"Idáig tudom a történetet"

Talán nem okozok túl nagy meglepetést, amikor azt mondom, hogy ez után a csodás, Észak-Írországban töltött esztendő után egyelőre még nem sikerül végleg elhagyni a Smaragd Szigetet, még nem. 

Így aztán az utolsó hetek azzal teltek, hogy megkíséreljem megszervezni a további életemet Belfastban, tart ameddig tart. Béreltem egy kis szobát; a véletlen és a körülmények úgy hozták, hogy egészen pontosan John és Stephen szomszédságába költöztem. Igaz, már semmi nem lesz olyan, mint előtte volt, hisz a barátaim nagy része elment és én is csak ritkán fogok bejárni a gyárba, de mégis arra jutottam, hogy adok egy esélyt a dolognak. Az elsődleges projekt természetesen a munkakeresés. Noha ez önmagában még nem jelent semmit, de hétfőn lesz is egy interjúm és, mint ilyen, életemben először angolul.

Három csodás hetet töltöttem a családommal és barátaimmal Magyarországon. Közben beiktattunk egy röpke nyaralást a cseppkőbarlangokban gazdag Lillafüreden és környékén (már amennyire lehet nyaralásról beszélni ősszel), sokat pihentem, sőt még egy rádióműsorba is ellátogattam.

A Rádió Q-n hetente elcsíphető, angol nyelvű "Talking Music with the English Guys" című zenés apropójú, némiképp angolt is tanító nem csak hasznos, de kifejezetten szórakoztató műsorában már megfordultam egyszer, mielőtt megkezdtem az önkéntes pályafutásomat. Most pedig visszahívtak élménybeszámolni. Őszintén szólva, ha meg kell ítélnem az ottani produkciómat, úgy fogalmaznék, hogy az alapján nem mondanátok meg, hogy tizenkét hónapot töltöttem külföldön (és akkor most kifejezetten a nyelvtudásomra gondolok), illetve még azt is bajosan, hogy jól ismerem a zene világát (ez már csak úgy fog bevonulni a világtörténelembe, hogy a "Springsteen-baki"), de tudjátok be a lámpaláznak és a késő esti felvételnek, kérlek. Ha valakinek mégis felcsigáztam az érdeklődését, itt tudja meghallgatni az adást. 

Amíg ismét jelentkezem, hagyok itt még valamit: Ez itt egy playlist, amelyet különböző ír zenészekből, zenekarokból állítottam össze. Sokat közülük ez alatt az egy év alatt ismertem meg. Azt egyébként mondanom sem kell, hogy már be is szereztem egy jegyet egy bizonyos decemberi koncertre (noha még azt sem tudom, hogy mi lesz velem jövő héten). De ez már egy másik történet...

Vasárnap tehát ismét repülök; Új ÍRányra fel! 

Finálé

Ez a pillanat is eljött: utolsó belfasti ÖnkéntEsetemnek fogok neki, így Kedves Blogolvasó, nem ígérem, hogy minden érzelemtől mentesre sikeredik a dolog.  

Az elmúlt hetekben elkezdtünk felkészülni, összeszedni mindent (leginkább varrógépeket és varráshoz használatos holmikat) az októberi szállítmányra, melyet Mwanzába, Tanzániába küldünk. Ha emlékeztek, amikor én megérkeztem, akkor is épp ezzel foglalatoskodtunk a TFS-nél (amellett, hogy megkezdtem változó természetű kapcsolatomat a makacs kis Singerekkel és a tucatnyi, megjegyezhetetlen nevű alkatrésszel). Emellett a feladat, amellyel megbíztak is egyfajta keretet biztosított a történéseknek; ugyanis én ellenőriztem (second-check-oltam) a dobozolás előtt álló masinákat. Ez pedig azért különösen mókás, mert rengeteg olyan került a kezeim közé, amelyet előtte magam javítottam. Nem fogjátok elhinni (John is rendesen meg volt lepve), de költözés és mindenféle bénázás ide vagy oda, többségükben semmiféle hibát sem találtam. Így elmondhatjuk, végül viszonylag egész elfogadható munkát végeztem (nem vagyok az a dicsekvő típus, de egy fél délelőttön keresztül még dagadt is a mellem a büszkeségtől). 

Nos, a közösségi élményből is kijutott: szeptember 19-én, egy szélcsendes, langyos péntek estén tartották ugyanis az évente megrendezésre kerülő Belfast Culture Night-ot, amely engem leginkább az otthoni Múzeumok Éjszakájára emlékeztetett. Stephen már hetekkel előtte mondogatta,  hogy semmi esetre se hagyjuk ki. A rendezvény napján pedig annyira be volt sózva, hogy negyed 5-kor körbeszaladt a gyárban, hogy tessék szépen hazamenni hamarabb és irány az éjszaka. 

Azt tudni kell, hogy ez az egyetlen nap az évben, amikor legálisan lehet inni az utcákon (mondjuk a többség máskor sem szokta különösebben zavartatni magát), így mérhetetlen mennyiségű ittas írre számítottam - de, mint már annyiszor, ez alkalommal sem lett igazam. Amikor bekerekeztünk a belvárosba, akkor láttuk, hogy valószínűleg tényleg mindenki ott tartózkodik, aki él és mozog, mert hatalmas néptömegek hömpölyögtek a belfasti utcákon. De senki sem tolakodott vagy lökdöste a másikat, esetleg tett sértegető megjegyzéseket, ha véletlenül mégis összeütközött valakivel. Én nem tudom mi szállta meg az embereket, de mindenki arcára mosoly (és nem az alkoholos-féle), nyugodtság és valami furcsa átszellemültség ült ki. Számtalan koncerttel, szabadtéri programokkal, utcai művészekkel és tárt kapukkal várták az érdeklődőket. Mi egy hangulatos kis templomban nyitottunk, ahol az egyik barátunk énekelt a női kórusával. Majd biciklis és gördeszkás bemutatóra siettünk. Aztán lődörögtünk kicsit a bőség zavarától sújtva. Szerintem a leginkább csak akkor ragadott el bennünket is a hangulat, amikor ténylegesen leszállt az éj. Utána jött minden: mámoros tánc reggae zenére egy sikátorban, múzeum élő jazz muzsikával és 30-as évekbeli ruhákba öltözött emberekkel, falfestés és rengeteg utcai zenész (legnagyobb örömömre).

Az este utolsó felvonásában színes kis lampionok alatt betértünk a korábbról már ismert White's Tavernbe, ahol két fiatal srác egy gitárral és egy dobbal olyan hangulatot csapott segítségül hívva néhány Oasis, Red Hot Chili Peppers és Beatles számot, hogy egész biztosan ránk szakadt volna a plafon, ha nem a szabad ég alatt mulatunk. Nehezen megfogalmazható édes  bódultság öntötte el az egész Tools csapatot (és továbbra sem az alkoholról beszélek), így nem is csoda, hogy ez a bohém est egész biztosan bekerül majd az első tízbe, ha listáznom kell az észak-ír évem élményeit.

Aztán eljött az a bizonyos, korábban oly távolinak és lehetetlennek tűnő búcsúvacsora. Annyi önkéntes társamén vettem már részt, hogy titkon abban reménykedtem, az enyémre soha sem kerül sor. De most is tévedtem, hisz az idő rettenetesen gyorsan telik, ha az ember lányát ennyi új impulzus éri egy olyan különleges helyen, mint Észak-Írország.

Sokat morfondíroztam, hogy mit is főzzek a körülbelül húszfős vendégseregnek. Péntek reggel 5-kor keltem, hogy elkészítsem az édességet (egy amolyan házi Raffaellót) és a majonézes krumpli salátát némi tojással megspékelve. Ezt követte egy kevésbé hajtós munkanap (mint ilyen, az utolsó), amely után ismét csak a tűzhely mellett találtam magam, hogy megfőzzem főétel gyanánt azt a bizonyos zöldséges rizst tejszínes mártással, amellyel korábban már többször nagy sikert arattam (biztosra mentem). Az orosz lakótársam is beszállt a főzőcskézésbe és egy mutatós tengeri moszatos salátával és egy almás-fahéjas süteménnyel rukkolt elő. 

A vendégek is egyre jobban kezdtek gyülekezni a nappaliba (ezzel egyenes arányosan lettem én is izgatottabb és valahogy egyre vörösebb). Majd kezdetét vette a konkrét vacsora és, ahogy az ételek fogyasztásának intenzitásából le tudtam szűrni, a menüre nem volt panasz. Na jó, némi szóbeli megerősítést/dicséretet is bezsebeltem. Amikor behoztuk a desszerteket, szúrtam csak ki, hogy az almásra a lakótársam odakanyarította a nevemet (bár Bogi helyett Bugit írt, de én már mindenre hallgatok, ami B-vel kezdődik). Minden esetre telitalálat volt. Majd következett az a rész, amikor John beszédet tart és átadják a kézzel készített, kreatív ajándékokat. Tudtam, hogy ez lesz a "legrosszabb," ugyanis ekkorra már teljesen (lányosan) elérzékenyültem. John roppant megható dolgokat mondott; többek között azt, hogy pozitivitást hoztam a szervezetnek és, hogy talán én észre sem vettem, de az embereknek néha már attól is jó kedve lett, hogy megláttak reggel. Megemlítette, hogy bizony nagy utat jártam be a kezdetektől (tudjátok mennyire analfabéta voltam mindenhez, ami kicsit is gyakorlatias és "csináld magad") odáig, hogy hibátlanul helyükre teszem azokat a bizonyos 15K típusú varrógépeket. Aztán mások is mondtak mindenfélét, nekem pedig egyre jobban kalapált a szívem.

