Viszontlátás - avagy édes-savanyú ír nyaralás mediterrán módra

Két barát határozza meg az alábbi sorokat; egy, akit viszont láttam és egy másik, akitől elköszöntem.

Mostanában igen szerencsésnek mondhatom magamat, ugyanis júniusban ismét meglátogatott egy kedves barátom Budapestről, szerezve ezzel négy felejthetetlen napot. Hogy kicsit ellenpontozzam a korábbi, némi negatív felhanggal átitatott munkás beszámolómat, elmesélem egy hibátlan szombat történetét. Úgy kezdődött, hogy reggel elsiettem egy antikváriumba, ahol előző nap megkértem a tulajdonost, hogy tegyen félre nekem egy könyvet. Eredetileg egy angol idiómákról és kifejezésekről szóló példány után vadásztam (búcsúajándék gyanánt), de mivel azt nem találtam, megelégeltem egy amolyan hasznos nyelvtani "kisokossal." A boltos rögtön megismert és a kezembe nyomott két kötetet, mire én azonnal magyarázni kezdtem, hogy kérem csak egyért fizettem. Akkor vettem csak észre, hogy a másik egy idiómás gyűjtemény. Mint megtudtam az eredetileg angol tanár boltos annyit mondott, hogy az a másik ajándék és használjam egészséggel.

Délután átvonatoztunk a színes házas Whiteheadbe (amely, mint tudjuk, nem maradhat ki). A kerékpárjainkat sem hagytuk otthon, hogy körbebiciklizzük a környéket. Reméltem, hogy emlékszem az útvonalra, mely a Gobbins-hoz vezet. Egy hangyányi bizonytalankodás (majd készséges helyi útbaigazítás) és a dombnak felfelé tekerés után meg is találtuk a mágikus postaládát, mely azt jelentette, hogy vele együtt az egykor szebb napokat látott turistacsalogató, Ír-tenger ostorozta sziklákat is.

A korábbi Tools kirándulás tapasztalataiból kiindulva, én ezúttal nem másztam meg őket. Csak leültem szemben a tengerrel bámulni a távolt az erősen tűző déli napsütésben, míg vállalkozószellemű látogatóm feljebb merészkedett.

Ezután még nem fordultunk vissza, hanem elbringáztunk a legközelebbi településre, ahol be is tértünk egy amolyan fogadóba, amelyet egy idősebb házaspár vezetett. Ők és a lányuk főznek és pincérkednek itt. Én ki is használtam az alkalmat és rendeltem is az "Irish Stew"-ból egy adagot, amelyet korábban már leteszteltem - és ezúttal sem okozott csalódást. Közben először a házaspár férfi tagja elegyedett szóba velünk és hívta fel a figyelmünket néhány környékbeli látnivalóra. Majd a húszas éveiben járó lányuk ajánlotta fel, hogy kocsival nagyon szívesen elvisz egy közeli helyre, ahonnan remek a kilátás - viszont biciklivel szinte lehetetlen megközelíteni. Én ilyenkor mindig kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy várnak-e ezért valamiféle viszonzást vagy szimplán csak tényleg kedvesek - a jó magyar gyanakvás. De végül belementünk a dologba. Nos, négy keréken körülbelül három percet autókáztunk és valóban útba ejtettünk egy annyira lankás útszakaszt, amelyet még gyalog is nehézkes lett volna megtenni. A tengerpart, ahol kilyukadtunk pedig szemet gyönyörködtető a zöld és mélykék színeivel. Kár lett volna kihagyni. Jó kedélyű és barátságos útikalauzunk még abba is beavatott bennünket, hogy pár héttel később Portugáliában fognak egybe kelni az ír vőlegényével - és természetesen végül semmit sem fogadott el a kis kiruccanásért.

A sokszor látott kilátóhoz sétálva a part mentén tűnt fel csak igazán, hogy aszály van. Ugyanis a hatalmas köveket, amelyeknek egyébként csak a csúcsa látszik ki a tengerből, egyáltalán nem fedte víz és így látni engedték, hogy milyen hatalmasak is valójában.

A lakótársaim erre a verőfényes délutánra egy kis szabadtéri sütögetést (barbecue-t) terveztek. Viszont én arra számítottam, hogy az egész napos kirándulgatás miatt ebből majd teljesen kimaradunk (ami persze nem is lett volna katasztrófa). De nem így történt: még javában lazítottak a hátsókertünkben, amikor megérkeztünk. Ráadásul azzal fogadtak, hogy tettek félre nekem némi angolnát. Halimádóként egy ilyen lehetőségre nem mondhattam nemet. Szerintem életemben ekkor kóstoltam meg először ezt a csúszós, vízi kígyót, amelyet ez úton is ajánlok mindenkinek, aki örömmel tűz furcsaságokat a villájára.  A tűz mellett beszélgetve aztán szépen, lassan ránk esteledett. Remek befejezése volt ez egy tökéletes napnak.

Whiteheaden kívül megjártuk még Bangort, ahol a Castle Valled kertben végre lencsevégre kaptuk a virágokról jegyzeteket és rajzokat készítő egyenruhás diákokat (pipa).

Emellett megmásztuk a közeli Cavehillt és az utolsó napon elbuszoztunk Newcastle-be is, ahol a Mourne-hegység lábánál megnéztük a varázslatos Silent völgyet.

Aztán következett egy munkás hétfő, majd kedden eljött az utolsó közös kirándulás ideje a francia lakótársammal, melynek helyszíne a hét éve nem látott Galway volt.  Ahogy azt sejthetitek, hajnalok hajnalán elindultunk, hisz még a legideálisabb buszos átszállással (Dublinon keresztül) is öt óra az út.

Amikor dél magasságában megérkeztünk, konstatálhattuk, hogy a jó idő bizony ismét mellénk szegődött. Egy Savoy nevű hostelben foglaltunk szobát, amely az ígérethez híven tényleg a városközpontban található. Mondjuk az ilyen turistacsalogató kis városok olyanok, mintha az egész egy nagy főutca lenne (mint odahaza a termálvizes Harkány). Galway vonzereje szerintem a Moher-sziklák közelségében és a zavarba ejtően mediterrán hatásában rejlik. Szinte azonnal kiszúrok egy hegedülő utcai zenészt és már borítékolom is, hogy valószínűleg még jó néhányba belebotlunk majd. Így is lesz; a dublini Grafton utcához hasonlító sétányon egymást érik a hangos pubok, hangulatos terasszal csábító éttermek, drága üzletek. Némelyik előtt pedig valóban ott penget, harmonikázik, szaxofonozik, dobol vagy épp tűzzel zsonglőrködik valaki, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót. De a temérdek járókelő látszólag célirányosan tart inkább valamelyik kiszolgáló egység felé, ügyet sem vetve a zenészekre. Mi is inkább a folyópartra sietünk. Ahogy a Spanyol Árkád alatt áthaladunk, eszembe jut, hogy két dolog maradt meg a hét évvel ezelőtti röpke látogatásból: az, hogy az egyik bank úgy fest, mintha egy kastély lenne (ezt láttuk is) és, hogy a vízparton egyszer csak előtűnt a semmiből és elballagott mellettünk egy pelikán. Szememmel fürkészem is az utat, de semmi ilyesmi nem bukkan fel. Csak néhány sirály szállt le olykor a vízre hal után kutatva.

Aztán egy tesztelési célzattal (na jó, életmentővel is) beütemezett forró feketére betértünk az egyik, cukor felhőben úszó kávézóba. Ott ücsörögtünk a kicsit ódon hatásúra szabott terem kellős közepén, amikor ismerős dallam ütötte meg a fülemet: a rádióból megszólalt a mi magyar Yonderboi-unk egyik dala - azért ilyen nem mindennap esik meg.

Tudjátok miről híres még Galway? Innen származik a koronázott szves mitás Claddagh gyűrűm. Aki szeretné látni, hogy egész pontosan honnan is, annak el kell látogatnia Thomas Dillings műhelyébe, mely Európa legkisebb múzeuma (és természetesen égszerboltként is üzemel).

A langyos estét úgy ütöttük el, hogy elsétáltunk a Galway-öbölhöz, ahol a Corrib folyó beletorkollik az Atlanti-óceánba. Én épp azon törtem a fejemet, hogy vajon bele merjem-e mártani a lábfejemet a hűvösnek ígérkező kékségbe, amikor mellettem hatalmas csobbanás; egy bátor (hm, őrült) srác beugrott a vízbe. Nem állhattam meg és, amikor kikászálódott láthatóan libabőrösen, oda szóltam neki, hogy "felteszem hideg!" A szokásos ír válasz (a "hogy vagy?" kérdésre is mindig így felelnek) : "Not too bad!"

Végül egy habos Guinness-szel búcsúztattuk a napot az egyik pub teraszán, mely élő zene helyett a foci VB valamelyik meccsét kínálta - de mi ügyet sem vetettünk rá.

