Kihívások

A közös donegali kiruccanás és a baráti látogatás után visszatért minden a jól megszokott kerékvágásba; mi továbbra is az új és a régi gyár között indázunk és hol össze-, hol pedig kipakolunk. Mostanában egyre többször keveredek kifejezetten férfias munkákba, amelytől kicsit úgy érzem, mintha folyamatosan a saját határaimat feszegetném (mely alapvetően nem áll tőlem távol). Bár nem tudom mennyire van értelme ilyen gender kérdésekbe belemenni, amikor itt többet forog a kezemben csavarhúzó, mint fakanál (noha az is lényegesen többet, mint korábban). Ugyanis a nagy felújítások közepette úgy alakult, hogy rám osztották a leendő iroda falának kivésését és a plafon komplett szétverését. Azért, amikor a hatalmas létra tetején álltam, kezemben egy jól megtermett kalapáccsal és az ütéseim nyomán nagy darabokban zuhant alá a mennyezet (nem kevés törmelékkel kísérve, melyek egy része az én fejemen landolt), átfutott az egyetem öt évére gondoltam és eszembe jutottak azok az idők, amikor még egy égő kicseréléséhez is segítséget kértem. 
Nem régiben a fűrésszel, mint igen hasznos, ám első ránézésre talán számomra kicsit antipatikus szerszámmal is közelebb kerültünk egymáshoz. Lévén, hogy a francia lány (örökös útitársam) nem sokára befejezi EVS önkéntesi pályafutását, barátjaként pedig én készítem a búcsúajándékát. Amikor John megemlítette, hogy ez úttal én kapom a megtisztelő feladatot, először pánikba estem és szabadkozni kezdtem, hogy nem vagyok egy kimondott tehetség ezekben a "csináld magad" (DIY) dolgokban. Mire ő csak annyit kérdezett: "Szereltél korábban varróképet?" Én elmotyogtam egy nemet, így ő azzal zárta a beszélgetést, hogy akkor honnan tudom, hogy nem menne ez is jól. Tény és való, hogy egy-két óra vacakolás után végül belejöttem a fűrészelgetésbe, de nem ez lesz a kedvenc szabadidős tevékenységem.

Vele történt meg az az eset is, amikor egy vasárnap délután (hisz mi mással is lehetne elütni egy hétvégét) épp nálunk barkácsolt, amikor megpendítettem, hogy a komódom egyik fiókja is épp darabokban van. Mire két órával később megjelent egy marék szöggel és egy kalapáccsal, hogy akkor szereljem meg szépen. Kaptam instrukciókat (máshogy nem is ment volna), de végeredményben tényleg magam hoztam helyre a fiókot.

Meg kell mondanom, hogy nagyon ritkán fordul elő, de a héten pont elkapott egy kisebb hisztiroham (amely kivételesen nem hétfőre esett).Ugyanis tényleg akármilyen feladatkört elvégzek, amit rám bíznak, de van az a pont, amikor azt érzem, hogy nem megy, egyszerűen képtelen vagyok mindent megcsinálni, mert sem ács, sem hivatásos szerelő képesítésem sincs. Általában persze csak a pillanatnyi sikertelenség vagy ideiglenes bénázás tőr fel belőlem ilyen formán és, amikor túllendülök rajta, ráeszmélek, hogy valójában az ember sokkal többre képes, mit gondolná. De a kemény és szívós énem mellé szökőévben egyszer becsatlakozik egy duzzogó, morcos kislány, aki nem érti hogy keveredett ennyi szerszám közé (főleg, amikor a kelleténél többet dolgozom férfi önkéntestársaim társaságában és kissé besokallok).

Munkáról még annyit, hogy sikerült megtalálni a megoldást az új gyár bringás megközelítésére, melynek problematikus volta a belfasti autósokkal való ambivalens viszonyomból táplálkozott. Kaptunk egy tandembiciklit! Így aztán a felelősség teljesen lekerült a vállamról a közlekedés forgatagában - illetve roppant szórakoztató a "hátsó ülésről" figyelni az emberek reakcióit, akik mellett elhaladunk.

