Az elmúlt héten csak
hétfőn dolgoztam, mert keddtől péntekig egy úgy nevezett arrival trainingen
vettem részt az összes olyan önkéntessel, aki az ősszel érkezett az országba.
Meg kell mondanom, hogy nem voltam elkeseredve, hogy a parafinolajat és a
nehezen kihúzható csavarokat Bushmills városkájára cserélhetem. Ez utóbbi
egyébként arról nevezetes, hogy itt van a világ legrégebbi whisky főzdéje. De az
igazsághoz hozzátartozik, hogy maga a város (?) annyira kicsi, hogy 5 perc
alatt át lehet rajta sétálni. Gyakorlatilag olyan, mint Sopron a Tűztoronytól a
Szent György utca végéig.
Egy húszfős társaság jött össze: németek, spanyolok (többségben), franciák, olaszok, egy holland srác, egy
svéd lány és jómagam, hogy Magyarország is képviseltesse magát. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mióta itt vagyok, egyetlen magyarral sem találkoztam, ami elég különös érzés. Főleg, amikor az angol mondataimba olykor-olykor belekeverek egy-egy magyar szót és csodálkozom, hogy miért néznek rám értetlenül.
Maga a képzés rendkívül informatív volt, a szervezők (akik valamikor maguk is EVS-es önkéntesként tevékenykedtek) igyekeztek mindent belesűríteni ebbe a négy napba, hogy rálátást kapjunk az észak-ír hétköznapokra, szokásokra, történelemre, a katolikus-protestáns ellentét megértésére és a belfasti szleng érthetetlenségének miértjeire. Némi használati utasítást is mellékeltek például az utcákon igen gyakran kószáló ittas ír fiatalokhoz (nem viccelek, tényleg sok van belőlük). Ugyanakkor magával az EVS-programmal kapcsolatban is kicsit még jobban kikristályosodtak a dolgok. De mindenféle feladatot is kitaláltak annak érdekébe, hogy egymást is megismerjük, a kulturális különbségek minden szépségével és furcsaságával együtt. Rengeteg csapatépítő játékot csináltattak velünk és a brit, ír konyhát is igyekeztek prezentálni. Első este vacsorára fish&chipset kaptunk, mely rosszabb, mint számítottam. Sajnos rendkívül olajos, így a hal jótékony hatásai nem kifejezetten tudnak előtérbe kerülni. A szigeten nagy népszerűségnek örvendő töltött pie is előkerült, illetve utolsó este megkóstolhattuk a tradicionális "Irish Stew"-ot, ami engem a pörkölt és a lé nélküli gulyás mash-up-jára emlékeztetett. Egyik nap pedig közös erővel gyártottunk vacsorát. Igen én csak sajtot reszeltem és kevergettem a carbonara szószt; mondtam, a túlélésre játszom. :-)
A szállásunk mellett volt egy irtó hangulatos pub (azért használom az angol szót, mert a luxus kivitelezés és a plafon szintjén mozgó árak mellett nem merem kocsmának nevezni). Ide invitáltak bennünket vendéglátóink pub quizre. Miközben megkóstoltuk a helyi whiskyt, kétféle ír sört és valami lokális gyártású cidert, ötfős csapatokban Észak-Írországgal és az Egyesült Királysággal kapcsolatos közismereti kérdésekre válaszoltunk. Az én csapatom a Flying Pink Elephant nevet viselte és csak orrhosszal maradt le a győztesek mögött. Pedig én még Gary Lightbody-t, a Snow Petrol énekesét is felismertem. Apropó Snow Petrol: az utolsó nap egy amolyan tea party keretében mindannyian kaptunk valamilyen ajándékot. Újságpapírba csomagolt tárgyak voltak elénk letéve az asztalra. Én kiválasztottam egy formás kis csomagot és az előttem heverőt továbbadtam. Nos, az enyémben egy plüss bárány volt, amit elpasszoltam abban pedig egy Snow Petrol CD. Nem kommentálnám az esetet.
A training legjobb része a csütörtöki kirándulás volt. Bushmillstől nem messze található ugyanis a Giant's Causeway (Óriások Útja), amely rendkívül kedvelt turisztikai látványosság. Még a Trónok harca sorozat is forgatott itt néhány jelenetet. De be kell valljam, tényleg lélegzetelállítóan gyönyörű a tengerből magasodó szikláival és bazaltoszlopaival. Ahogy hazafelé sétáltunk végig a part mentén, hátra hagyva a lemenő Napot, valahogy minden gondomat elfelejtettem.
Gyorsan elillant ez a pár nap az igazán remek kis társasággal. El is határoztuk, hogy tartjuk a kapcsolatot és majd együtt fedezzük fel a világnak ezt a festményekre kívánkozó részét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése