A közös Tűz

A kronológiai hitelességet kissé megbontva, frissiben, melegében megosztom a hétvégi (mindenféle értelemben) gigantikus koncertélmény részleteit.

Szóval, végül úgy alakult, hogy egymagamban vállalkoztam arra, hogy élőben lássam a kanadai Arcade Fire-t és a legendás alternatív rock bandát, a Pixiest - így a kihívás adva volt. Pár héttel korábban foglaltam jegyet egy direkt buszjáratra, mely elméletileg elfurikázott az eseményre és vissza, ugyanakkor egészen az utolsó pillanatig némi szkepticizmus uralkodott el rajtam ezzel kapcsolatban, tekintve, hogy kevesebbet fizettem, mint, amennyibe egy normál dublini út általában kerülni szokott. De végül a meghirdetetteknek megfelelően ott állt az autóbusz a Jurys Hotelnél, előtte pedig a sofőr a kinyomtatott névsort szorongatva. Persze egy pillanatra megállt a kezében a toll, amellyel gondosan pipálgatta a megérkezetteket, amikor bemondtam a vezetéknevemet - de aztán elviccelte egy "akkor belőled egész biztosan nem lesz több" megjegyzéssel.

A jármű teljesen megtelt; ráadásul tudomásom szerint nem az egyetlen, amely az észak-ír fővárosból szállította a rajongókat. A vezető lojalitását jelzi, hogy útközben megállt egy röpke "mosdó szünetre." Pár perccel a kapunyitás után (3:00) gördültünk be a parkolóba, ahonnan ekkor még alig-alig szivárgott befelé a nép. A hatalmas Marlay Parkon keresztül 10-12 percbe telt emberek nélkül, kényelmes tempóban megközelíteni az elkerített helyszínt. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert ebből kitalálhatjátok, hogy visszafelé ennél némileg több menetidővel és emberlétszámmal kellett számolni, úgy, hogy azt az instrukciót kaptuk, hogy a busz harminc percet várakozik az utasokra, akik haza kívánnak jutni (challange 2). De a gondosan nyírt smaragdzöld gyepen a magas fák alatt lépdelve végül csak elértem a bejáratot. Ott ugyanaz a módszer, mint az otthoni fesztiválokon, annyi különbséggel, hogy itt a nőket szigorúan nők, a férfiakat pedig egy férfi társuk tapogatta végig különféle illegalitások után kutatva. Itt esett meg, hogy a táskámból egy laza mozdulattal kiemelték a B6-vitaminomat és egy szó nélkül a kukába dobták. A dolog miértjét nem firtatom, viszont azért rossz néven vettem kicsit - annál is inkább, mert később rengeteg marihuána-fogyasztót szagoltam ki, akik nyilván szemfülesebbek voltak.

Odabent aztán totális fesztiválhangulat: műanyag korsóval rohangáló fiatalok (mely aranyszín helyett feketében játszott, lévén, hogy a Guinnes hazájában járunk), rövidnadrág, napszemüveg (!) és a hűvös szellő, mely néha-néha feltámadt az amúgy verőfényes délutánon olajszagot (főleg hal) hordozott. Ez a tény azért is érintett meg, mert nyaranta immáron kilenc éve látogatom szeretett városom, Sopron nagyra nőtt zenei eseményét, a VOLT Fesztivált és esetenként a csábító külföldi line-up miatt a Szigetet. Idén lett volna meg a bűvös tízes, így kicsit esz a fene, hogy én épp itt vagyok, amikor az Arctic Monkeys és az MGMT Magyarországon. De ez egyáltalán nem a panasz helye, hisz az élet bőségesen kárpótol a veszteségért. 

Az angolul morajló tömeg kellős közepén, szemben a hatalmas színpaddal találtam magamnak egy szimpatikus pontot a fűben, hogy rápihenjek kicsit az este két fő atrakciójára. Egy TVVINS nevű helyi duó indított, akik amolyan elektronikus szinti-szettet rögtönöztek, teljesen korrekt módon. De náluk sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet a Ham sandwich névre hallgató utánuk következő indie rock zenekar, melyben kellemesen egészíti ki egymást a női és a férfi vokál, erős instrumentális támogatást kapva a gitárok és dobok mellett a hegedűs és fúvós jelenléttől. Egyébként, mint utólag kiderült, ismét minden szál kedvenc ír zenei dokumentumfilmesemhez, Myles O'Reilly-hez vezet: az ő menedzsere konferálta fel ugyanis, majd fújta a trombitát a bandának. Nagyon szerényen megjegyezték, hogy azért alapították tíz éve az együttest, hogy egyszer akkora megtiszteltetésben legyen részük, hogy a Pixies előtt játszhassanak. Aztán az egész műsor alatt érezhető volt ez a megilletettség és őszinte hála. (fotó: Ham Sandwich)

