Donegal magyarosan

Valahol ott hagytam abba a történetet, hogy lázasan készülődtünk az adománygyűjtő Day Rave-ünkre, miközben nehéz dobozokkal és az örökösen kevésnek bizonyuló idővel zsonglőrködtünk.

A direkt fényes nappalra időzített buli előtt kaptam egy szabad délutánt otthon, hogy tetemes mennyiségű magyar sajtos pogácsát gyártsak eladási célokra. Amikor végignéztem a konyhaasztalon felsorakozó ír alapvalókon, még elképzelésem sem volt arról, hogy milyen lesz a végeredmény. Annál is inkább, mert kiderült, hogy errefelé ritka kincsnek számít a friss élesztő; nem lehet csak úgy mindenféle élelmiszerboltban megkapni, mint odahaza. Az egyik belfasti barátom még egy pékségben is kérdezősködött nekem, de végül nem járt sikerrel. Így kénytelen voltam szárított élesztővel és felfokozott izgalommal nekilátni a nagy sütésnek. Nem szívesen dicsekszem ilyesmivel, de azt hiszem annak ellenére, hogy ez az első pogácsám, határozottan jó lett.

Magáról az eseményről annyit, hogy köszönhetően a kitartó promóciónak végül körülbelül száznegyvenen jöttek el és szépen kaptunk pénzbeli támogatásokat is. Egyébként a nagy népszerűsítés heve annyira elkapott, hogy a Twitteren olyanokat bombáztam meghívókkal, mint a Snow Patrol énekese, Gary Lightbody vagy a kedvenc ír zenei dokumentumfilmesem, Myles O'Reilly (és mérhetetlenül meg voltam lepődve, hogy végül nem jöttek el). Az egyetlen szolgáltatás, mely teljesen nullszaldósra jött ki, az a koktélbár volt, mely óránként egy új különlegességgel állt elő. Ami engem illet, ahogy az lenni szokott, a hálás/hálátlan háziasszony szerepében többet dolgoztam, mint szórakoztam. Emellett az a furcsaság esett meg egy és ugyanazon a napon, hogy Stephenék nővére (akinél karácsonyoztunk) többször elmondta, hogy sokat fejlődött az angolom és, hogy szerinte nem lenne gondom vele, ha a jövőben munkát szeretnék találni errefelé. Ugyanakkor egy félig francia, félig brit hölgyemény megjegyezte, hogy én erős spanyol akcentussal bírok (igen, a szívemre vettem, mert szerintem nekem mindenem van, csak épp azom nincs). Viszont a pogácsák az utolsó darabig elfogytak és azóta is hallgatom a kollégáktól hogy süssek még.

Egy rövidke munkahét után legnagyobb örömömre ismét egy régi barátnőm jött látogatóba Sopronból. Eredetileg úgy terveztem, hogy mivel csak este felé érkezett, nem veszem ki az egész csütörtököt. De a fárasztó szerda után, amikorra rendeltünk egy teherautót, hogy minél több dolgot tudjunk átköltöztetni az új gyárunka, inkább úgy döntöttem, jobb, ha adok magamnak egy szusszanásnyi időt. Annál is inkább, mert a francia lány is így tett és elirigyeltem tőle. Így viszont gondtalanul kávézhattunk kedvenc helyünkön a munkaidő kellős közepén.

Nagyon jó érzés volt egy ismerős arcot viszontlátni otthonról és hosszabb ideig ismét magyarul beszélgetni. Csütörtök este lófráltunk kicsit a Victoria tér környékén és felmentünk az egyik bevásárlóközpont tetejére, ahol korábban még soha sem jártam, viszont kellemes látképet csíphet el a kevésbé tériszonyos vállalkozó. Majd odavittem látogatómat, ahova illik, hogy kellő és hiteles bepillantást nyerjen az ír hétköznapokba: a Kelly's pubba. Jelentem, újabb rajongót szereztem a Guinnessnek - lassan kaphatnék valamiféle juttatást ezen álddozatos tevékenységemért. 