Tessék kitalálni mit kaptam! Szerintem jóra gondoltok... Péntek reggel még ki is írtam a Facebook oldalamra, hogy "Visz'lát makacs varrógépek és szívós kis orsózók!" Szóval, nagyon jól tudták ők, hogy hányadán állok a bobin winder-rel, így meg is ajándékoztak egy hatalmas, minden részletében tökéletes fa orsózóval, amelyet elemeire lehet szedni és tehetségtől függően összerakni. Ezen kívül még kaptam egy szintén gigászi méretű alkatrészt (angolul tention mechanism, magyarul fogalmam sincs), illetve egy állítható csavarkulcsot és egy csavarhúzót, hogy ne keljen sokáig törnöm a fejem, hogy mit is használjak a szétszereléshez. Persze ott mindenki előtt neki is kellett fognom és, amikor John megkérdezte melyik modellről valóak a részek, nos, nem a megfelelőt válaszoltam természetesen...

Ezen kívül szokás egy frappáns emléktáblával is meglepni a búcsúztatottat, amelynek a hátujját teleírják személyes üzenetekkel. Ezt az én esetemben egy bankszámláról szóló bizonyítvány testesítette meg, amelyen egy pók csücsül. Ez utóbbit nem csak azért dörgőlték az orrom alá, mert tudják, hogy irtózom tőlük (uggyanis a pókokból errefelé nem elég, hogy sok van, de akkorák, mint az oroszlánok), de azt a 11 hónapot is kívánta szimbolizálni, amennyit vártam, hogy végre befogadjon egy brit pénzintézmény (ez alatt pedig simán tanyát is verhetett egy szemtelen kis nyolclábú).

Igazán szellemes és néhány kifejezetten szívbe markoló sort hagytak a táblámon, de mindezeket azért nem idézem, mert valószínűleg nekem sokkal többet jelentenek, mint amennyit mondani tudnának egy kívülállónak. Azért egyet talán mégis: a kollégám, akivel a pályázatokon dolgoztunk egy bizonyos elszólásom miatt jó sokáig ugratott. Történt ugyanis, hogy egy nap ezt kérdeztem tőle: "Do you want us to help you?" (alapvetően "akarod, hogy segítsünk?" akart lenni), csakhogy az us-t nem úgy ejtettem, ahogy kellene, hanem úgy, mint az "ass" (briteknek ars) szót, így rögtön vicc tárgya lettem. Ő ugyanaz a munkatársam egyébként, aki a One Directon rajongást is rám aggatta (nyilván nem), így búcsúmondatként a következőt írta: "Bogi, stay with "ass" because you know, there is only One Dierecton (elnézést kérek, de ez csak angolul mókás).

Kedves lakótársaim egy kávés bögrével (vajon miért?!) és egy ír zenei CD-el leptek meg.

Aztán rajtam volt a sor, hogy beszédet tartsak. Persze az elején kissé remegett a hangom, de a végére egész belejöttem. Nem is az a fontos, amit mondtam, hanem azt, amit érzek mind a mai napig; hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért közel hatvan  EVS jelentkezés és hosszas keresgélés után végül pont Belfastba és pont a Tools For Solidarity csapatába sodort az élet. Ennyi szeretetre méltó és önzetlen baráttal ritkán lehet találkozni egy helyen. De nekem mégis sikerült és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.

Az alkalomra való tekintettel rá tudtam bírni a fantasztikus Wood testvéreket (akik szerintem a világ legjobb főnökei) egy közös képre. Így hadd mutassam be Stephen (balra) és John (jobbra).

Szombaton még programoztunk egyet a lakótársakkal, aztán hamar eljött az a pillanat, amikor vasárnap már csak kívülről bámultam a szívemhez nőtt önkéntes házunkat, ahol egy órával korábban még kissé megilletődötten pakolásztam a holmimat a piros-falas, parkra néző szobámban. 

Egy év: sok embernek ennyi idő alatt alig változik az élete. De én minden túlzás nélkül állíthatom, hogy soha nem töltöttem még ennyire színesen 365 napot. A Smaragd Szigeten, ahova mindig is visszavágytam, élveztem az önkéntes lét minden egyes percét, így nem is hagyom, hogy bármelyik is közülük a feledés homályába vesszen. 

Annyi mindent lehetne még mondani, de én csak azzal a közhelyes mondattal zárnék, hogy merjetek nagyokat álmodni és, ha ehhez egy másik országba kell menni, ne habozzatok!