Immáron a hatodik hónapomat kezdtem meg az észak-ír fővárosban. Az eddig eltelt időt arra ugyan még nem érzem elegendőnek, hogy profi varrógépszerelő szakembernek merjem nevezni magamat, de arra viszont igen, hogy töretlen lelkesedéssel állítsam, hogy a "Smaragd Sziget" egész biztosan a világ egyik legkáprázatosabb pontja.
A varrógépekkel egyébként az a helyzet, hogy mostanság lecserélődtek. No, nem teljes egészen, nem kezdtem például mosógépeket szerelni, csak némi vérfrissítésre került sor. Eddig ugyanis csak és kizárólag fekete Singer 15K masinák kerültek a kezeim közé. De Jonh azt mondta, már jöhetnek akár a 15K típusú, de más márkájú, kicsit korszerűbb darabok is. Én naivan azt hittem az azt jelenti, hogy akkor ezentúl semmilyen komplikált, a türelmet apró darabokra őrlő elromlott orsó nem lesz már (ez a rész a gyenge pontom - és hogy, hogy nem, valahogy mindig azzal van baj). Ez persze nem így megy; már a legelső türkizzöld Brothers gépet gyakorlatilag atomjaira kellett szedni, kalapácsolni, hevíteni, fúrni, faragni. És, amikor már azt hittem mindent megoldottunk rajta (mert természetesen külső segítséget vettem igénybe) és tesztelésképp varrni kezdtem vele, kiderült hogy időzítési és szálvezetési problémákkal is küzd. Félretettem, belefogtam egy másikba. De azzal sem lett nagyobb szerencsém. Aztán a harmadikat nagy nehezen befejeztem. De immáron két zöld és egy fekete páciens várakozik arra, hogy egyszer megvilágosodjak és rájöjjek miért nem akarnak rendeltetésszerűen működni. Mellesleg nem rég jöttem rá, hogy a varrógép részeit tényleg csak angolul tudom. Korábban tartottuk ugyanis a tisztes távolságot: tudtuk egymásról, hogy létezik a másik, de nem zavartuk egymás köreit. Most meg itt tartunk, hogy angolul és, hogy darabokra bontom...
A költözés előkészületeivel is szépen haladunk. A raktárat már majdnem teljesen bedobozoltuk. Én az előző pénteken kötőgépeket költöztettem egyik helyről a másikra, majd a komplett polcrendszert le is kellett építeni. Ekkor jöttem rá, hogy a villanyfúró nemcsak egy roppant mókás és felettébb hasznos szerszám, de a maga módján tetszik is nekem. Most mondjátok, hogy nem lehet mindenféle munkában megtalálni az apróbb örömöket!
Ami a kirándulásokat illeti, néhányan jelezték körülöttem, hogy még soha sem járták tüzetesebben körbe Írország fővárosát (és ez olyasmi, amelyet mihamarabb orvosolni kell), így kitaláltuk harmadmagammal, hogy eltöltünk egy hétvégét Dublinban és annak környékén.Gondoltam legyünk roppant céltudatosak és még véletlenül se hagyjunk ki egyetlen főbb turisztikai látványosságot se. A többiek meg is mosolyogtak kissé, amikor előálltam a kétoldalas útitervemmel (egész konkrétan kinevettek). Ezen felül lefoglaltam egy ingyenes, háromórás városnéző túrát is, amelyet meleg szívvel ajánlok mindenkinek. A hatékonyság jegyében pedig már a hajnali buszra felszállítottam a kis olasz-francia-spanyol-magyar csapatot.
De megígérem, hogy a szokásos dicsérethalmok helyett ezúttal némiképp kritikus leszek. És akkor itt meg is kell jegyeznem, hogy Dublin tényleg Európa egyik legdrágább fővárosa. Öt euró alatt sem ételt, sem italt (sört) nem lehet kapni. Ha ennek ellenére az ember a pénzét mégis a pubokban szeretné elverni, nem pedig egy kényelmes szállodai szobára, akkor érdemes a hostelek szolgáltatásait igénybe venni. Ezekben húsz euró körül mozog egy éjszaka, attól függően, hogy hány személlyel vagyunk hajlandóak megosztani szűkebb alvókörnyezetünket. Mi is az utóbbi megoldás mellett döntöttünk és egy négyfős, emeletes ágyas, de tiszta és komfortos, wi-fivel ellátott szobát választottunk (ahol csak a spanyol fiú horkolását kellett kibekkelni valahogy).
Az ingyenes túra találkozási pontja a Városháza melletti téren van. Ha idesorakozik az ember 11-kor és 13 órakor, mindennap találhat magának egy ilyen különleges terepbejárást, akár foglalás nélkül is. Mire egy életmentő kávé után megérkeztünk, már szép számban gyülekezett a külföldi népség. Angol és spanyol idegenvezetés közül lehet választani. Ez nem is meglepő, hiszen, ahogyan Belfastban, itt is lépten-nyomon spanyolokba botlik az ember (mi olyan spanyolokba, akiket Belfastból ismertünk). Szóval, az angol szekció vezetését egy nagyhangú, törzsgyökeres ír fiatal vállalta, aki rögtön körbekérdezett bennünket, hogy ki honnan érkezett (a legmesszebbről az ausztrálok és az amerikaiak), majd gyorsan csoportképpé rendezett bennünket azzal az instrukcióval, hogy legyünk sokkal hangosabbak, mint a spanyolok. Az egész körutat az jellemezte, hogy amellett, hogy tényleg a fontosabb nevezetességeket vettük szemügyre, nem történelmi tényekkel és évszámokkal traktált bennünket a jó humorú "tourist guide," hanem igyekezett szellemes és kevésbé ismert anekdotákkal előállni. Így a Dublin Kastély mögötti helikopterleszállónál előadta észrevehető iróniával átitatva Barack Obama látogatásának történetét vagy, hogy pontosan melyik pubból és hova is futott ki a P. S. I Love You című film hősnője (merthogy a valóságban a kettő térben eléggé messze esik egymástól). Idegenvezetőnk azt sem mulasztotta el megjegyezni, hogy Szent Patrik híres cselekedete, mely szerint egy napon a tengerbe száműzte a szigetország összes kígyóját (a Szent Patrik Nap ennek állít emléket), teljesen valószerűtlen, mert, hogy Írországban soha nem is volt kígyó
A Trinity Collage vakítóan zöld pázsitján álldogálva fény derült arra, hogy George Lucas a Jedi Archívumot a Főiskola 200 ezerre tehető könyvgyűjteménnyel büszkélkedő könyvtáráról mintázta. Eredetileg itt is akarta forgatni a Csillagok háborúja ezen jeleneteit, de erre nem kapott engedélyt, ezért digitálisan felépítette (utólag gondolom már bánja kicsit a dolgot a tanintézmény). Igen, itt őrzik továbbá a Kellsi Kódexet (Book of Kells) is. Ezt néhány éve már alkalmam nyílt megcsodálni. De leginkább az impozáns könyvtár maradt meg és az, hogy meglehetősen sötét van ahhoz, hogy az ember ódon kelta sorokat kezdjen bogarászni. Amikor viszont arra tért rá, hogy Courtney Love-ot is felvették a neves iskolai növendékeinek soraiba, valaki fújolni kezdett (vajon ki lehetett...?). De szerencsére gyorsan kiegészítette, hogy sokáig nem tartott a pályafutása (kirúgták).
A Temple Bárnál elidőzve megismerhettük a Clarence Hotel legnagyobb vonzóerejét, mégpedig azt, hogy a U2 zenekaré. Történt ugyanis, hogy, amikor a U2 népszerűsége még nem öltött olyan gigantikus méreteket, mint manapság, Bono, The Edge és barátaik be akartak térni egy korsó sörre a hotel bárjába. Annak tulajdonosa viszont kitessékelte a fiúkat, mondván, hogy nem épp ők testesítik meg a célközönséget. Erre az ír rockbanda megfogadta, hogy, amikor már nagyon híresek lesznek, visszatérnek legurítani egy pintet. És, amikor az 1990-es évek elején eleget is tettek a fogadalomnak, nemcsak sört vettek, hanem magát a helyet is - meg mellette még kettőt (feltételezem első körben repítették a kedves és készséges tulajdonost).