A pénteket egy hatalmas kirándulásnak szenteltük. Kora reggel elvonatoztunk a színes házas Whiteheadbe, amelyet előszeretettel ajánlgatok mindenkinek. Szerencsénkre hét ágra sütött a Nap. És, ahogy a part mentén sétáltunk a világítótorony felé, itt tartózkodásom óta először a smaragdosan csillogó fűben kiszúrtam egy sárga virágot: igen, igen, találtam egy boglárkát. Milyen kellemes meglepetés, hogy épp az Ír-tengerrel szemközt az egyik keddvenc helyemen bukkantam rá.

Ez után visszazötykölődtünk Belfastba, majd Newcastle felé vettük az irányt. Ott mindenek előtt bemutattam vendégemnek a fish&chips-et, mint olyat, mely az idelátogatóknak egy kihagyhatatlan nemzeti képződmény. Egyébként alapvetően finom, az egyetlen baj vele a nagy mennyiségű olaj, melyben kisütik. Azt nem tudom említettem-e már, de Belfastban bizonyos helyeken lehet olajban kisütött Mars csokit is kapni (nem viccelek!). 

Mire a turista irodában beszerzett útba igazítás szerint nekivágtunk volna a túrának a Tollymore erdőbe, az eső cseperegni kezdett és a kirándulás végéig már nem is hagyta abba. De mit nekünk egy kis csapadék?! Az erdő 2 és fél kilométerre terül el a várostól, melyet busszal is meg lehet tenni. De, ha a séta mellett dönt az ember, akkor a tucatnyi igen mutatós út menti ház mellett ilyen helyes bárányokkal találkozhat.

Három táv közül lehet választani, melyeket, mint a sípályán, kék piros és fekete színek jelölnek. Mi a nap folyamán eddig megtett mérföldek nem kevés száma miatt végül a legkönnyebb mellett döntöttünk, mely főként egy arborétumba vezet piros virágos fákkal, lila virágokkal és romantikus, boltíves híddal. A hely további érdekessége, hogy a nagy sikerű Trónok harca több kulcsjelenetét is itt forgatták, így rajongóknak mondhatni kötelező (Észak-Írország úgy egyébként is, mert a sorozat nagy részét itt rögzítették). 

Szombaton kerekedtünk fel tízen a már régóta tervezett donegali útra, mely során sok minden kiderült - de ne szaladjunk ennyire előre. A sligoi tapasztalatok alapján ezúttal autót béreltünk. Én a két spanyol és a francia lánnyal kerültem egy járműbe, valamint természetesen a magyar barátnőmmel. A megállásokkal együtt közel négy órásra duzzadt utazás során végig amolyan igazi spanyol "öröm zenét" hallgattunk, amely nagyjából egy óra után arra késztetett, hogy előkeressem a kis MP3 lejátszómat a táskám mélyéből. Hiába, nincs mit tenni, valahogy úgy van ez, ahogy az egyik nagyon kedves barátom szokta mondani: nekem csak a "bús, brit zenék" kellenek. Úgy mentünk, hogy a túlnyomó többségben férfiakkal teli másik bérelt kocsit követtük - és még így is eltévedtünk egy-kétszer. De végül csak célt értünk Donegal városkájában. A fogadónk pár percre található a központtól, a mérhetetlen zöldség kellős közepén.

Amikor bekopogtunk, egy ötvenes éveiben járó, igen ír hölgy nyitott ajtót, aki hatalmas gumikesztyűket viselt (a takarítós fajtából). Mondtuk neki, hogy mi vagyunk az a bizonyos belfasti csoport, amelyik ezen és azon a néven foglaltunk szállást, mire ő azt válaszolta, hogy most hallja először ezt a nevet, foglalás pedig pláne nincs alatta (ekkor egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy talán a fűben alszunk). De aztán hamar kiderült, hogy ez csak a kissé rémes ír humor egyik megnyilvánulása akart lenni, az a kategória, amelyről azt gondolja az ember, hogy érti, érti, csak épp nem szereti. 

Miután elfoglaltuk nemek szerint elosztott szobáinkat, próbáltam valamiféle turisztikai információs pontként funkcionálni és felvázolni a többieknek milyen helyeket lenne érdemes meglátogatni (nem túl nagy sikerrel). De a fogadó vezetőnője is segített kicsit és egy hatalmas térképen mutogatva jó néhány hasznos tanácsot adott. Majd arra jutottunk, hogy két közeli tengerpartot keresünk fel elsőként - mindkettő az a homokosféle. A Nap látszólag bújócskát játszott velünk. Mi pedig igyekeztünk idétlen csoportképeket létrehozni. Kedvenc névadó virágomból errefelé is jócskán akadt.

Ezt követően szétesett kissé a társaság: a fiúk valamilyen igen fontos foci döntőt mentek nézni egy sörözőbe (nekem csak annyi van meg a történetből, hogy spanyolok spanyolok ellen), a többiek pedig a szálláson maradtak lazítani. A magyar csapat persze nem tudott tétlenül maradni. Indulás előtt kicsit beszélgetésbe elegyedtem az egyébként igen készséges tulajdonosnővel, aki remek tippet adott egy kellemes séta helyszínére. Így a zöld mezőkön keresztül vágva egy kifejezetten csendes, elhagyatott öbölnél találtuk magunkat. Némi kellemes ücsörgés után egy kis ösvényen a fák között végül a városközponthoz közel kötöttünk ki.

Donaegalt szemügyre véve azt tapasztaltuk, hogy tényleg nem nőtt túl nagyra, viszont barátságos hangulatot áraszt. Az ott található kastély pedig kisebb, mint a belfasti (azt hittem ez nem lehetséges). Végül mi is arra jutottunk, hogy betérünk egy pubba. Annak ellenére, hogy jó néhány található a városkában, végül sikerült ugyanabba besétálni, ahol a srácok a meccset nézték. De mi tőlük kissé távolabb, a hangulatos kandallóhoz közel foglaltunk helyet. És, ahogy az jó társaságban lenni szokott, gyorsan el is röppent az idő. Bár éjfélhez közel járt már az óra, amikor hazafelé baktattunk, az ég még mindig nem volt teljesen sötét; halovány égősorként pislákolt az alja. Ugyanis itt meglehetősen hosszúak a nappalok. Emlékszem, amikor hét éve jártam Írországban, az első héten folyton még napnyugta előtt merültem álomba és, amikor felébredtem, a Nap már jócskán felkelt, így azt hittem a világ ezen részén soha sincs éjszaka (aztán, amikor először maradtunk ki későig, megláttuk, hogy bizony van és nem is akármilyen). 

A napsugarak aztán már korán kicsalogattak bennünket az ágyból. Pontosabban csak a társaság magyar felét. A fogadó előtt ücsörögve elmerültünk az előtünk elterülő tájban - és tülkön ülve vártuk, hogy a többiek is felkeljenek és útra kelhessünk újabb vidékek felé. De ők aztán fél11-ig egyáltalán nem kerültek elő. Sajnos addigra kissé az idő is elromlott. Így, amikor azon viccelődtek, hogy mi már milyen régóta talpon vagyunk, egyértelmű csalódottság ült ki az arcomra. Az ő arcukra pedig akkor fagyott rá a mosoly, amikor kiderült, hogy még sincs biztosíva reggeli. Ennek ellenére a környezet és a roppant segítőkész, szórakoztató vezető miatt kifejezetten ajánlom ezt a hostelt az erre tévedőknek.

