Csak úgy hétköznapiasan

Eljött az a bizonyos július 12-i hosszú hétvége, amikor Észak-Írország unionista felének kissé elmegy az esze (na jó, a másiknak is). Arról van szó (rettenetesen leegyszerűsítve), hogy az Orániai Rend (Orange Order) minden évben felvonulást tart az 1796-os Boyne-i csata emlékére, mely során a protestáns Orániai Vilmos legyőzte a katolikus II. Jakabot és vele együtt leverte az ír felkelést is (magyarul a helyi loyalisták évente egyszer jól a köztársaságpártiak orra alá dörgölik, hogy az angolok legyapták az íreket). Igazából csak egy beöltözős, hangszeres menetelés lenne, de nem meglepő módon mindezt általában zavargások kísérik. Mivel a nemzetközi sajtó tavaly előszeretettel cikkezett a több napig tartó balhézásról (amikor én épp tülkön ülve vártam, hogy kiderüljön, vajon ezt a teljesen színpatikus és békés Belfastot nevezhetem-e majd otthonomnak az elkövetkező évben). Emellett szemtanúja voltam, ahogy hetekkel az esemény előtt a város több pontján 6-7 méteres magasságban raklapokat és különböző könnyen égő dolgokat hordtak halmokba (persze a legnagyobbat a Shankill úton hozták össze). Hogy miért? Azért, mert 11-én éjjel máglyákat gyújtanak, hogy roppant kedves gesztusként ír zászlókat égessenek  (olykor ír politikusokra hasonlító bábukat is szoktak, de sajnos még kereszteket és egyéb vallási tárgyakat is). Mindez őszintén szólva, engem teljesen ledöbbentett és a többi önkéntestársammal ellentétben, elhatároztam, hogy bár az újságírói kíváncsiság ott buzog bennem, én biza ki nem teszem a lábamat otthonról, míg szépen minden vissza nem tér a megszokott kerékvágásba. A fiúk ezzel ellentétben minden áron el akartak menni a zászló égetős összejövetelre. A főnökeink egyébként azt tanácsolták, hogy ezt csak abban az esetben tegyük, ha van olyan ismerősünk, aki "bevisz" minket. Máglyáról még annyit, hogy a tűzoltók ahelyett, hogy kampányoltak volna ellenük - mert nekik kell rendszeresen hűteni a környező házakat példának okáért -, ők maguk is állítottak egyet. Ez kérem egy ilyen ország.

Természetesen ez az otthonmaradós terv csak részben valósult meg. ugyanis péntek este kitaláltuk, hogy, ha a tűzhöz nem is megyünk közel, azért mégiscsak lássunk belőle valamit; bringát ragadtunk és elkerekeztünk a Cavehill lábáig, hogy azt megmászva a tetejéről figyelhessük, amint Belfast és környéke lángba borul. Alapvetően kellemes hangulatban zajlott az egész, út közben találkoztunk másokkal is, akik ugyanezt a tervet eszelték ki. Erős fényű elemlámpáinkkal törtük a makacs sötétet (mintha egy elbaltázott X-Akták részben lettünk volna).  De én, őszintén szólva, legbelül kicsit azért féltem. Különösebb okom nem volt rá, de, azért ez szerintem nem egy szívet melengető tradíció. Mondhatjuk, hogy nem csak azért remegett kissé a térdem, mert egy dolgos munkanap után Guinnesst kortyolgatva és fürkésztük a tucatnyi narancsos pontot, már telje este 11-kor a pihenés helyett a hegymászást választottuk. Aztán, ahogy a fűben ücsörögtünksen megnyugodtam. Meg kell hagyni, lenyűgöző látványt nyújtott a városkép. Egészen éjjel fél2-ig bámészkodtunk, amikor csípősre fordult az idő, indulásra késztetve Tools csapatunkat.

Másnap tényleg nem mentem sehova. De később olvastam, hogy példátlanul békésen zajlottak le az ünnepségek. Illetve a srácok is arról számoltak be, hogy a zászló égetős party is inkább hasonlított családias összejövetelre, mint vandálkodásra (már amennyire beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről). Aztán hétfőre (mely hál' Istennek, munkaszüneti nap volt). már teljesen lenyugodtak a kedélyek. Belfast újra a régi.

Ami a munkát illeti, tudom, hogy hihetetlen, de még mindig költözünk. Viszont legalább már látom azt a bizonyos fényt az alagút végén. Akadnak napok, amikor végig dobozokat pakolgatok, amely persze megerőltető tud lenni. Főként olyankor, amikor a hőmérő higanyszála eléri a a 25-27 fokot (melyre mostanság többször is akadt példa). Tudom, hogy ez odahaza nem számít rekkenő hőségnek, de itt igen és én a magam részéről meglehetősen haldoklom ilyenkor (bár otthon is azt szoktam 30-35 fokban). Nem vagyunk hozzászokva a nyárhoz az ír szigeten (itt csak a a tavasz és az ősz időzik általában). 

Azt még meg kell említenem, hogy az egyik pályázat, melynek megírásában részt vettem, több ezer Fontot nyert a TFS-nek, amely (kivételesen) még engem is büszkeséggel tölt el.

(A kép azt kívánja demonstrálni, hogy miféle látvány fogad minden reggel, amikor kinézek az ablakomon)

Emlékeztek a régóta húzódó banki ügyeimre? Hihetetlen, de még azóta sincs bankszámlám! Szigorúan nevekkel, elmesélem mi zajlik itt, kérem szépen. A Co-operative Bank három hete újfent elutasította (egy két mondatos levélben) a kérelmemet. Nálam pedig betelt a pohár. Mivel leginkább Stephen ragaszkodott ahhoz, hogy tartsunk ki emellett a pénzintézmény mellett (nem azért, mert rosszat akarna nekem, csak bürokratikus harcként tekint a dologra), ezért kissé kihasználva, hogy 10 napra Afrikába utazott, a tettek mezejére léptem. Kaptam néhány fülest, hogy mely bankoknál érdemes magyarként próbálkozni. Ebből a Bank of Ireland sajnos vissza sem hívott, amikor meghagytam a telefonszámomat időpontkérés céljából a rögzítőjükön. Viszont az Ulster Bank egyik készséges ügyintézője még a telefonban kitöltötte velem a jelentkezési lapot (kissé mókásan jött ki, ahogy ötször betűzte le roppant aprólékosan a nevemet és a magyar címemet). Elvileg csak azért kellett személyesen bemennem, hogy aláírjak és leadjam a szükséges dokumentumaimat. Ez így is történt. De két nap múlva kaptam egy levelet a végleges papírokkal, melyen minden igyekezet ellenére az otthoni címem mégis hibásan szerepelt. Ekkor ismét elballagtam, hogy orvosoljuk a dolgot és azzal az ígérettel hagytam el az épületet, hogy most már tényleg sínen van minden. Még aznap felhívtak, hogy az íratok, amelyeket leadtam a lakcímem igazolására, nem felelnek meg és így nem tudják megnyitni a bankszámlát. Kitalálhatjátok mi következett (már megismertek), majd hosszas magyarázkodás arról, hogy a dokumentum, amelyet szeretnének látni tőlem, gyakorlatilag kivitelezhetetlen, mert nincs hivatal, amely azt kiállítaná nekem. Azóta az egyik belfasti kollégámmal is ellátogattunk hozzájuk, aki megpróbált kissé odapirítani nekik, de azt kell, hogy mondjam, egyelőre vesztésre állunk. Annyit értem el, hogy Stephen az első, míg ez a bizonyos kedves kollégám a második bankkal próbál harcolni az igazamért. Én pedig itt állok középen és a lehetséges harmadik pénzintézményen gondolkodom.

Gasztronómiai felfedezésképp megemlíteném a rebarbarát, mint olyat. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én nem sokkal találkoztam eddigi életem során. Igazán itt kezdtem megismerni; kezdetben csak joghurt, majd pite formájában. Nagyon kellemes, savanykás ízt kölcsönöz mindennek (az pedig a kedvenc ízem). A héten aztán kaptam ajándékba egy üveg rebarbara lekvárt és hát zseniális. Emberek, fogyasszátok ezt a frissítő gyümölcsöt! A hátsókertünkben pedig megérett a ribizli és a málna is. Még a szedret várom türelmetlenül.

Egy hónapja végre elkezdtem járni az egyik uszodába, mert már nagyon hiányzott az úszás. Azt kell, hogy mondjam, hogy a belépő olcsóbb, mint Magyarországon és maga a hely is roppant vonzó. Szóval, már egészen hozzátartozik a heteimhez, hogy egy-kétszer elmegyek úszni és a szaunával is megbarátkoztam - és akkor a buborékokat még nem is említettem. Ugyanis található ott egy medence (ahol általában mondjuk csak gyerekek szoktak időzni), amely negyed óránként kellemesen bizsergető buborékokat hány ki magából. Ez a jutalom, ha leúszom a kitűzött adagot. 

Mostanság ilyen átlagosnak mondhatóan telnek az észak-ír hétköznapok. Legalábbis ez a felszín. Belül pedig egyre jobban szorít a jövő kérdése. Elvileg már a válasz is úton van, de azt fedje homály egyelőre.

A mi kis utcánkkal és némi Naplementével búcsúzom.

Viszontlátás - avagy édes-savanyú ír nyaralás mediterrán módra

Két barát határozza meg az alábbi sorokat; egy, akit viszont láttam és egy másik, akitől elköszöntem.

Mostanában igen szerencsésnek mondhatom magamat, ugyanis júniusban ismét meglátogatott egy kedves barátom Budapestről, szerezve ezzel négy felejthetetlen napot. Hogy kicsit ellenpontozzam a korábbi, némi negatív felhanggal átitatott munkás beszámolómat, elmesélem egy hibátlan szombat történetét. Úgy kezdődött, hogy reggel elsiettem egy antikváriumba, ahol előző nap megkértem a tulajdonost, hogy tegyen félre nekem egy könyvet. Eredetileg egy angol idiómákról és kifejezésekről szóló példány után vadásztam (búcsúajándék gyanánt), de mivel azt nem találtam, megelégeltem egy amolyan hasznos nyelvtani "kisokossal." A boltos rögtön megismert és a kezembe nyomott két kötetet, mire én azonnal magyarázni kezdtem, hogy kérem csak egyért fizettem. Akkor vettem csak észre, hogy a másik egy idiómás gyűjtemény. Mint megtudtam az eredetileg angol tanár boltos annyit mondott, hogy az a másik ajándék és használjam egészséggel.

Délután átvonatoztunk a színes házas Whiteheadbe (amely, mint tudjuk, nem maradhat ki). A kerékpárjainkat sem hagytuk otthon, hogy körbebiciklizzük a környéket. Reméltem, hogy emlékszem az útvonalra, mely a Gobbins-hoz vezet. Egy hangyányi bizonytalankodás (majd készséges helyi útbaigazítás) és a dombnak felfelé tekerés után meg is találtuk a mágikus postaládát, mely azt jelentette, hogy vele együtt az egykor szebb napokat látott turistacsalogató, Ír-tenger ostorozta sziklákat is.

A korábbi Tools kirándulás tapasztalataiból kiindulva, én ezúttal nem másztam meg őket. Csak leültem szemben a tengerrel bámulni a távolt az erősen tűző déli napsütésben, míg vállalkozószellemű látogatóm feljebb merészkedett.

Ezután még nem fordultunk vissza, hanem elbringáztunk a legközelebbi településre, ahol be is tértünk egy amolyan fogadóba, amelyet egy idősebb házaspár vezetett. Ők és a lányuk főznek és pincérkednek itt. Én ki is használtam az alkalmat és rendeltem is az "Irish Stew"-ból egy adagot, amelyet korábban már leteszteltem - és ezúttal sem okozott csalódást. Közben először a házaspár férfi tagja elegyedett szóba velünk és hívta fel a figyelmünket néhány környékbeli látnivalóra. Majd a húszas éveiben járó lányuk ajánlotta fel, hogy kocsival nagyon szívesen elvisz egy közeli helyre, ahonnan remek a kilátás - viszont biciklivel szinte lehetetlen megközelíteni. Én ilyenkor mindig kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy várnak-e ezért valamiféle viszonzást vagy szimplán csak tényleg kedvesek - a jó magyar gyanakvás. De végül belementünk a dologba. Nos, négy keréken körülbelül három percet autókáztunk és valóban útba ejtettünk egy annyira lankás útszakaszt, amelyet még gyalog is nehézkes lett volna megtenni. A tengerpart, ahol kilyukadtunk pedig szemet gyönyörködtető a zöld és mélykék színeivel. Kár lett volna kihagyni. Jó kedélyű és barátságos útikalauzunk még abba is beavatott bennünket, hogy pár héttel később Portugáliában fognak egybe kelni az ír vőlegényével - és természetesen végül semmit sem fogadott el a kis kiruccanásért.

A sokszor látott kilátóhoz sétálva a part mentén tűnt fel csak igazán, hogy aszály van. Ugyanis a hatalmas köveket, amelyeknek egyébként csak a csúcsa látszik ki a tengerből, egyáltalán nem fedte víz és így látni engedték, hogy milyen hatalmasak is valójában.

A lakótársaim erre a verőfényes délutánra egy kis szabadtéri sütögetést (barbecue-t) terveztek. Viszont én arra számítottam, hogy az egész napos kirándulgatás miatt ebből majd teljesen kimaradunk (ami persze nem is lett volna katasztrófa). De nem így történt: még javában lazítottak a hátsókertünkben, amikor megérkeztünk. Ráadásul azzal fogadtak, hogy tettek félre nekem némi angolnát. Halimádóként egy ilyen lehetőségre nem mondhattam nemet. Szerintem életemben ekkor kóstoltam meg először ezt a csúszós, vízi kígyót, amelyet ez úton is ajánlok mindenkinek, aki örömmel tűz furcsaságokat a villájára.  A tűz mellett beszélgetve aztán szépen, lassan ránk esteledett. Remek befejezése volt ez egy tökéletes napnak.

Whiteheaden kívül megjártuk még Bangort, ahol a Castle Valled kertben végre lencsevégre kaptuk a virágokról jegyzeteket és rajzokat készítő egyenruhás diákokat (pipa).

Emellett megmásztuk a közeli Cavehillt és az utolsó napon elbuszoztunk Newcastle-be is, ahol a Mourne-hegység lábánál megnéztük a varázslatos Silent völgyet.

Aztán következett egy munkás hétfő, majd kedden eljött az utolsó közös kirándulás ideje a francia lakótársammal, melynek helyszíne a hét éve nem látott Galway volt.  Ahogy azt sejthetitek, hajnalok hajnalán elindultunk, hisz még a legideálisabb buszos átszállással (Dublinon keresztül) is öt óra az út.

Amikor dél magasságában megérkeztünk, konstatálhattuk, hogy a jó idő bizony ismét mellénk szegődött. Egy Savoy nevű hostelben foglaltunk szobát, amely az ígérethez híven tényleg a városközpontban található. Mondjuk az ilyen turistacsalogató kis városok olyanok, mintha az egész egy nagy főutca lenne (mint odahaza a termálvizes Harkány). Galway vonzereje szerintem a Moher-sziklák közelségében és a zavarba ejtően mediterrán hatásában rejlik. Szinte azonnal kiszúrok egy hegedülő utcai zenészt és már borítékolom is, hogy valószínűleg még jó néhányba belebotlunk majd. Így is lesz; a dublini Grafton utcához hasonlító sétányon egymást érik a hangos pubok, hangulatos terasszal csábító éttermek, drága üzletek. Némelyik előtt pedig valóban ott penget, harmonikázik, szaxofonozik, dobol vagy épp tűzzel zsonglőrködik valaki, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót. De a temérdek járókelő látszólag célirányosan tart inkább valamelyik kiszolgáló egység felé, ügyet sem vetve a zenészekre. Mi is inkább a folyópartra sietünk. Ahogy a Spanyol Árkád alatt áthaladunk, eszembe jut, hogy két dolog maradt meg a hét évvel ezelőtti röpke látogatásból: az, hogy az egyik bank úgy fest, mintha egy kastély lenne (ezt láttuk is) és, hogy a vízparton egyszer csak előtűnt a semmiből és elballagott mellettünk egy pelikán. Szememmel fürkészem is az utat, de semmi ilyesmi nem bukkan fel. Csak néhány sirály szállt le olykor a vízre hal után kutatva.

Aztán egy tesztelési célzattal (na jó, életmentővel is) beütemezett forró feketére betértünk az egyik, cukor felhőben úszó kávézóba. Ott ücsörögtünk a kicsit ódon hatásúra szabott terem kellős közepén, amikor ismerős dallam ütötte meg a fülemet: a rádióból megszólalt a mi magyar Yonderboi-unk egyik dala - azért ilyen nem mindennap esik meg.

Tudjátok miről híres még Galway? Innen származik a koronázott szves mitás Claddagh gyűrűm. Aki szeretné látni, hogy egész pontosan honnan is, annak el kell látogatnia Thomas Dillings műhelyébe, mely Európa legkisebb múzeuma (és természetesen égszerboltként is üzemel).

A langyos estét úgy ütöttük el, hogy elsétáltunk a Galway-öbölhöz, ahol a Corrib folyó beletorkollik az Atlanti-óceánba. Én épp azon törtem a fejemet, hogy vajon bele merjem-e mártani a lábfejemet a hűvösnek ígérkező kékségbe, amikor mellettem hatalmas csobbanás; egy bátor (hm, őrült) srác beugrott a vízbe. Nem állhattam meg és, amikor kikászálódott láthatóan libabőrösen, oda szóltam neki, hogy "felteszem hideg!" A szokásos ír válasz (a "hogy vagy?" kérdésre is mindig így felelnek) : "Not too bad!"

Végül egy habos Guinness-szel búcsúztattuk a napot az egyik pub teraszán, mely élő zene helyett a foci VB valamelyik meccsét kínálta - de mi ügyet sem vetettünk rá.

Másnap reggelre lefoglaltunk egy szervezett kirándulást a közeli Cannemarába. Én még az ébresztőóra megszólalása előtt felébredtem és lustán elnyúlva hallgattam a sirályok ricsajozását. De gyors készülődés után már a hatalmas zöld turistabusz fedélzetén is találtuk magunkat. Picit előbb érkeztünk, így fültanúi lehettünk, ahogy egy amerikai útitársunk az egész járművet szórakoztatja az adatokkal, amelyeket magába szippantott Írországról. Majd, amikor a sofőr körbejárt, hogy beszedje az út árát, derült csak ki, hogy rossz helyen vagyunk, az ugyanis a Moher-sziklákhoz tart. Szerencsénkre csak az előtte álló autóbuszra kellett átszállnunk (őszintén szólva, nem bántam, hogy otthagytuk a nagyhangú pasast).

Cannemara Galway megye érintetlenebb, vadregényes tája, festői hegyekkel és misztikus mocsarakkal. Mi először annál a kőhídnál álltunk meg néhány fénykép erejéig, amely A nyugodt férfi (The guiet man)  című film egyik kulcsjelenetében szerepelt. Az 1952-es mozi főszereplője egyébként John Wayne, akit csak azért említek meg, hogy reklámozhassam egy kicsit az újonnan felfedezett, fiatal ír együttest, a Little Green Cars-t, akik egyik daluk címéül az ő nevét választották.

Majd ismét a filmkedvelőknek kedveztek a szervezők azzal, hogy betértünk az aprócska Leenane városkájába, ahol A mezőt (The Field) forgatták. Igazából itt csak arra futotta az időből, hogy befusson az ember egy kávéra a közeli bárba vagy a szuvenír üzletben bevásároljon a híres gyapjú ruhákból - de mi egyiket sem tettük. Helyette inkább a Maar-völgyet vettük szemügyre. Ehhez egyébként a következő állomásnál kicsit közelebb is merészkedtünk, ugyanis lecövekeltünk, hogy mindenki kívánhasson valamit a Tündér Fánál.

Az utazás fő célpontját, a Kylemore apátságot egy óra körül értük el. A hegyek lábánál elhelyezkedő tóparti épület szigorúan meghatározza a látképet. Növénykülönlegességekben gazdag, fallal körülvett kertje sok mindent kínál a felfedezni vágyóknak. De őszintén szólva, itt jött el az a pont, amikor kissé kiakadtam a turisták értelmetlen lehúzásán és nem voltam hajlandó a borsós belépőt megváltani, hogy mindezt láthassam. Viktoriánus kertet épp a napokban láttam Bangorban, a bencés apátság pedig a tóparton üldögélve is épp olyan mesésnek tűnt.

Miután mindenki megérkezett az elvéthetetlen zöld buszhoz, már indultunk is visszafelé Galway irányába. Út közben még megálltunk néhány vidéki háznál, egy mocsárnál és persze még egy szuvenír boltnál is. De az én lelkesedésem ekkora már kissé alább hagyott (és az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a buszon is van egy hasonlóan nagy hangú texasi turista, aki örömmel osztja meg élettörténeteit). Mielőtt elértük volna ismét a kiindulási pontot, vettük csak észre, hogy milyen barátságos kis tengerpart helyezkedik el nem is olyan messze a városközponttól. Így aztán a kimerítő buszos kirándulásból visszatérve ezt céloztuk meg gyalogos szerel. De előtte még elég jó áron szert tettünk egy vegyes tálra a gyakorlatilag tengergyümölcseit kínáló félig-meddig gyorsétteremben.

Salthill az a kellemes tengerpart, ahol nyugodtan járkálhatsz mezítláb, mert kavicsok helyett matt sárga homok borítja. Bele is ástam a lábamat a még langyos homokba, mely megőrizte a már lemenő Nap sugarait. Közben pedig egy pillanatra tényleg elfelejtettem, hogy a Smaragd Szigeten vagyok és nem egy mediterrán országban. Maga Galway is épp ilyen megtévesztő spanyolos árkádaival, olasz éttermeivel és jó néhány latinos gitárosával.  Nincs mese, tényleg nyaralunk! 

Az utolsó napra megbeszéltük, hogy bár a Moher-sziklák Írország egyik legkedveltebb attrakciója, mi mégsem szeretnénk még egy csoportos kirándulásra benevezni (na jó, én ráadásul már láttam is), hanem ehelyett reggel némi random tájékozódás után az Aran-szigeteket szemeltük ki. Ennek megközelítése alapvetően nem olcsó, mert fogni kell egy buszt, amely az egyik hotel elől indul és Ros a' Mhil-be, a kompkikötőhöz visz. Ezen kívül meg kell venni értelemszerűen a kompra is a jegyet (együtt olyan 35 Euró). Persze ennek is van szervezett változata, de akkor még jobban a pénztárcánk mélyére kell nyúlnunk (bár ebben benne van a busz vagy a bicikli bérlés ára is). A rablás a dologban továbbá az, hogy nem vihetsz saját kerékpárt, csak kölcsönözhetsz. 

Csodás tájak mellett suhantunk el Galway-ből kiérve. Bár a szemeim le-le akartak csukódni az álmosságtól, képtelen voltam nem kifelé bámulni. Lehet, hogy ez már a megszállottság határát súrolja, de mindig arra gondolok, hogy talán most járok ott először és utoljára, így, amit lehet, látni kell. 

Mire odaértünk, a komp már gyakorlatilag teljesen megtelt, ezért mi a hajó orrához közeli fedélzeten foglaltunk helyet. Habosra szántottuk az óceánt, míg a hűvös szél szénaboglyává rendezte a hajamat. Kiszállva, szinte azonnal megrohamoztak bennünket a különböző bicikli- és lovaskocsi szolgáltatásokat népszerűsítő emberkék. De mi makacsul ragaszkodtunk a gyalogláshoz. Az információs irodában felmarkoltunk egy térképet, majd irány az ismeretlen. Ahogy távolodtunk a kikötőtől, vált egyre vidékiesebbé a táj. Régi fehér falú házak, istállók és egy tető nélküli templom mellett haladtunk el.

Ahogy a keskeny úton baktattunk, balra zöld mezők, itt-ott kecske és marha rengeteggel megszakítva, jobbra pedig a sziklákat nyaldosó tenger.

Amikor már teljesen csordultig teltünk a látványtól, néha megálltunk kicsit, hogy megörökítsük a zavartalan, a 21. század nyomaitól mentes sziget szépségeit. Majd várrom, amelytől nem messze találtunk egy kifejezetten barátságos fehér lovat (konkrétan minden áron meg akarta nyalni az arcomat, amikor közelebb merészkedtem). Vele elszórakoztunk egy darabig (a hozzá tartozó szőke herceg nem jelentkezett).

A várrom után már nem sokat mentünk, mert vissza kellett fordulnunk, hogy elcsípjük a hazafelé tartó kompot (melyből csak egy jön és megy naponta). És már megint úgy jártunk, mint Rosses Pontnál (hogy tovább fokozzam az állati szálat): mellénk szegődött egy kutya. 

Galway megye az ország azon része, ahol a legnagyobb százalékban beszélik az ír (gael) nyelvet. Ezt az idevalósiakat hallva tapasztaltuk is. Szerintem én képtelen lennék megtanulni.   Indulás előtt még felhörpintettünk egy kávét egy stílusos helyen, mely vezetője úgy festett, mintha nem tudná eldönteni, hogy ő most tulajdonképpen hippi vagy farmer.

A nyugati parti sziget egy kis csoda, igazi ékszeres doboz, amelynek ugyan csak a töredékét láttuk, de most már tudom, hogy ide még mindenképpen vissza kell jönnöm a másik feléért. 

Este zötykölődés Belfastba, éjjel 1 óra körül járt az idő, amikor visszaértünk. 

Kedvenc útitársam búcsúbulijára pénteken került sor. Ekkor adtuk át neki a kézzel készített, kreatív ajándékokat. Én egy fa emlékkártyát, melyet kinyitva közös képeket talált, a borítóján pedig azt az angol kifejezést, hogy "Let's call it a year" (az eredetije úgy hangzik, hogy "let's call it a day,"melyet  ő elég gyakran mondogatott, amikor már a munkanap vége felé tele volt a hócipője mindennel). Francia barátunk beszéde elég szívhez szólóra sikeredett. Többek között megemlítette azt, hogy az önkéntes időszak elejét nagyon rosszul viselte és, hogy az én barátságomnak köszönheti, hogy végül nem csomagolt össze és hagyott itt mindent.

A party után együtt mosogadtunk a konyhában, amikor hirtelen lekapcsolódott a villany (nem tudtam mire vélni), majd felcsendült a Happy Birthday nekem. Másnap sütöttek tortát is és este összejöttünk páran ünnepelni. Emellett irtó sokan írtak, köszöntöttek fel, mely rendkívül jól esett. Mindez tompította azt a kicsit furcsa, keserédes érzést, hogy sem az otthoni barátaim, sem a családom - így a minden évben velem szülinapozó ikerfivérem -  nincsenek velem.

Kicsit halogattam ennek a bejegyzésnek a megírását, mert úgy éreztem, hogy, ha elkészülök vele, valahogy véglegesítem ennek az együtt töltött pár hónapnak a végét. De az elköszönésen már túl vagyunk, így nincs mit tenni. Akkor engedjétek meg, hogy ez úttal bemutassam azt a bizonyos "francia lakótársat," Sarah-t, akiben egy új barátra leltem. A búcsúban pedig az a jó, hogy ott rejlik a viszontlátás lehetősége.

A közös Tűz

A kronológiai hitelességet kissé megbontva, frissiben, melegében megosztom a hétvégi (mindenféle értelemben) gigantikus koncertélmény részleteit.

Szóval, végül úgy alakult, hogy egymagamban vállalkoztam arra, hogy élőben lássam a kanadai Arcade Fire-t és a legendás alternatív rock bandát, a Pixiest - így a kihívás adva volt. Pár héttel korábban foglaltam jegyet egy direkt buszjáratra, mely elméletileg elfurikázott az eseményre és vissza, ugyanakkor egészen az utolsó pillanatig némi szkepticizmus uralkodott el rajtam ezzel kapcsolatban, tekintve, hogy kevesebbet fizettem, mint, amennyibe egy normál dublini út általában kerülni szokott. De végül a meghirdetetteknek megfelelően ott állt az autóbusz a Jurys Hotelnél, előtte pedig a sofőr a kinyomtatott névsort szorongatva. Persze egy pillanatra megállt a kezében a toll, amellyel gondosan pipálgatta a megérkezetteket, amikor bemondtam a vezetéknevemet - de aztán elviccelte egy "akkor belőled egész biztosan nem lesz több" megjegyzéssel.

A jármű teljesen megtelt; ráadásul tudomásom szerint nem az egyetlen, amely az észak-ír fővárosból szállította a rajongókat. A vezető lojalitását jelzi, hogy útközben megállt egy röpke "mosdó szünetre." Pár perccel a kapunyitás után (3:00) gördültünk be a parkolóba, ahonnan ekkor még alig-alig szivárgott befelé a nép. A hatalmas Marlay Parkon keresztül 10-12 percbe telt emberek nélkül, kényelmes tempóban megközelíteni az elkerített helyszínt. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert ebből kitalálhatjátok, hogy visszafelé ennél némileg több menetidővel és emberlétszámmal kellett számolni, úgy, hogy azt az instrukciót kaptuk, hogy a busz harminc percet várakozik az utasokra, akik haza kívánnak jutni (challange 2). De a gondosan nyírt smaragdzöld gyepen a magas fák alatt lépdelve végül csak elértem a bejáratot. Ott ugyanaz a módszer, mint az otthoni fesztiválokon, annyi különbséggel, hogy itt a nőket szigorúan nők, a férfiakat pedig egy férfi társuk tapogatta végig különféle illegalitások után kutatva. Itt esett meg, hogy a táskámból egy laza mozdulattal kiemelték a B6-vitaminomat és egy szó nélkül a kukába dobták. A dolog miértjét nem firtatom, viszont azért rossz néven vettem kicsit - annál is inkább, mert később rengeteg marihuána-fogyasztót szagoltam ki, akik nyilván szemfülesebbek voltak.

Odabent aztán totális fesztiválhangulat: műanyag korsóval rohangáló fiatalok (mely aranyszín helyett feketében játszott, lévén, hogy a Guinnes hazájában járunk), rövidnadrág, napszemüveg (!) és a hűvös szellő, mely néha-néha feltámadt az amúgy verőfényes délutánon olajszagot (főleg hal) hordozott. Ez a tény azért is érintett meg, mert nyaranta immáron kilenc éve látogatom szeretett városom, Sopron nagyra nőtt zenei eseményét, a VOLT Fesztivált és esetenként a csábító külföldi line-up miatt a Szigetet. Idén lett volna meg a bűvös tízes, így kicsit esz a fene, hogy én épp itt vagyok, amikor az Arctic Monkeys és az MGMT Magyarországon. De ez egyáltalán nem a panasz helye, hisz az élet bőségesen kárpótol a veszteségért. 

Az angolul morajló tömeg kellős közepén, szemben a hatalmas színpaddal találtam magamnak egy szimpatikus pontot a fűben, hogy rápihenjek kicsit az este két fő atrakciójára. Egy TVVINS nevű helyi duó indított, akik amolyan elektronikus szinti-szettet rögtönöztek, teljesen korrekt módon. De náluk sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet a Ham sandwich névre hallgató utánuk következő indie rock zenekar, melyben kellemesen egészíti ki egymást a női és a férfi vokál, erős instrumentális támogatást kapva a gitárok és dobok mellett a hegedűs és fúvós jelenléttől. Egyébként, mint utólag kiderült, ismét minden szál kedvenc ír zenei dokumentumfilmesemhez, Myles O'Reilly-hez vezet: az ő menedzsere konferálta fel ugyanis, majd fújta a trombitát a bandának. Nagyon szerényen megjegyezték, hogy azért alapították tíz éve az együttest, hogy egyszer akkora megtiszteltetésben legyen részük, hogy a Pixies előtt játszhassanak. Aztán az egész műsor alatt érezhető volt ez a megilletettség és őszinte hála. (fotó: Ham Sandwich)

A bostoni nagyágyúk fellépése előtt a közönség jelentős százaléka látványosan a sörcsapok felé vette az irányt, hogy némi muníciót gyűjtsenek a várva várt zúzás előtt. Én csak közelebb somfordáltam a baloldali kivetítőhöz, mert ekkora már "fesztivál-üzemmódba" (nem-éhes/nem-szomjas) kapcsoltam. Aztán egy szempillantás alatt újra ott termett a szomjas tömeg, amikor Black Francis mikrofont ragadtott. Én először egy Alex Turnerre (AM) megszólalásig hasonlító srác mellé keveredtem, aki két "selfie" között gumilabda módjára pattogott. De, ahogy előrébb evickéltem, végül egy ötvenes éveiben járó, szolidan fejet rázó emberke mellett maradtam a koncert végéig. Francis nem igazán beszélt a közönséggel, amely viszont előszeretettel kiabált fel neki. Az egyetlen teljes mondat, amely elhagyta a száját, a legvégén hangzott el, ilyen formán: "my guitar just died, I’ll take that as my sign to leave.” És utána tényleg nem jöttek már vissza. Az ötven percet játszó kultbanda (akikért sokak mellett Kurt Cobain is oda volt és minden egyes színpadra lépő előadó elmondta, hogy mennyi mindent köszönhetnek nekik zeneileg) felvillantott valamit abból a provokatív, sokszor üvöltözésbe átcsapó stílusból, amellyel történelmet csináltak, de ez inkább emlékeztető, mint újrateremtés volt. Azok, akik miattuk váltották meg a jegyet, valószínűleg némi csalódottsággal távozhattak az eseményről (mint a mellettem álló férfi, aki valami olyasmit mondott, hogy tíz évet várt erre). De én igazából az Arcade Fire miatt jöttem, azzal a tudattal, hogy az itt most "csak" előzenekarként funkcionáló Pixies egy nem várt, nagylelkű ajándék a sorstól, akiket már akkor is megtiszteltetés élőben látni, ha mondjuk két szám után összecsomagolnak és hazamennek. Ott állni a tömegben, mely egy emberként huhogja a "Where is my mind?" közismert dallamát, mely beleégett mindenki tudatába (még akkor is, ha Black inkább elhadarta, mint énekelte a szöveget) vagy megkapni a "Greens and Blues" című számot, amelyet titkon reméltem, hogy hallhatok, felbecsülhetetlen élményt jelentett.  Azt kell, hogy mondjam, hogy az előző este a Glastonbury Fesztiválon teljes értékű fellépést adó Pixies már megteheti, hogy félgőzzel játszan, ha nincs szükség többre. 

Némi mozgolódás jobbra (nem vagyok telhetetlen, csak a másik kivetítő elé és a levegőben tapintható felfokozott várakozás, mely a fő koncertelemet, az idei Glastonbury Fesztivál egyik headlinerét, az Arcade Fire-t előzte meg. Majd hirtelen felcsendült a U2 (mi más Dublinban...?!) "Where the streets have no name" rövid részlete, melyre maszkokban, futurisztikus színpadképpel bevonult a zenekar. Aztán gyors váltás, pár dallam a "Wake up" című (talán egyik legsikeresebb) számukból, mely rögtön ütött, mert mindenkiből kitört az ujjongás. De azonnal bele is kezdtek egy másikba (csalódott sóhaj). Win Butler (énekes) egyébként egy fehér öltönyt öltött, melyen piros tulipánok és sárkányok díszelegtek, így először magyaros mintának véltem.

Ez az elképesztő kanadai házaspár az elkövetkezőkben olyan hangulatot teremtett, amelyet szerintem az őket megelőző Pixiesnek sem sikerült; a közönség folyamatosan énekelte a dalokat, legyenek azok a korábbi vagy akár a bombaként robbant legfrissebb, Reflektor albumukról valóak. A Pixiesről pedig nem mulasztották el megjegyezni, hogy, ha ők nincsenek, ma talán Arcade Fire sem lenne. Hogy ezt nyomatékosítsák, belekezdtek a "Where is my mind?"-ba; mi rögtön vettük a lapot és már huhogtunk is... Hogy a szimpátiát (mely már amúgy is minden kétséget kizáróan ott lángolt bennünk) tovább fokozzák, elhintették, hogy Dublin az egyik kedvenc városuk és, hogy bevétel nagy részét egy kórház javára ajánlották fel. A koncert legbizarrabb része talán az volt, amikor Sinéad O'Connor (ír) "Nothing compares to you" című számára feltűnt egy Miley Cyrus papírmasé figura a színtéren. A funkcióját bevallom nem értettem, de látványosnak épp elég látványosra sikeredett az akció. A "Here comes the night time" című daluknál szinte valóban teljesen lement a Nap, amire csak akkor figyeltem fel. Ezt már csak az abszolút tetőpont, a "Wake Up" követte gigantikus lezárásaképpen egy fenomenálisan magával ragadó koncertnek. A banda két órát játszott és Win szinte magyarázkodott búcsúzáskor, hogy ne haragudjunk, de most már tényleg menniük kell. 

Ahogy hirtelen feleszméltem a teljes eksztázis állapotából, gyorsan emlékeztettem magamat, hogy csak fél órám van átvergődni a tömegen és elcsípni a Belfastba tartó buszt. Kissé pánikszerűen indultam a kijárat felé, olyannyira, hogy az első masszívabb sorba be is álltam, remélve, hogy az oda visz (igen, jól gondoljátok, az nem kifelé, hanem a zöld mozgó WC-khez vezetett). Ekkor a már oly sokszor sikeresen alkalmazott "megkérdezzük az első szembejövő embert" módszerrel végül csak irányba kerültem. Próbáltam manőverezni a komótosan lépegető távozók között, de túl nagy előnyre nem tettem szert. Amikor gondosan megterveztem mindent és alaposan megfigyeltem az útvonalat, azt persze nem kalkuláltam bele, hogy, ha a parkra leszáll az éj, akkor tényleg kifejezetten sötét lesz (a kihelyezett lámpák pedig inkább továbbrontották a helyzetet, mivel reflektorként világítottak a szemünkbe). Illetve az a tény sem segített, hogy - ahogyan azt korábban már említettem - finoman fogalmazva sem vagyok egy sasszem. Így egy bizonyos pontnál, amikor az emberek kissé követhetetlen módon kezdtek el mindenfelé áramlani, elvesztettem a fonalat és a pánik tovább erősödött bennem, illetve az a gondolat, hogy talán mégsem volt a legzseniálisabb ötlet egyedül jönni. De szerencsére a problémamegoldó képességem felülírta a dolgot és gyakorlatilag rávetettem magamat egy ír párra, hogy nekem bizony sürgősen meg kell találnom a buszparkolót és nem tudom hol is vagyok éppen. Ők roppant készségesen gyakorlatilag karon ragadva addig keresgéltek velem, míg meg nem találtuk a bűvös 9-es számú járművet. Közben kiderült, hogy a kétfős társaság férfi tagja már járt Budapesten és, miután elmeséltem, hogy Belfastból jöttem a koncertre, vagy négyszer elmondta, hogy akkor én biztosan egy hatalmas rajongó vagyok, hogy ekkora utat megtettem. Végül azzal nyugtáztam, hogy én úgy fogalmaznék, szimplán csak őrült... 

A buszvezető ismét kipipálta a nevemet a listáján és hozzátette, hogy már vártak. Éjfél körül gördültünk ki a Marlay Parkból és fél3-felé járt, amikor leparkoltunk a Jurys Hotel előtt. Majd fél óra séta és végül csak haza értem. 

Másnap olvastam, hogy 30 000 ember választotta a vasárnap délután ilyen formán történő elütését - amit persze én nem érzékeltem akkor. De azt biztosan tudom, hogy tartsanak akármilyen bolondnak vagy nézzenek teljesen értetlenül, amikor megemlítem, hogy Arcade Fire, 30 000-en csak nem tévedhet. Ezek a kanadaiak nagyon értik a dolgukat. Ha tehetitek, győződjetek meg róla személyesen. 

     

A korábban történtek beszámolójával még adós vagyok. De ígérem, hogy még a héten sort kerítek rá. 

A képeket pedig innen szedtem.