Este természetesen nem maradhatott el a pup-élmény sem. Mivel egymást érik az élőzenés helyek, javasoltam, hogy a kiszűrődő dallamok szimpátiája alapján válasszuk ki, hogy melyikben fogyasztjuk el a kötelező Guinness adagot. Nem is olyan hosszas keresgélés után egy kellemes gitárszóló el is döntötte a kérdést. A sörözőben aztán annak rendje és módja szerint egy kifejezetten vörös hajkoronájú, borostás zenészember pengette a húrokat. Amikor viszont néhány dal után elköszönt, mi is odébbálltunk, mert a hering módjára zsúfolódás csak addig mókás, amíg megkapó zenét szolgáltatnak mellé. Még benéztünk egy jónak ígérkező bárba, de egy óra után onnan is kifordultunk a nem annyira vonzó részeg turisták és tizenévesek miatt, akik tényleg elfelejtettek felöltözni. Legközelebb, ha Dublinban járok, szerintem nagy ívben elkerülöm pubok tekintetében a Temple Bar körzetét, mert a tömeg csak egy-két alkalommal szórakoztató. Akkor inkább rászánom az időt és az energiát, hogy egy tradicionális ír helyet találjak a Liffey-n túl.
Apropó célok, a dublini éjszakai élet jócskán biztosított lehetőséget arra, hogy lencsevégre kapjak néhány utcai zenészt - ahogy azt előre beharangoztam. Sajnos csak kevés kép lett értékelhető, mert távolról fotóztam őket - nem mertem belemászni az arcukba, mondván, hogy gyűjtöm a róluk készített fényképeket.
Vasárnap reggel ismét szigorú korán kelés, hiszen két Wicklow megyei városka várta, hogy feltérképezzük őket. Megváltottuk a napijegyet a Dublin-öböl mentén haladó DART-ra (Dublin Area Rapid Transit) és irány Howth. Ahogy a Connolly Pályaudvaron megpillantottam a minden részletében zöld vasutat, egyszerre visszatérek a régi emlékek: a Bray és Dublin közötti zötykölődés, ahogy a vonatablakon kifelé bámulva nem tudtam levenni a tekintetemet az elsuhanó tengerpartokról, amelyeken még akkor is látni véltem fürdőzőket (bár nem hittem a szememnek), amikor én még bőven kabátot viseltem, ismerős hangok, ismerős illatok. Ami a hangokat illeti, annak idején reggel, iskola előtt és esőnapokon az ágyamon heverészve néztem, ahogy a kövér vízcseppek peregnek a fejem feletti tetőablakon, miközben hallgattam az East Coast FM-et. Mobilomon a frekvenciák között keresgélve rá is találtam a rég nem hallott állomásra, illetve új felfedezettként a Radio Novára, amelyet azóta is lelkesen követek. Ahogy azt már korábban említettem, sajnos Észak-Írország meglepően gyenge rádiók tekintetében, így meg kell becsülni, ha egy zenei kincsesbánya kerül az utunkba.
Már hetek óta mondogattam a többieknek, hogy, ha jól emlékszem, itt bizony élnek fókák - de mérget azért nem mertem volna venni rá. Ahogy követve a lármázó sirályokat, elértünk a szinte teljesen néptelen kikötőhöz, na vajon mi tartott egyenesen felénk? Egy igen gyorsan cikázó és egyébként roppant fotogén fókával (szeretem, ha igazam van).
Ígérem nem fogom ismét hosszasan ecsetelni, hogy mennyire jó dolog is a parton bóklászni, mélyen magadba szívni a friss levegőt, hagyni, hogy a vizes homok a cipőd talpára tapadjon vagy sziklás partoldalakról figyelni, ahogy a horizont egybeolvad a tajtékos hullámokkal. De valami ilyesmi forgatókönyvet követett a Horthbeli délelőtt. Indulás előtt még (kiábrándító) turista módjára megebédeltük a gondosan elcsomagolt szendvicseket a helyi kastély kertjében, mely közlekedési múzeumként is funkcionál.
És akkor következett a várva várt Bray, melyet hét év után láttam viszont. Akadt egy saját kis "mission," amelyet szerettem volna mindenképp kivitelezni, ha már itt járunk: eredetileg csak egy levelet terveztem hagyni a családnak, akiknél egy hónapig laktam. Közben azt a hírt kaptam, hogy elköltöztek, de az informátorom sajnos az új címüket nem tudta. Viszont azt a remek tippet adta, hogy hagyjam a levelet a Holland's nevű bárban, mert az az egy rokonuké és az anyuka el szokott ide látogatni. Szerencsémre útitársaim türelmesen belementek a "játékba." Ahogy elhagytuk a kicsi vasútállomást, rögtön beugrott merre kell fordulni, hogy a főutcára érjen az ember. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy a helyi nyelviskolába igyekeztem reggelente a lila, emeletes 145-ös busszal, melyet, ha nem intettem le, a vezető fékezés nélkül elhajtott mellettem, függetlenül attól, hogy a rendeltetés szerű helyen, vagyis a buszmegállóban várakoztam. Amint megláttam a sarkon a kék-sárga ismerős házat (melyet tájékozódási pontként használtam annak idején) és a várkastélyra inkább, mint gyorsétteremre hasonlító McDodald's épületét, rájöttem, hogy Bray tulajdonképpen nem változott semmit.
A pubban aztán csak az egyik pincérrel tudtam konzultálni, akinek gyakorlatilag fogalma sem volt arról, hogy mit hordok össze és tulajdonképpen mit is szeretnék tőle. De a levelet eltették és ígéretet kaptam, hogy igyekeznek eljuttatni a megfelelő személyhez. Innentől kezdve a jó szerencsére bízom a dolgot. Elvégre is, mindent meg kell próbálni!
Nem hagytuk ki kedvenc 2 Eurós üzletemet sem, ahol mindig akad valami felettébb ott-nem-hagyható dolog, amely nélkül élni biztosan nem lehet. Ez úttal egy mókás zöld kalapot találtam magamnak a vészesen közelgő Szent Patrik napi ünneplésre (itt most lehet találgatásokba bocsátkozni, hogy hol fogom tölteni....).
Ez után a tengerpart felé vettük az irányt (hova máshova?!). Remek látványt biztosít, ahogy a homokos sétány a Bray Head (hegy/domb) lábához fut. Egymást érik az éttermek, mindenféle csillagos hotelek és klubok. Maradandó élmény, amikor egyszer az egyik ilyen nightclubba (nem, az itt nem azt jelenti, amit otthon) elmentünk kicsit kikapcsolódni. Többnyire csak mi, külföldiek uraltuk a táncparkettet, mert az írek inkább a golfot bámulták a TV-ben, miközben gépiesen emelgették szájukhoz a söröskorsót. Mi pedig nem tudtuk elképzelni, hogy mi lehet sokkal érdekfeszítőbb, mint a lelkes, táncoslábú magyar lányok.
Ahogy lenni szokott, amikor az ember megfeledkezik a külső tényezőkről a belsők miatt, csak azon kaptuk magunkat, hogy szép csendben ránk esteledett. A nagy nosztalgiázás közepette azért még kiszúrtam egy gitárost, aki a partmentén sétálgatók adakozó kedvére apellált. Észre is vette, amikor sutyiban elkattintottam a fényképezőgépemet (meg is állt egy pillanatra a játékban). De akkor és ott tényleg egy vas sem volt nálam (azt ugyanis a hátizsákomban, amelyet pedig a pihenő spanyol fiúnál hagytam). Nincs mese, el kell jönnöm legközelebb is, hogy ezt a szörnyű mulasztásomat orvosoljam.
Bray talán a legtöbb embernek csak egy átlagos kisvárosnak tűnhet, amely történetesen a tenger part mellett fekszik, van egy impozáns kis hegye és kaput nyit Wicklow megye legszebb tájaira (amelyet egyébként Írország kertjének is szoktak nevezni). De nekem azért is jelent annyit, mert hét éve itt határoztam el örökre, hogy ebből a színes és újra és újra elbűvölni képes Föld nevű bolygóból minél többet szeretnék látni. Mert, ha csak egy ilyen "átlagos" város teljesen magával tud ragadni, vajon mire lehet képes még a többi?! Ahogy azt már sokszor mondtam, utazni, szebbnél szebb tájképekben gyönyörködni, számunkra ismeretlen kultúrákat megismerni az egyik legjobb dolog a világon, amelyért érdemes tenni, dolgozni, élni.
A zöld DART visszarepített bennünket Dublinba, közben az eső is eleredt egy kicsit. Irónikus módon a rádióban épp felcsendült a Travis zenekar Why does it always rain on me? című száma. Majd busz és másfél óra múlva ismét Belfastban találtuk magunkat.
Mit is mondhatnék; eleget gyűjtüttünk a legközelebbi viszontlátásig.