Amikor végre újra a kocsiban találtuk magunkat és megállás nélkül suhantak el mellettünk a lélegzetelállító ír mezők, és smaragd szépségek, melyeket csendesen áztatott a májusi eső, a szívem ismét csordultig telt életkedvvel. Tudom furcsa ezt kimondani, hisz az eső alapvetően egy lehangoló dolog, de itt a sziget velejárója, mely még misztikusabbá varázsolja az amúgy is mesés tájat (persze, amikor reggel munkába menet bőrig ázok, nem vagyok mindig ilyen lelkes). 

Első állomásunk előzetes információim szerint pompásnak ígérkezett: Slieve League. Aztán persze, ahogy annak lennie kell, a valóság csak megerősíteni tudta az értesüléseimet; tekintélyt parancsoló sziklák, melyeket az Atlanti-óceán ostoroz tajtékos hullámaival. Ahogy közeledtünk feléjük, több fekete lábú, fehér gyapjas bégető jószággal is találkoztunk. Nem tudom mi ütött belém, de minden áron egy képre próbáltam kerülni velük. Azok viszont, ahogy meglátták, hogy határozott léptekkel haladok feléjük, mindig elszaladtak. Aztán végül egy lustább példány kötélnek állt és így a lelkibékém is a helyére került.

Ahogy szebbnél szebb pillanatokat kaptunk lencsevégre, a szél egyre csak bele-belekapott a hajunkba. De mivel az égi áldás kitartóan záporozott, végül úgy döntöttünk, hogy jobba, ha nem másszuk meg a sziklákat. 

És, hogy mi jött ez után? Nos kérem, egy igencsak mutatós vízesés. De helyettem beszéljen inkább egy fénykép. 

Majd ismét egy tengerpart következett, ezúttal a sziklás fajtából. Az idő sajnos még mindig kissé mostoha volt velünk, de valahogy mégsem zavart a dolog. Viszont annyira mégsem ragadtattam el magamat, mint a csapat amerikai (merthogy a tengerentúli lakótársunknál épp a testvére és unokafivére vendégeskedett az Államokból, akik szintén velünk tartottak) és spanyol illetve belga tagjai. Ugyanis ők félmeztelenre vetkőzve belefutottak a tengerbe. Nem a gyávaság tartott vissza, hanem az a logikus következtetés, mely szerint, ha nem süt a Nap, akkor nincs semmi, ami megszárítsa a csurom vizes ruháinkat. Mi többiek addig partra vetett rákokat fürkésztünk. 

A második éjszakát egy Letterkenny nevű városka bohém fogadójában töltöttük. Attól az, hogy egy művész házaspáré, akik saját ízlésüknek megfelelően elég egyedi módon rendezték be. Viszonylag pici, így mi tízen el is foglaltuk az egészet. Emellett ez volt az első hostel, ahol nem emeletes ágyakon hajthattuk nyugovóra a fejünket. Nem tudok jobb jelzőt találni, de az egész hely olyan romantikus, így bátran ajánlom azoknak a pároknak, akik a szállodát nem engedhetik meg maguknak (Artist névre hallgat). 

Most már menetrendszerűen mi, magyarok esti sétára indultunk, a többiek viszont maradtak főzőcskézni és lazítani. Nos, maga a város nem ér meg egy misét, mert főleg üzletek teszik ki. Sokféle szórakozóhely közül válogathat az ember, ha bele szeretné vetni magát az éjszakai életbe, de egyetlen hangulatos kis pubjuk sincs. Mi egy olyan bárba tértünk be, ahol egy idős zenész szintetizátoron country zenét játszott - de, mint már oly sokszor, most sem igazán tudtam eldönteni, hogy ugyanazt a dalt véges végtelenül vagy csak sok nagyon hasonlót. A pultnál pedig az alacsony, hatvanas csaposra igen sokat kellett várni, mert eleve sehogy sem akart előkerülni. Miután viszont végre felvette a rendelésünket, fél óra múlva rá kellett kérdezni a dologra, mert elfelejtette. Szóval, összességében nem ajánlom ezt a helyet. De a fogadó tényleg roppant bájos.