Már egy ideje a levegőben lógott... Mindannyian tudtuk, hogy ennek a pillanatnak mostanság el kell jönnie... Hisz ezen a ponton valószínűleg már nem csak a közvetlen baráti köröm, de előttetek, kedves blogolvasók előtt is nyilvánvalóvá vált a zenei függőségem, melyhez híven bevásároltam egy koncertjegyet Dublinba. Elmondom kik voltak az esélyesek hasonló (egekben járó) árkategóriában: Arctic Monkeys, Arcade Fire és Bob Dylan. Először úgy tűnt, hogy a Majmok lesznek a befutók, tekintve, hogy megesz a sárga irigység, hogy míg én az ír szigeten tengetem napjaimat, addig az Arctic Monkeys nem csak hogy júliusban Magyarországra látogat, de egyenesen házhoz is jön; ugyanis a soproni VOLT Fesztiválon lépnek fel, melyet kilenc éve egyszer sem hagytam ki. De, amikor tudomás szereztem arról, hogy a hiper-legendás Dylan Dublinban játszik, arra gondoltam ezt az "egyszer az életben" alkalmat nem lenne szabad veszni hagyni. Aztán egy bizonyos személyes konfliktus miatt végül mégis elszalasztom... De a kanadai Arcade Fire már nem maradhat ki. Engedjetek meg egy magyar párhozamot (ami csak is az én fejemben létezik): szerintem ők kicsit olyanok, mint a hazai Pál Utcai Fiúk zenekar, csak valamivel depresszívebb kiadásban (a dolog bulvár oldala pedig az, hogy mindkét bandát egy zenész házaspár alkotja). Aki eddig esetleg nem hallott róluk, az kezdje a zseniális új lemezzel, a Reflektorral. A koncert mellett szól még egyébként az is, hogy nem kisebb név lesz az előzenekar, mint a Pixies.

Tudom, hogy odahaza beállt a szép szabályos nyár és a hőmérő higanyszála a harminc-harmincöt Celsius-fokot nyaldossa. De a maga ír és/vagy brit módján itt is meglepően meleg van: néha tizenhét-tizennyolc fok is. Én például már azzal is megelégszem, ha nem kell reggel kabátot vennem. Ahogy azt már korábban említettem, kicsit olyan, mintha egész évben a tavasz és az ősz váltakozna relatíve (na jó, ténylegesen) sok esővel kiegészülve. Így, ha épp nem esik, sőt, mi több, a Nap huzamosabb ideig fenn tartózkodik az égen, mi sem maradunk otthon. Ennek jegyében kerekedtünk fel a jegyvásárlós szombaton Bangorba, hogy onnan átsétáljunk a két településsel arrébb lévő Helen's Bay-be.

Ahogy Bangorban keresgéltük a végig a tenger mentén vivő sétányt, összetalálkoztunk egy magyar párral. Igazság szerint mióta Belfastban tartózkodom, akadt egy olyan becsípődésem, mely szerint, ha honfitársakkal futok össze az utcán, rájuk köszönök. Az esetek többségében hideg fogadtatást váltok ki ezzel az emberekből és általában csak zavartan és alig hallhatóan mormognak valamit a bajszuk alatt. Mindettől  valahogy mélységes csalódottság önt el (nem vagyok naiv, ismerem én a miérteket). Persze el kell mondanom, hogy ennek az ellenkezője is megesik néha. De ez a bizonyos házaspár az én sziasztok-omra nem csak, hogy nem köszönt vissza, de utána félhangosan meg is jegyezték, hogy "de nem is magyarnak nézett ki." Egyébként valaki elmagyarázhatná hogy kell tipikusan magyarnak kinézni (a kalocsai minta és a zsinóros mente nem játszik). Viszont azt hiszem jobb lesz, ha a jövőben felhagyok ezzel az eredetileg kedvesnek szánt hóbortommal és csak azokkal beszélgetek az anyanyelvemen, akik igényt tartanak rá.

Ami a sétát illeti, kifejezetten megnyugtatóra sikeredett elbűvölő látképpel, a nyár eleji meleget élvező családokkal és az égen ártalmatlan bárányfelhőkkel. Útközben még egy skót esküvői menetbe is belefutottunk és elnyaltuk a szezon első fagylaltját is. Valamiért úgy érzem, hogy ezt az utat még jó néhányszor meg fogom tenni.

Tudjátok mivel lehet elütni egy átlagos szombatot Belfastban: igen, jól sejtitek, tüntetéssel. Az eső ellenére több ezren (ez úttal a felelősség teljes tudatában magam is) vonultunk utcára, hogy békésen a rasszizmus ellen demonstráljunk. a politikai előzményekről és az észak-ír miniszterelnök elképesztő megnyilatkozásáról itt olvashattok.

Azzal még adós vagyok, hogy elmeséljem mi lett a portugál lánnyal, akivel elvesztünk egy kicsit Belfastban és hosszú órákat várakoztunk a kórházban: hazautazott és többet sajnos nem is jön vissza. Viszont helyette csatlakozik kis Tools csapatunkhoz az olasz lakótársam húga. Illetve nem rég érkezett egy argentin lány is. 

Rettenetesen rohan az idő, peregnek a napok. Úgy érzem az a három és fél hónap egy szempillantás alatt el fog telni. Futó lányos hiszti ide vagy oda, továbbra is jól érzem magam. Jövő héten pedig az utolsó nagy kirándulás keretében a francia lánnyal irány a híres-neves Galway.