A bostoni nagyágyúk fellépése előtt a közönség jelentős százaléka látványosan a sörcsapok felé vette az irányt, hogy némi muníciót gyűjtsenek a várva várt zúzás előtt. Én csak közelebb somfordáltam a baloldali kivetítőhöz, mert ekkora már "fesztivál-üzemmódba" (nem-éhes/nem-szomjas) kapcsoltam. Aztán egy szempillantás alatt újra ott termett a szomjas tömeg, amikor Black Francis mikrofont ragadtott. Én először egy Alex Turnerre (AM) megszólalásig hasonlító srác mellé keveredtem, aki két "selfie" között gumilabda módjára pattogott. De, ahogy előrébb evickéltem, végül egy ötvenes éveiben járó, szolidan fejet rázó emberke mellett maradtam a koncert végéig. Francis nem igazán beszélt a közönséggel, amely viszont előszeretettel kiabált fel neki. Az egyetlen teljes mondat, amely elhagyta a száját, a legvégén hangzott el, ilyen formán: "my guitar just died, I’ll take that as my sign to leave.” És utána tényleg nem jöttek már vissza. Az ötven percet játszó kultbanda (akikért sokak mellett Kurt Cobain is oda volt és minden egyes színpadra lépő előadó elmondta, hogy mennyi mindent köszönhetnek nekik zeneileg) felvillantott valamit abból a provokatív, sokszor üvöltözésbe átcsapó stílusból, amellyel történelmet csináltak, de ez inkább emlékeztető, mint újrateremtés volt. Azok, akik miattuk váltották meg a jegyet, valószínűleg némi csalódottsággal távozhattak az eseményről (mint a mellettem álló férfi, aki valami olyasmit mondott, hogy tíz évet várt erre). De én igazából az Arcade Fire miatt jöttem, azzal a tudattal, hogy az itt most "csak" előzenekarként funkcionáló Pixies egy nem várt, nagylelkű ajándék a sorstól, akiket már akkor is megtiszteltetés élőben látni, ha mondjuk két szám után összecsomagolnak és hazamennek. Ott állni a tömegben, mely egy emberként huhogja a "Where is my mind?" közismert dallamát, mely beleégett mindenki tudatába (még akkor is, ha Black inkább elhadarta, mint énekelte a szöveget) vagy megkapni a "Greens and Blues" című számot, amelyet titkon reméltem, hogy hallhatok, felbecsülhetetlen élményt jelentett.  Azt kell, hogy mondjam, hogy az előző este a Glastonbury Fesztiválon teljes értékű fellépést adó Pixies már megteheti, hogy félgőzzel játszan, ha nincs szükség többre. 

Némi mozgolódás jobbra (nem vagyok telhetetlen, csak a másik kivetítő elé és a levegőben tapintható felfokozott várakozás, mely a fő koncertelemet, az idei Glastonbury Fesztivál egyik headlinerét, az Arcade Fire-t előzte meg. Majd hirtelen felcsendült a U2 (mi más Dublinban...?!) "Where the streets have no name" rövid részlete, melyre maszkokban, futurisztikus színpadképpel bevonult a zenekar. Aztán gyors váltás, pár dallam a "Wake up" című (talán egyik legsikeresebb) számukból, mely rögtön ütött, mert mindenkiből kitört az ujjongás. De azonnal bele is kezdtek egy másikba (csalódott sóhaj). Win Butler (énekes) egyébként egy fehér öltönyt öltött, melyen piros tulipánok és sárkányok díszelegtek, így először magyaros mintának véltem.