Reggel nyolc és tíz óra között ismét csendes ücsörgés a napsütésben. Majd ugyanaz a forgatókönyv: indulás tizenegykor az esővel együtt. Az Ír Köztársaságban töltött néhány hátralévő óráinkban a Glenveagh Nemzeti Parkot vettük be. Itt is több, hosszabb és rövidebb táv közül lehet választani. Mi annak vágtunk neki, amely egy tündéri tó mellett visz és egy ódon kastélyban végződik. A park olyan hatalmas kiterjedésű és mindenféle látnivalóban gazdag, hogy megéri egy egész napot itt tölteni. De lehetőleg egy olyat válasszatok, amikor nem esik annyit, mint amennyiben nekünk jutott részünk.

Donegal megyéből hazafelé útitársaim rájöttek, hogy nálam is lapul némi muzsika, így végig az én válogatásomat hallgattuk. Kicsit úgy éreztem magam, mint, amikor a hóhért akasztják; aggódtam, hogy a "bús, brit bandáim" nem aratnak majd osztatlan sikert. De végeredményben senki sem panaszkodott. Szóval, ahogy a jellegzetes ír tájak szaladtak el mellettünk a Frames és néha egy-egy magyar alternatív dal szolgáltatott aláfestőül. 

Ami az utazás bennem élesen lecsapódó következtetéseit illeti, jobb kisebb csapattal menni; olyanokkal, akiket legalább annyira lelkesítenek a sosem látott vidékek szépségei, mint téged - de legalábbis nem kell magyarázkodnod, ha  a hétvégi henyélés helyett a korán kelést és annak ígéretét választod, hogy valami újat tapasztalhatsz. Annyira sokat számít egy megértő és nyitott társaság jelenléte, aki vagy akik mellett nem csak látnivaló mániás, őrült turistának érzed magad. 

A keddet a kihagyhatatlan Dublinban töltöttük magyar látogatómmal. Itt most megkímélnék mindenkit egy ismételt ír fővárosbeli élménybeszámolótól (mert már biztosan rettenetesen unjátok). De annyit azért elmesélnék, hogy Molly-val csak a baj van! Ugyanis, amikor februárban harmadmagammal ott jártam, valahogy sehogy sem sikerült megtalálni Dublin emblematikus haláruslányának szobrát. Most viszont hiába tudtam pontosan, hogy hol is rostokol Molly Malone, csak a hűlt helyét találtuk ott. Ugyanis elköltözött. Hogy hova, azt sajnos nem sikerült kitalálni. De ígérem a rejtély végére járok. 

(Ez pedig a Stephen's Greenben készült)

Hamar eljött az a szerda reggel. Még gyorsan megmutattam kedvenc, utca végén álló parkomat, majd nem maradt más hátra, mint a búcsúzás. 

Akármilyen furcsán is hangzik, mióta itt vagyok, úgy igazán még nem kapott el a honvágy. Persze a családom és a barátaim hiányoznak, de a Smaragd Sziget szépségei képesek elnyomni az érzést, hogy a magyar tájak után vágyakozzak. Viszont, amikor megtaláltam azt a kicsi porcelán cicát a csomagban, amelyet az édesanyám válogatott össze nekem és küldött el a barátnőmmel, akkor bizony elszorult kissé a szívem. A macska ugyanis egészen idáig a soproni szobám magányában pihent, várva, hogy visszatérjek egyszer. Most viszont itt pislog az éjjeliszekrényemen. Itt, az észak--ír fővárosban, ahonnan öt hónapja nem látogattam haza - és szeptember végéig biztosan nem is fogok. De várnak a javítani való, rakoncátlan varrógépek és az az a temérdek meseszép táj, mely idecsábított. "Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim."