Más színek

Pénteken sikerült tető alá hozni némi állatságot. Az apropó az volt, hogy az egyik spanyol önkéntes nem sokára itt hagyja a Tools csapatát, így megillette a jog egy amolyan 'leaving party" megszervezéséhez. Ő a Halloween vészes közeledtétől megihletődve ki is találta azt a koncepciót, hogy mindenki öltözzön be valaminek. Így munka után a Primark nevű ruhabolt felé vettük az irányt, ahol sok egyéb furcsa dolog mellett állatos pizsamákat is lehet kapni (ezek egyébként tényleg inkább hasonlítanak jelmezekre, mint olyasmire, amiben alszol). Ilyenek kerültek kiválasztásra, hogy: farkas, róka, oroszlán, pingvin, krokodil, tigris. Én végül a zsiráf mellett döntöttem, tekintve hogy milyen magas vagyok (alulról súrolom a százhatvanat).  Ez alkalommal azt hiszem, eltekintenék az élménybeszámoló ezen részének képekkel történő illusztrálásától. 

Már jó ideje terveztük, hogy ellátogatunk Derry-Londonderrybe, amely amellett, hogy Észak-Írország második legjelentősebb városa, 2013-ban az Egyesült Királyság kulturális fővárosának címét is birtokolja. Így, ha kicsit is követi az ember a brit és ír sajtót, lépten-nyomon találkozik ezzel a különös névvel. Én talán túl sokat is láttam egy, az ország turisztikai népszerűsítésért felelős Facebook oldal miatt, így némiképp beleégett a tudatalattimba. 

Az erődváros fő nevezetessége a belvárost körbeölelő négyszáz éves várfal, melyen végig is lehet sétálni. A Foyle nevű folyó osztja két részre Derryt, egyúttal elválasztja egymástól a protestáns és katolikus kerületeket. Meglehetősen erős történelmi háttérrel bír a város. Hogy csak egy példát említsek: itt történt 1972-ben az azóta Véres Vasárnapként emlegetett esemény, amely során a brit hadsereg katonái tüzet nyitottak az ír szabadságjogi-tüntetőkre, megölve jó néhány, főként fiatal, fegyvertelen civilt.  Igen, film is készült róla, valamint a U2 is ennek állít emléket "Sunday Bloody Sunday" című számában. Ha már az ellentéteknél tartunk: az íreknek Derry, az angoloknak Londonderry. Ez a téma - és úgy általában az észak-ír konfliktus - nem egykönnyen érthető és átlátható szerintem olyan valaki számára, aki nem ebbe született. Viszont a városról nálam sokkal jobban mesél ez a blogbejegyzés.

  

Szóval, nagy izgalommal - és meglehetősen fáradtan - szálltunk fel kora reggel a Derry-be tartó buszra, melyet közel két órányi út után el is értünk. A buszmegállótól kissé logikátlan távolságban elhelyezett turistairodában aztán megtudtuk, hogy minden órában indulnak városnéző séták. Ráadásul az egyébként sem túl magas ár még egy ingyen kávé/teát is magában foglal. Miután  kicsit átmelegedtünk a kávétól (igen, ez még mindig az a fekete lötty, amelyről ők azt hiszik, hogy az), hozzácsapódtunk a főként amerikaiakból álló csoporthoz, melyet egy igen szimpatikus őszes ír emberke vezetett. Ahogy haladtunk végig az ódon falak tetején, kivételesen helyi akcentus nélkül és rendkívül szórakoztató stílusban mesélt az olykor kicsit sem vicces várostörténetről. Sajnos eközben az idő egyre rosszabbra fordult: szél, hűvös, arcodba csapódó eső, ahogy kell. 

A túra végeztével még próbáltuk az útitársammal körbejárni a belvárost. Be is mentünk egy templomba, amelyik csak kívülről emlékeztetett arra. Belülről a színes ólomüveges ablakokat leszámítva sokkal inkább egy konferenciateremnek tűnt. A kegyetlen időjárás és a csontig hatoló hideg viszont egyre komorabbá tett bennünket, így végül hazaindultunk.