Másnap reggelre lefoglaltunk egy szervezett kirándulást a közeli Cannemarába. Én még az ébresztőóra megszólalása előtt felébredtem és lustán elnyúlva hallgattam a sirályok ricsajozását. De gyors készülődés után már a hatalmas zöld turistabusz fedélzetén is találtuk magunkat. Picit előbb érkeztünk, így fültanúi lehettünk, ahogy egy amerikai útitársunk az egész járművet szórakoztatja az adatokkal, amelyeket magába szippantott Írországról. Majd, amikor a sofőr körbejárt, hogy beszedje az út árát, derült csak ki, hogy rossz helyen vagyunk, az ugyanis a Moher-sziklákhoz tart. Szerencsénkre csak az előtte álló autóbuszra kellett átszállnunk (őszintén szólva, nem bántam, hogy otthagytuk a nagyhangú pasast).

Cannemara Galway megye érintetlenebb, vadregényes tája, festői hegyekkel és misztikus mocsarakkal. Mi először annál a kőhídnál álltunk meg néhány fénykép erejéig, amely A nyugodt férfi (The guiet man)  című film egyik kulcsjelenetében szerepelt. Az 1952-es mozi főszereplője egyébként John Wayne, akit csak azért említek meg, hogy reklámozhassam egy kicsit az újonnan felfedezett, fiatal ír együttest, a Little Green Cars-t, akik egyik daluk címéül az ő nevét választották.

Majd ismét a filmkedvelőknek kedveztek a szervezők azzal, hogy betértünk az aprócska Leenane városkájába, ahol A mezőt (The Field) forgatták. Igazából itt csak arra futotta az időből, hogy befusson az ember egy kávéra a közeli bárba vagy a szuvenír üzletben bevásároljon a híres gyapjú ruhákból - de mi egyiket sem tettük. Helyette inkább a Maar-völgyet vettük szemügyre. Ehhez egyébként a következő állomásnál kicsit közelebb is merészkedtünk, ugyanis lecövekeltünk, hogy mindenki kívánhasson valamit a Tündér Fánál.

Az utazás fő célpontját, a Kylemore apátságot egy óra körül értük el. A hegyek lábánál elhelyezkedő tóparti épület szigorúan meghatározza a látképet. Növénykülönlegességekben gazdag, fallal körülvett kertje sok mindent kínál a felfedezni vágyóknak. De őszintén szólva, itt jött el az a pont, amikor kissé kiakadtam a turisták értelmetlen lehúzásán és nem voltam hajlandó a borsós belépőt megváltani, hogy mindezt láthassam. Viktoriánus kertet épp a napokban láttam Bangorban, a bencés apátság pedig a tóparton üldögélve is épp olyan mesésnek tűnt.

Miután mindenki megérkezett az elvéthetetlen zöld buszhoz, már indultunk is visszafelé Galway irányába. Út közben még megálltunk néhány vidéki háznál, egy mocsárnál és persze még egy szuvenír boltnál is. De az én lelkesedésem ekkora már kissé alább hagyott (és az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a buszon is van egy hasonlóan nagy hangú texasi turista, aki örömmel osztja meg élettörténeteit). Mielőtt elértük volna ismét a kiindulási pontot, vettük csak észre, hogy milyen barátságos kis tengerpart helyezkedik el nem is olyan messze a városközponttól. Így aztán a kimerítő buszos kirándulásból visszatérve ezt céloztuk meg gyalogos szerel. De előtte még elég jó áron szert tettünk egy vegyes tálra a gyakorlatilag tengergyümölcseit kínáló félig-meddig gyorsétteremben.

Salthill az a kellemes tengerpart, ahol nyugodtan járkálhatsz mezítláb, mert kavicsok helyett matt sárga homok borítja. Bele is ástam a lábamat a még langyos homokba, mely megőrizte a már lemenő Nap sugarait. Közben pedig egy pillanatra tényleg elfelejtettem, hogy a Smaragd Szigeten vagyok és nem egy mediterrán országban. Maga Galway is épp ilyen megtévesztő spanyolos árkádaival, olasz éttermeivel és jó néhány latinos gitárosával.  Nincs mese, tényleg nyaralunk! 

Az utolsó napra megbeszéltük, hogy bár a Moher-sziklák Írország egyik legkedveltebb attrakciója, mi mégsem szeretnénk még egy csoportos kirándulásra benevezni (na jó, én ráadásul már láttam is), hanem ehelyett reggel némi random tájékozódás után az Aran-szigeteket szemeltük ki. Ennek megközelítése alapvetően nem olcsó, mert fogni kell egy buszt, amely az egyik hotel elől indul és Ros a' Mhil-be, a kompkikötőhöz visz. Ezen kívül meg kell venni értelemszerűen a kompra is a jegyet (együtt olyan 35 Euró). Persze ennek is van szervezett változata, de akkor még jobban a pénztárcánk mélyére kell nyúlnunk (bár ebben benne van a busz vagy a bicikli bérlés ára is). A rablás a dologban továbbá az, hogy nem vihetsz saját kerékpárt, csak kölcsönözhetsz. 