Ez az elképesztő kanadai házaspár az elkövetkezőkben olyan hangulatot teremtett, amelyet szerintem az őket megelőző Pixiesnek sem sikerült; a közönség folyamatosan énekelte a dalokat, legyenek azok a korábbi vagy akár a bombaként robbant legfrissebb, Reflektor albumukról valóak. A Pixiesről pedig nem mulasztották el megjegyezni, hogy, ha ők nincsenek, ma talán Arcade Fire sem lenne. Hogy ezt nyomatékosítsák, belekezdtek a "Where is my mind?"-ba; mi rögtön vettük a lapot és már huhogtunk is... Hogy a szimpátiát (mely már amúgy is minden kétséget kizáróan ott lángolt bennünk) tovább fokozzák, elhintették, hogy Dublin az egyik kedvenc városuk és, hogy bevétel nagy részét egy kórház javára ajánlották fel. A koncert legbizarrabb része talán az volt, amikor Sinéad O'Connor (ír) "Nothing compares to you" című számára feltűnt egy Miley Cyrus papírmasé figura a színtéren. A funkcióját bevallom nem értettem, de látványosnak épp elég látványosra sikeredett az akció. A "Here comes the night time" című daluknál szinte valóban teljesen lement a Nap, amire csak akkor figyeltem fel. Ezt már csak az abszolút tetőpont, a "Wake Up" követte gigantikus lezárásaképpen egy fenomenálisan magával ragadó koncertnek. A banda két órát játszott és Win szinte magyarázkodott búcsúzáskor, hogy ne haragudjunk, de most már tényleg menniük kell. 

Ahogy hirtelen feleszméltem a teljes eksztázis állapotából, gyorsan emlékeztettem magamat, hogy csak fél órám van átvergődni a tömegen és elcsípni a Belfastba tartó buszt. Kissé pánikszerűen indultam a kijárat felé, olyannyira, hogy az első masszívabb sorba be is álltam, remélve, hogy az oda visz (igen, jól gondoljátok, az nem kifelé, hanem a zöld mozgó WC-khez vezetett). Ekkor a már oly sokszor sikeresen alkalmazott "megkérdezzük az első szembejövő embert" módszerrel végül csak irányba kerültem. Próbáltam manőverezni a komótosan lépegető távozók között, de túl nagy előnyre nem tettem szert. Amikor gondosan megterveztem mindent és alaposan megfigyeltem az útvonalat, azt persze nem kalkuláltam bele, hogy, ha a parkra leszáll az éj, akkor tényleg kifejezetten sötét lesz (a kihelyezett lámpák pedig inkább továbbrontották a helyzetet, mivel reflektorként világítottak a szemünkbe). Illetve az a tény sem segített, hogy - ahogyan azt korábban már említettem - finoman fogalmazva sem vagyok egy sasszem. Így egy bizonyos pontnál, amikor az emberek kissé követhetetlen módon kezdtek el mindenfelé áramlani, elvesztettem a fonalat és a pánik tovább erősödött bennem, illetve az a gondolat, hogy talán mégsem volt a legzseniálisabb ötlet egyedül jönni. De szerencsére a problémamegoldó képességem felülírta a dolgot és gyakorlatilag rávetettem magamat egy ír párra, hogy nekem bizony sürgősen meg kell találnom a buszparkolót és nem tudom hol is vagyok éppen. Ők roppant készségesen gyakorlatilag karon ragadva addig keresgéltek velem, míg meg nem találtuk a bűvös 9-es számú járművet. Közben kiderült, hogy a kétfős társaság férfi tagja már járt Budapesten és, miután elmeséltem, hogy Belfastból jöttem a koncertre, vagy négyszer elmondta, hogy akkor én biztosan egy hatalmas rajongó vagyok, hogy ekkora utat megtettem. Végül azzal nyugtáztam, hogy én úgy fogalmaznék, szimplán csak őrült... 

A buszvezető ismét kipipálta a nevemet a listáján és hozzátette, hogy már vártak. Éjfél körül gördültünk ki a Marlay Parkból és fél3-felé járt, amikor leparkoltunk a Jurys Hotel előtt. Majd fél óra séta és végül csak haza értem. 

Másnap olvastam, hogy 30 000 ember választotta a vasárnap délután ilyen formán történő elütését - amit persze én nem érzékeltem akkor. De azt biztosan tudom, hogy tartsanak akármilyen bolondnak vagy nézzenek teljesen értetlenül, amikor megemlítem, hogy Arcade Fire, 30 000-en csak nem tévedhet. Ezek a kanadaiak nagyon értik a dolgukat. Ha tehetitek, győződjetek meg róla személyesen. 

     

A korábban történtek beszámolójával még adós vagyok. De ígérem, hogy még a héten sort kerítek rá. 

A képeket pedig innen szedtem.