Azt még azonban el kell mesélnem, hogy ezen a hétvégén esett meg velem először mióta itt vagyok, hogy Belfast utcáin sétálva magyarokba botlottam. Ahogy elhaladtak mellettem a City Hall környékén, egyből felkaptam a fejemet. Meg akartam szólítani őket, de hamar eltűntek a látóteremből. De minden esetre megörültem nekik, mert már kezdtem azt érezni, hogy nem is igaz az a mondás, hogy a magyarok mindenhol ott vannak.

Londonderry-nek viszont azt hiszem, adnunk kell legalább még egy esélyt. Van az úgy, hogy nem a megfelelő időben találnak meg bennünket a dolgok...

HaJó a vége

Ez a hajó bizony már elment... No, nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy szögre akasztottam a  csavarhúzómat, hanem arról, hogy csütörtök reggel fejeztük be és indítottuk útjára a Tanzániába küldött szállítmányunk munkálatait.

Dolgos, megterhelő hét áll mögöttünk. Én hétfőn egész nap varrógépeket pakoltam fel, le, ide, oda - éppen, amit kértek tőlem. Kedden és szerdán pedig a konténer (amelyben a varrógépeket és szerszámokat szállítják) oldalát festettük. A második napbetűket mázoltam fel és, amikor teljesen elkészültem vele, vettem csak észre, hogy a három felirat egymás alatt piros, fehér és zöld...  

Pénteken a munka mellett ismét akadt némi adminisztratív elfoglaltság: akkorra kaptam ugyanis időpontot az egyik banktól, hogy számlát nyissak náluk. Mert az nem úgy van, hogy az ember csak úgy besétál egy pénzintézménybe, órákat várakozik, mire egy türelmetlen és elcsigázott ügyfélfogadónak előadhatja a problémáját. Úgy általában mindenhova időpont kell az orvostól a munkaügyi hivatalig. Viszont cserébe egy rendkívül türelmes és kedves ügyintézőt kapsz. Akivel én beszéltem például még kávét is hozott, hogy némi komfortérzetet teremtsen a papírmunka lebonyolításában.

De a hét fő történése számomra a várva várt Glen Hansard koncert volt. Akkor kezdem az elején: Glen Hansard egy ír származású,  énekes, zeneszerző, aki amellett, hogy olykor-olykor a The Frames frontembereként tűnik fel, azért a legjobban mégis az áll neki, amikor a 14 éves kora óta használt, viharvert gitárján játssza a végletekig átélt dalait. Én az Egyszer (Once) című film kapcsán ismertem meg, majd fedeztem fel fokozatosan sokszínű, figyelemre méltó munkásságát. A film - melyet nagy szeretettel ajánlok mindenkinek, ír kultúra és zene iránti olthatatlan érdeklődéstől függetlenül - egyébként gyakorlatilag életrajzi ihletésű, tekintve, hogy jó ideig utcai zenészként pengetett Dublin szerte. A "Falling Slowly" című, mozibeli partnerével, Markéta Irklovával közös szerzeményük pedig 2008-ban  elnyerte az Oscar-díjat a "legjobb eredeti dal" kategóriájában. 

Aki ismer, tudja, hogy meglehetősen rajongó típus vagyok (főként a zenét és színjátszást illetően). Ehhez még hozzájön egy leküzdhetetlen vágy az után, hogy megosszam mindenkivel a nekem tetsző dolgokat (igen, jól látjátok, ez a bejegyzés is némi zenei propaganda akar lenni). Szóval, még tavasszal hírét vettem, hogy a szomszédos Ausztriában két koncertet is ad majd az említett tehetséges zenész. Igyekeztem minden követ megmozgatni, hogy eljussak valamelyikre - még két fórum topicot is létre hoztam a Világhálón, hátha akad olyan magyar rajongó, aki szívesen csatlakozna hozzám. Végül sajnos nem én indítottam el a Glen Hansard őrületet Magyarországon és úgy alakult, hogy egyik eseményen sem tudtam részt venni. Aztán, nem sokkal az után, hogy kiderült, mehetek Belfastba, olvastam, hogy az észak-ír fővárosban fog ő is épp fellépni. Persze még aznap lecsaptam egy jegyre. Kicsit promóztam a belfasti magyarok Facebook csoportjában a programot, de sajnos itt sem koronázta túl nagy siker az igyekezeteimet. Így végül egyedül mentem. 

