itt állítólag lehet szarvasokat látni, de mi nem találkoztunk eggyel sem. Viszont jól gondoljátok, a parkos képgyűjtemény is tovább gazdagodott. Zöld, béke és nyugalom amerre a szem ellát. Kedves útitársam pedig azt mondta, hogy most már pontosan érti mit szeretek annyira ezekben a tájakban és, hogy mi az, ami ilyen erősen idevonzott és azóta is itt tart. 


Este visszatértünk ugyanabba a bárba, ahol előző nap annyit időztünk. Most is játszott épp valaki, de a hatalmas zöld tömeg nélkül már nem volt ugyanaz. Mivel az ünneplést Dublin már a hétvégén elkezdte, kedd éjszakára érezhetően elfáradt a város. Így mi is viszonylag emberi időben hazabotorkáltunk.
Aztán  eljött a szerda és a búcsúzás ideje. Kicsit nehéz szívvel ültem fel a Belfastba tartó buszra, de ugyanakkor élményekkel csordultig telve. Kedves barátomnak pedig ez úton üzenem, hogy tessék jönni legközelebb is. Sőt, gyertek minél többen, majdcsak elleszünk valahogy...