Csodás tájak mellett suhantunk el Galway-ből kiérve. Bár a szemeim le-le akartak csukódni az álmosságtól, képtelen voltam nem kifelé bámulni. Lehet, hogy ez már a megszállottság határát súrolja, de mindig arra gondolok, hogy talán most járok ott először és utoljára, így, amit lehet, látni kell. 

Mire odaértünk, a komp már gyakorlatilag teljesen megtelt, ezért mi a hajó orrához közeli fedélzeten foglaltunk helyet. Habosra szántottuk az óceánt, míg a hűvös szél szénaboglyává rendezte a hajamat. Kiszállva, szinte azonnal megrohamoztak bennünket a különböző bicikli- és lovaskocsi szolgáltatásokat népszerűsítő emberkék. De mi makacsul ragaszkodtunk a gyalogláshoz. Az információs irodában felmarkoltunk egy térképet, majd irány az ismeretlen. Ahogy távolodtunk a kikötőtől, vált egyre vidékiesebbé a táj. Régi fehér falú házak, istállók és egy tető nélküli templom mellett haladtunk el.

Ahogy a keskeny úton baktattunk, balra zöld mezők, itt-ott kecske és marha rengeteggel megszakítva, jobbra pedig a sziklákat nyaldosó tenger.

Amikor már teljesen csordultig teltünk a látványtól, néha megálltunk kicsit, hogy megörökítsük a zavartalan, a 21. század nyomaitól mentes sziget szépségeit. Majd várrom, amelytől nem messze találtunk egy kifejezetten barátságos fehér lovat (konkrétan minden áron meg akarta nyalni az arcomat, amikor közelebb merészkedtem). Vele elszórakoztunk egy darabig (a hozzá tartozó szőke herceg nem jelentkezett).

A várrom után már nem sokat mentünk, mert vissza kellett fordulnunk, hogy elcsípjük a hazafelé tartó kompot (melyből csak egy jön és megy naponta). És már megint úgy jártunk, mint Rosses Pontnál (hogy tovább fokozzam az állati szálat): mellénk szegődött egy kutya. 

Galway megye az ország azon része, ahol a legnagyobb százalékban beszélik az ír (gael) nyelvet. Ezt az idevalósiakat hallva tapasztaltuk is. Szerintem én képtelen lennék megtanulni.   Indulás előtt még felhörpintettünk egy kávét egy stílusos helyen, mely vezetője úgy festett, mintha nem tudná eldönteni, hogy ő most tulajdonképpen hippi vagy farmer.

A nyugati parti sziget egy kis csoda, igazi ékszeres doboz, amelynek ugyan csak a töredékét láttuk, de most már tudom, hogy ide még mindenképpen vissza kell jönnöm a másik feléért. 

Este zötykölődés Belfastba, éjjel 1 óra körül járt az idő, amikor visszaértünk. 

Kedvenc útitársam búcsúbulijára pénteken került sor. Ekkor adtuk át neki a kézzel készített, kreatív ajándékokat. Én egy fa emlékkártyát, melyet kinyitva közös képeket talált, a borítóján pedig azt az angol kifejezést, hogy "Let's call it a year" (az eredetije úgy hangzik, hogy "let's call it a day,"melyet  ő elég gyakran mondogatott, amikor már a munkanap vége felé tele volt a hócipője mindennel). Francia barátunk beszéde elég szívhez szólóra sikeredett. Többek között megemlítette azt, hogy az önkéntes időszak elejét nagyon rosszul viselte és, hogy az én barátságomnak köszönheti, hogy végül nem csomagolt össze és hagyott itt mindent.

A party után együtt mosogadtunk a konyhában, amikor hirtelen lekapcsolódott a villany (nem tudtam mire vélni), majd felcsendült a Happy Birthday nekem. Másnap sütöttek tortát is és este összejöttünk páran ünnepelni. Emellett irtó sokan írtak, köszöntöttek fel, mely rendkívül jól esett. Mindez tompította azt a kicsit furcsa, keserédes érzést, hogy sem az otthoni barátaim, sem a családom - így a minden évben velem szülinapozó ikerfivérem -  nincsenek velem.

Kicsit halogattam ennek a bejegyzésnek a megírását, mert úgy éreztem, hogy, ha elkészülök vele, valahogy véglegesítem ennek az együtt töltött pár hónapnak a végét. De az elköszönésen már túl vagyunk, így nincs mit tenni. Akkor engedjétek meg, hogy ez úttal bemutassam azt a bizonyos "francia lakótársat," Sarah-t, akiben egy új barátra leltem. A búcsúban pedig az a jó, hogy ott rejlik a viszontlátás lehetősége.