Gondoltam jobb, ha minimum egy órával hamarabb odaérek, mert majd halomra öli egymást a sok fanatikus rajongó, hogy az első sorokban találhasson helyet (egyébként minden jegy elkelt már hetekkel korábban). De alig pár ember ücsörgött akkor még csak a színház kávézójában. Ahogy bejutottam a negyed órával a kezdés előtt kinyitott ajtón, láttam, hogy ezek az írek békés népek, nem sietik el a dolgokat, így még pont elcsíptem egy Boginyi helyet a színpad előtt.

Az előzenekar szerepkörét ez alkalommal Hansard egyik kedvenc ír énekesnője, a nagyon különös (elsőre talál kissé furcsa) hangú Lisa O'Neill töltötte be, aki engem már a nyitó dalával azonnal megfogott. Ráadásul valami elképesztő humorral és stílussal bír. Glen aztán 2 órát és 15 percet játszott és hihetetlen hangulatot teremtett. Igazán rendkívüli, hogy micsoda szeretet vette körül a közönség részéről. Egyként énekeltük a dalait, vettük a poénjait (például arról, hogy az Éhezők viadala alkotói felkérték egy filmzene megírására, amelyért aztán teljesen odavoltak. Majd végül a Maroom 5-os Adam Lavine-nel énekeltették fel a lemezre). Ránk is átragadt a meghatottsága, amikor egy-egy személyes történettel fűszerezte meg az előadását. Valahogy erre a rövid időre teljesen megfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen nem is belfasti vagyok. Közhely, de a zene tényleg összeköt. Csak álltam ott és nem éreztem mást, mint hálát, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni akartam: a Smaragd Szigeten, az egyik nagy kedvencem koncertjén.

A végén, amikor már rég lejárt a koncertideje, még visszacitálta a színpada Lisát és rögtönöztek  ketten egy "Elvis in my kitchen" című szösszenetet, melynek, ahogy a címe is előre sejteti, a szövege is meglehetősen mókás.  

A MAC-ből hazafelé aztán szakadt az eső. De valahogy egy cseppet sem zavart. Csordultig töltött ez a káprázatos élmény, amely még annál is jobban sikerült, mint reméltem.  Szóval, ha tehetitek, szeressétek ezt a remek és őszinte zenészt és indítsatok kampányt egy magyar koncertért. És, hogy kijöjjön a keretes szerkezet: remélem legalább akkora örömet okoz majd az Afrikába küldött hajónyi adományunk, mint ezen az estén nekem a sok-sok hajós metafora Hansard szerzeményeiben. 

Nap, nap után

A varrógépek köszönik szépen, jól vannak. Tekintve, hogy a héten viszonylag kevés időt töltöttem a társaságukban. Pontosabban több, mint egy hete ugyanazt a megveszekedett, nagyon makacs példányt próbálom rendbe szedni, amelyet harmadikként kaptam, hogy gyakoroljak rajta.  Szerintem már minden létező, mozgatható és általában nem mozgatható elemet kivettünk belőle, megtisztítottunk, megolajoztunk és visszatettünk (mert ehhez egyedül már kevés vagyok), de még mindig nem áll szándékában rendesen működni. Nem, nem adom fel!  

Szerdán én voltam az ebédfelelős. Ez azt jelenti, hogy reggel elmentem bevásárolni, fél11-kor  teát főztem a csapatnak, gondoskodtam a keksz-ellátmányról, elkészítettem az ebédet, majd délután újabb adag teát gyártottam. Az ebéd egyébként olyan vega rakott krumpli volt, melyet cukkinival, joghurttal és sajttal igyekeztem feldobni; meg kell mondanom, minden előzetes aggodalmam ellenére, meglepően jól sikerült. Két tepsivel sütöttem és az utolsó burgonyáig mind elfogyott. Ilyenkor a mosogatás is az aktuális önkéntes nyakába szakad, ezért mondhatjuk, hogy egész napos elfoglaltságot jelent ez a poszt. Így aztán a problémás páciensre már "sajnos" nem jutott időm.....

Ezen kívül most nagy izgalomban van a csapat, mert jövő héten érkezik a konténer és 290 varrógépet, valamint jó néhány szerszámot küldünk Tanzániába. De alapos munka ám ez: még ágyakat és bicikliket is mellékelünk annak a hat embernek, akik a traininget tartják majd a helyieknek. Csütörtökön és pénteken mindent szépen egybehordtunk, szortíroztunk és leltárba vettünk. Én péntek délután szögeket kalapácsoltam ki különböző falécekből - mostanáig nem tudom pontosan miért. Néha azért elcsodálkozom, hogy itt vagyok és azt csinálom, amit. Még saját szerszámos ládám is van! El tudjátok képzelni?! Mert én bevallom őszintén, ha pár évvel ezelőtt, mondjuk a kommunikáció- és médiatudomány szak végzésének kellős közepén valaki azt mondja, hogy én egyszer Belfastban fogok varrógépekkel bíbelődni, biztosan megkérdeztem volna az illetőtől, hogy nincs-e szüksége komoly orvosi segítségre. De az élet már csak ilyen különös és kiszámíthatatlan - hál' Istennek! 

Mindemellett szerdán voltunk a nagyjából velem egy időben érkezett spanyol lánnyal orvosnál is, hogy regisztráljanak bennünket és kicsit felmérjék a fizikai állapotunkat. Pénteken pedig jelenésem volt a helyi munkaügyi és nyugdíjfolyósító irodánál a biztosítási számom ügyében. Egy körülbelül félórás elbeszélgetésen kellett részt vennem, hogy jóváhagyják a kérelmemet. Olyanokat kérdeztek, hogy hogyan jöttem az országba, miért, van-e férjem, volt-e egyáltalán valaha, meddig maradok és hasonlókat. De azt hiszem jól megfeleltem. Szóval, most várom, hogy küldjék a kártyámat. Ez - azt mondják - később még nagyon hasznos lesz. 

Az nap egyébként úgy esett egyhuzamban, mintha dézsából öntenék. Jó esetben munka után eszem ágában sem lett volna kitenni otthonról a lábamat. De megígértük, hogy részt veszünk a Queen's University-n egy kétórás szemináriumi előadásszerű kiscsoportos foglalkozáson, melyet egy litván lány tartott a fenntartható fejlődésről. Ő nagyon készült mindenféle érdekességgel, színes videókkal és power pointos beszámolóval, de őszintén szólva nekem valahogy túl általános volt az egész (még akkor is, ha angolul ment a dolog). De nem bánom, hogy elmentem; mindenből lehet tanulni (valamit)! 

Északi nyugalom

Ha van igazi, gyilkosos, "ki tehette a közösségből?" bűnügyi regénybe illő álmos kis város, akkor szerintem az elmúlt vasárnap meglátogatott Carrickfergus ilyen. 

Nem sokkal 1 óra után biciklivel mentünk a városközpontig, remélve, hogy ott valami ebédfélére akadunk a nagy út előtt. De persze vasárnap délután lévén csak egy-két Icelandhez hasonló őrült bolt van nyitva. Egy ilyenben szert tettünk valami beazonosíthatatlan eredetű, de legalább meleg képződményre, majd gyorsan elcsíptük a Carrickfergus felé tartó távolsági buszt. Mondjuk a buszon egy helybéli öregember értetlenül kérdezgette, hogy minek akarunk pont oda menni. De az országot minden áron feltérképezni vágyó, négy rendíthetetlen külföldi önkéntest nem lehet csak úgy eltéríteni. 

Gondoltuk elsőként keresünk egy kávézót, mert igazi kávét még alig láttunk (arról a fekete, vízszerű löttyről, melyről az itteniek azt hiszik, hogy az, inkább nem nyitnék panaszáradatot). Akkor derült csak ki, hogy az egyetlen ilyen az, amely egyben étterem is. Filmbeillő jelenet volt, amikor a  kihalt utcáról bámultuk a kívülről teljesen néptelennek tűnő, foncsorozott üvegű épületet. De, ahogy benyitottunk, vettük csak észre, hogy annyira zsúfolásig van tömve emberekkel, hogy körülbelül a város teljes lakossága itt üthette el az idejét. Egy darabig ücsörögtünk a pultnál, de annak ellenére, hogy a pincérek karnyújtásnyila mérték tőlünk az italokat, ügyet sem vetettek ránk. Jó fél óra múlva kérdezték csak meg mit szeretnénk. Végül ragaszkodva az eredeti koncepcióhoz, a kávé (ketten az ír változat) mellett döntöttünk. 

Azt jó előre kiderítettük, hogy elvileg van itt egy vár és tengerpart meg kikötő. Végülis ezek tényleg ott álltak, ahol az útikönyv írta őket. A vár helyes, de átlagosnak mondanám (nem felvágásból, de az Ír Köztársaságban töltött egy hónap alatt láttam sokkal pazarabb darabokat is). Vasárnap ez egyébként ingyenesen látogatható - derült ki utólag. 

Ahogy sétáltunk végig a part mentén, belélegezve a hűvös, sós levegőt, csak a sirályok neszezését hallgatva,  teljes béke és nyugalom árasztott el bennünket. Készült néhány hangulatos fénykép, üldögéltünk egymás mellett csendben, végül minden nagyobb történés nélkül, mégis nyugodtan vettük hazafelé az irányt. 

Az Óriások esete a csapatépítő traininggel

Az elmúlt héten csak hétfőn dolgoztam, mert keddtől péntekig egy úgy nevezett arrival trainingen vettem részt az összes olyan önkéntessel, aki az ősszel érkezett az országba. Meg kell mondanom, hogy nem voltam elkeseredve, hogy a parafinolajat és a nehezen kihúzható csavarokat Bushmills városkájára cserélhetem. Ez utóbbi egyébként arról nevezetes, hogy itt van a világ legrégebbi whisky főzdéje. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga a város (?) annyira kicsi, hogy 5 perc alatt át lehet rajta sétálni. Gyakorlatilag olyan, mint Sopron a Tűztoronytól a Szent György utca végéig.

Egy húszfős társaság jött össze: németek, spanyolok (többségben), franciák, olaszok, egy holland srác, egy svéd lány és jómagam, hogy Magyarország is képviseltesse magát. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mióta itt vagyok, egyetlen magyarral sem találkoztam, ami elég különös érzés. Főleg, amikor az angol mondataimba olykor-olykor belekeverek egy-egy magyar szót és csodálkozom, hogy miért néznek rám értetlenül.

Maga a képzés rendkívül informatív volt, a szervezők (akik valamikor maguk is EVS-es önkéntesként tevékenykedtek) igyekeztek mindent belesűríteni ebbe a négy napba, hogy rálátást kapjunk az észak-ír hétköznapokra, szokásokra, történelemre, a katolikus-protestáns ellentét megértésére és a belfasti szleng érthetetlenségének miértjeire. Némi használati utasítást is mellékeltek például az utcákon igen gyakran kószáló ittas ír fiatalokhoz (nem viccelek, tényleg sok van belőlük). Ugyanakkor magával az EVS-programmal kapcsolatban is kicsit még jobban kikristályosodtak a dolgok. De mindenféle feladatot is kitaláltak annak érdekébe, hogy egymást is megismerjük, a kulturális különbségek minden szépségével és furcsaságával együtt. Rengeteg csapatépítő játékot csináltattak velünk és a brit, ír konyhát is igyekeztek prezentálni. Első este vacsorára fish&chipset kaptunk, mely rosszabb, mint számítottam. Sajnos rendkívül olajos, így a hal jótékony hatásai nem kifejezetten tudnak előtérbe kerülni. A szigeten nagy népszerűségnek örvendő töltött pie is előkerült, illetve utolsó este megkóstolhattuk a tradicionális "Irish Stew"-ot, ami engem a pörkölt és a lé nélküli gulyás mash-up-jára emlékeztetett. Egyik nap pedig közös erővel gyártottunk vacsorát. Igen én csak sajtot reszeltem és kevergettem a carbonara szószt; mondtam, a túlélésre játszom. :-) 

A szállásunk mellett volt egy irtó hangulatos pub (azért használom az angol szót, mert a luxus kivitelezés és a plafon szintjén mozgó árak mellett nem merem kocsmának nevezni). Ide invitáltak bennünket vendéglátóink pub quizre. Miközben megkóstoltuk a helyi whiskyt, kétféle ír sört és valami lokális gyártású cidert, ötfős csapatokban Észak-Írországgal és az Egyesült Királysággal kapcsolatos közismereti kérdésekre válaszoltunk. Az én csapatom a Flying Pink Elephant nevet viselte és csak orrhosszal maradt le a győztesek mögött. Pedig én még Gary Lightbody-t, a Snow Petrol énekesét is felismertem. Apropó Snow Petrol: az utolsó nap egy amolyan tea party keretében mindannyian kaptunk valamilyen ajándékot. Újságpapírba csomagolt tárgyak voltak elénk letéve az asztalra. Én kiválasztottam egy formás kis csomagot és az előttem heverőt továbbadtam. Nos, az enyémben egy plüss bárány volt, amit elpasszoltam abban pedig egy Snow Petrol CD. Nem kommentálnám az esetet. 

A training legjobb része a csütörtöki kirándulás volt. Bushmillstől nem messze található ugyanis a Giant's Causeway (Óriások Útja), amely rendkívül kedvelt turisztikai látványosság. Még a Trónok harca sorozat is forgatott itt néhány jelenetet. De be kell valljam, tényleg lélegzetelállítóan gyönyörű a tengerből magasodó szikláival és bazaltoszlopaival. Ahogy hazafelé sétáltunk végig a part mentén, hátra hagyva a lemenő Napot, valahogy minden gondomat elfelejtettem.

Gyorsan elillant ez a pár nap az igazán remek kis társasággal. El is határoztuk, hogy tartjuk a kapcsolatot és majd együtt fedezzük fel a világnak ezt a festményekre kívánkozó részét.  

A belváros már megvolt

Lassan két hete annak, hogy Észak-Írország fővárosában megkezdtem igen alacsonyan szárnyaló karrieremet a varrógépekkel. Ami őket illeti egyébként, barátkozunk, barátkozunk. Már ügyesen szét tudom szedni a szívós kis példányokat, és rájöttem, hogy a csavarhúzás még a legjobb, ami történhet velem velük kapcsolatban. Nos, ami az összerakást és a hibák felismerését illeti, az már egészen más tészta. John, az egyik főnököm türelmesen magyarázza, hogy, ha ez a henger mozog akkor mire lehet következtetni és, hogy, ha a kerék nem forog kellőképpen annak milyen okai lehetnek. De azt hiszem még hónapokba telik mire egészében átlátom ezeket  a furfangos gépeket. Emellett egyre közeleg annak az ideje, hogy én főzzek a társaságra. Ugyanis ez úgy van, hogy a gyárban mindig más önkéntes készíti az ebédet és a teát. Emellett otthon is felváltva csinálnunk vacsorát a nyolcfős lakóközösségünknek. De ez még nem minden: az a szabály, hogy hétfőtől péntekig vegetáriánusok vagyunk, hétvégén viszont totális szabadság van. Szóval az sem mindegy, hogy mit. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy konyhatündér, de miért ne?! Legalább ebbe is beletanulok remélhetőleg. Majd a következő bejegyzésemben részletesen ecsetelem, hogy milyen hatást váltott ki a kreálmányom. 

Ami viszont őszintén lelkesít az az, hogy elkezdtem dolgozni egy projekten, melynek az a célja, hogy új varróüzemet létesítsen Ugandában. Ez azt jelenti, hogy a legelső lépéstől kezdve addig, hogy az afrikai munkások nekifognak a varrásnak, szövésnek, a csapat tagjaként végigkísérem a folyamatot.

De a dolgos hétköznapok mellett az egyik legfőbb célom felfedezni a Smaragd Sziget minél több rejtett (és kevésbé rejtett) szépségét. Az előző hétvégén Belfasttal kezdtük, hiszen van itt is bőven látnivaló. Biztos ismeritek a híres angol, kétemeletes piros buszokat: azok itt is emeletesek, csak itt kissé ízléstelen rózsaszínek.

A tömegközlekedés egyébként sajnos nem nevezhető kifejezetten olcsónak. De szerencsére Belfast nem olyan hatalmas, hogy mindenképp fel kelljen szállni valamire. Illetve mindannyian kaptunk egy biciklit, amellyel minden nap szépen. liba sorban munkába járunk (én általában csak követem a többieket és a túlélésre játszom a baloldalas közlekedésben :-)) A belváros kb. 20 percre van gyalog egyébként. 

Szombaton gondoltuk megnézzük a sokak által emlegetett St. George's Marketet. A City Hall kertjében valami nemzetközi ételfesztivál volt, de nem igazán kapcsolódtunk be, mert arany áron mérték a teljesen hétköznapi török és görög ételeket (Oké, biztos volt ott más is).

Persze mire a Piacra értünk, már pakoltak haza az árusok. Viszont legalább elraktároztam az információt, hogy ha tengeri herkentyűket szeretnék töménytelen mennyiségben beszerezni, ide kell jönnöm reggel. Ez utóbbiról később megtudtam, hogy drága mulatság. Ennek az azoka, hogy főként importálják (halkan jegyzem meg, hogy sós vízben nem szenved hiányt az ország, így nem értem) és a helyiek nem fogyasztanak túl sok halfélét. Inkább a gyorsan kisütős dolgokat részesítik előnybe sajnos.

Ez után elmentünk a Queen's Egyetemhez tartozó botanikus kertbe, ahol van egy teljesen átlagos helytörténeti múzeum, de a környék szép. Az egyetem egyik épülete egyébként engem némiképp emlékeztet az ELTE-TTK-ra. De a hozzáértők biztosan megcáfolnának, így képet nem mellékelek (tessék utánajárni!).

Mivel az eső még mindig nem kergetett minket haza, rávettem a két kedves lakótársamat, hogy menjünk el a MAC-be (Metropolitan Arts Centre) a még otthonról becserkészett Glen Hansard koncert jegyemért.  A feladat teljesítve: nálam a jegy és egy hét van hátrra a várva  várt fellépésig....

Vasárnap szép időre és egy esőmentes nap ígéretére ébredtünk, így hárman felkerekedtünk, hogy megmásszuk a közeli Cavehill hegyet. Nem kell olyan nagyot elképzelni, de azért egy négyórás túrát kitett a dolog. Cserébe viszont impozáns kis látképet kaptunk a városról. 

A tájjal kapcsolatban azt el kell mondanom, hogy az utcánk végén van egy Waterworks nevű park,egy horgász- és egy kacsás, libás, hattyús tóval. Akárhányszor keresztülsétálok rajta, nem tudom megállni, hogy el ne képedjek az itteni vidéken és azon a bizonyos utánozhatatlan zöld színen, amelyben a fű pompázik. És akkor csak a környéket említettem.....

Bushmills, jövünk!

Egy mozgalmas, kirándulós hétvége és egyetlen munkanap után irány Bushmills! A whiskyjéről elhíresült kis városkában egy négynapos "arrival traingingen" veszünk részt az Észak-Írországba ősszel érkezett mindenféle önkéntessel együtt. Utána becsület szavamat adom, hogy beszámolok a történésekről. :-) 

Első benyomások

Meglehetősen nagy izgalommal és a pótolhatatlan családom és barátaim őszinte támogatásával indultam el vasárnap délután Belfast felé. Először a szokásosnak mondható Sopron-Budapest vonatúton igyekeztem visszafogni a torkomban egyre csak növekvő gombócot. Majd a reptéren, ahol minden „becsekkolásnál” és cipő-levételes ellenőrzésnél ezerszer nehezebb azokat otthagyni, akik elkísértek oda.

Magyar oldalon rendben mentek a dolgok, bár érdekes helyzetet eredményezett az az ösztönös védekezési mechanizmusom, mely szerint a legjobb mindent megkérdezni - és lehetőleg a legelső szembejövő embertől.  Nos, ahogy felértem a fedélzetre, le is támadtam a látókörömbe először beleeső személyt, hogy ugyan igazítson már útba mi fán teremnek itt a sorok. Szerencsémre, szerencsétlenségemre (?), az első ilyen emberke rögtön a pilóta volt. Természetesen nem magyar, így amellett hogy talán azt se értette miért szólok egyáltalán hozzá, azt pláne nem amit magyarul próbálok stand-upolni neki. De összeszedett nekem egy hostesst, így végül mindenki a helyére került.

Leszállás után a gép mellett búcsúzott a pilóta, aki érthető okokból jól megjegyzett magának és mondta, hogy várjak, mert szerez nekem egy asszisztenst – én persze nem ellenkeztem. Így is lett, és miután együttes erővel begyűjtöttük a bőröndömet, még a buszállomáshoz is elkísért. Ott gondoltam ismét alkalmazom a fenti módszert és kapásból leszólítottam a szintén a belfasti buszra várakozó leendő sofőrt, aki garantálta, hogy végül pontosan oda jutottam, ahova eredetileg indultam.

A buszpályaudvaron találkoztam Stephennel, a fogadószervezetem egyik vezetőjével (ő egyben az, akivel a megérkezésemig tartottam a kapcsolatot). Mivel ekkor ottani idő szerint már éjjel 1 óra körül járt, a városból viszonylag keveset fogtam fel. De helyes, rendezett kis utcákon haladtunk a ház felé, melyet az elkövetkező egy évben az otthonomnak tekinthetek. Ez utóbbi egy tipikus, piros ajtós, kétemeletes tégla házikó, ahol nyolcan lakunk együtt. Két önkéntes még nem aludt, amikor megérkeztünk, így össze is ismerkedtünk gyorsan. A szobám elég tágasnak mondható, még kandalló is van benne, melyet sajnos nem lehet használni (noha elkélne, mert nem kényeztetnek errefelé celsiusokkal….) 

Rajtam kívül még egy Anna nevű spanyol lány jött a hétvégén, így a napokban ketten vagyunk kissé elveszve. Reggel Stephen még eljött értünk kocsival (először és utoljára), majd Körbevezetett és megmutatott mindent a Tools For Solidarity gyárában. Azt mondanom sem kell, hogy ennyi varrógépet még az életemben nem láttam együtt (egyébként sem találkoztam túl sokkal eddig).

A munkaidő 9:30-17:00-ig tart és közben van 2 szigorúan betartott tea- és egy ebédszünet. Kitöltöttünk egy halom papírt, hogy kaphassunk ún. housing benefit-et, amivel majd olcsóbban vehetünk angol órákat, de például a bankszámla-nyitáshoz is fontos, hogy legyen.  Utána az egyik olasz önkéntes lány, aki rendkívül járatos a helyi dolgokban (és vezetni is tud), elvit orvoshoz minket, hogy újabb papírhalom fejében, járhassunk oda, ha szükséges. Kicsit láttam a belvárosból és a híres Belfast City Hall-ból is. Illetve voltunk egy olyan postán, amelyik egyben boltként is üzemel; még sosem álldogáltam úgy borítékot szorongatva, hogy mellettem WC-papírok sorakoztak. 

Amikor visszaértünk, már javában teaszünetet tartottak, mely után végre némi munkával is találkoztunk. Elmagyarázták, hogy hányféle varrógép van és, hogy melyiket hova küldjük miután ellenőriztük őket. Ugyanis ez úgy megy, hogy a TFS a környékről begyűjt minden varrógépet, majd egyenként nagyon részletesen átnézzük, szétszedjük, kitisztítjuk és javítjuk mindet, ha szükséges. Emellett különböző szerszámokat is készítünk, felújítunk, majd a kész eszközöket hajóra teszik és Afrikába szállítják.

Amikor ezt a bejegyzést írom, a harmadik tényleges munkanapomon vagyok túl és ennyi időbe tellett, mire egy varrógépet teljesen elemeire szedtem és határozott segítséggel és részletes magyarázat mellett összeraktam. Nagyon aprólékos, koncentrációt és türelmet igénylő folyamat - főként egy olyan embernek, aki kissé híján van ezeknek a tulajdonságoknak.

Hogy ne csak a munkáról beszéljek, az első igazi ír kocsmabeli élményem is meg volt. Tradicionális ír zenét csak a meccs szüneteiben hallottam, ugyanis tegnap előtt a Celtic a Barcával játszott (tippeljetek, kiknek szurkolt a többség!). Egyetlen pincér dolgozik ebben a pubban, aki egyenként  megy oda mindenkihez, pillanatok alatt kihozza, amit kérsz (igen, Guinnesst). Rögtön fizetsz is neki, majd ő ahelyett, hogy hordozna magánál például egy pénztárcát, minden alkalommal visszafut a kasszához, majd vissza hozzád az apróval. Rendkívül aranyos egyébként.

Így első blikkre ennyi. De igyekszem minél izgalmasabb beszámolókkal és színes fényképekkel szolgálni a nagyon esős belfasti napjaimról. (Tényleg, eddig nem volt olyan nap, hogy ne esett volna).