Kedves Emberek!

Kívánom, hogy Mindenki kaja meg 2015-ben azt, amire a leginkább vágyik és érje el azokat a céljait, melyeket eddig esetleg nem sikerült.

Nagyon Boldog Új Esztendőt!

Kedves Emberek!

Így Karácsony alkalmából csak annyit javasolnék, hogy álljunk meg egy pillanatra és örüljünk annak, hogy a családunkkal vagy azokkal tölthetjük, akiket szeretünk. Én innen üzenem az Enyéimnek, hogy jövőre másképp lesz és hazajövök én is!

Boldog, békés karácsonyi ünnepeket Minden Kedves olvasómnak! 

Szimplán tökéletes avagy ♫"This gift will last forever"♫

Az elmúlt hét nem is alakulhatott volna vegyesebben. Kezdve a szórakozással, ahogy azt előre beharangoztam, hétfőn Dublin felé vettem az irányt. hisz Glen Hansard, a Once című filmzenéért cseh partnernőjével Oscart bezsebelő ír énekes, dalszerző két adománygyűjtő koncertet hozott össze Írország fővárosában, amelyekre a teljes Frames zenekara mellett olyan híres zenészkollégáit is meginvitálta, mint Damian Rice, Damien Dempsey vagy épp John Sheahan a Dublinersből. És, aki esetleg azt gondolná, hogy az egy nap különbséggel megtartott, közel négyórás események mindegyikére jegyet váltók (előre bocsátom, nem csak én!) ugyanazt a műsort kapták, az egyáltalán nem ismeri ezt a kifogyhatatlan energiájú, szakállas dublini legendát.

A tizennégy éves korában utcai zenészként kezdő Hansardtól nem állnak távol az ehhez hasonló jótékonysági akciók. 2009 óta minden évben egybegyűjti ismert (Bono, Damian Rice, Lisa Hanigan) és kevésbé ismert (Declan O’Rourke, Dermot Kennedy) barátait Karácsony este Dublin legforgalmasabb bevásárló utcáján, a Grafton Streeten, hogy némi pénzt kalapozzanak össze a hajléktalanoknak.

Ez alkalommal is két őket segítő (Simon Community és Peter McVerry Trust) szervezetet támogattak a koncertek teljes bevételével (olyannyira, hogy még maguk a fellépők és családtagjaik is vettek jegyet). 

Jó előre betanultam az útvonalat a Google "utcanézegetős" funkciójának segítségével. De, mint oy sokszor az elképzelés nem mindig esik egybe a valósággal. Így egy rosszul bevett kis utca után eltévedtem. Gyakorlott eltévedőként alkalmaztam a jól bevált módszert; megkérdeztem az első szembejövőt. A készséges hölgy aztán nem csak, hogy elkísért a Vicar Streethez (a koncerthelyszínére), de vissza is sétált velem a főutcához, tekintve, hogy még rengeteg időm volt. Közben kiderült, hogy két évet élt Magyarországon és, hogy a vőlegénye egy zeneszerző. Amikor kedvenc témámra terelődött a szó, megkérdezte, hogy ugye zenét tanultam az egyetemen (nyilván nem, de simogatta az egomat).  

Utána szemtelenül korán odaértem a helyszínre azt gondolva, hogy egy jó darabig egyedül fogok ácsorogni. De akkorra már két lány állt a kapu előtt. Szóba is elegyedtem velük és hamar rájöttem, hogy elkötelezett The Frames rajongókkal állok szembe, akik Corkból (az az Ír köztársaság másik végében van) vezettek Dublinba, hogy láthassák a kedvencüket, amin én épp úgy el voltam képedve, mint ők azon, hogy Belfastból jöttem idáig és még csak nem is vagyok ír. Az egyikükről kiderült, hogy mostanság szabad idejében magyarul tanul (ezt be is bizonyította) és az is, hogy én tulajdonképpen ismerem őt, mert számtalan koncerteken készített videóját láttam már a Youtube-n, sőt őt magát is, mert az egyikben Glennel énekli a Falling Slowly-t (kicsi a világ!). Közben már egyre nagyobb sor gyülekezett mögöttünk és ketten még hozzánk is csapódtak. A másik két hölgyemény vagy 10 éve jár Frames fellépésekre és ismerik is a bandát személyesen. Arra is hamar fény derült, hogy mindannyiunknak van belépője szerdára is, így meg is állapodtunk, hogy akkor is találkozunk. Egy óra fagyoskodás után végre szíveskedtek beengedni minket. Az nagyon tetszett, hogy az emberek bent is tartották a sorrendet, melyben én harmadikként álltam, így nyilván az egyik legjobb helyet csíptem meg a színpad előtt. 

A közönséget az igencsak egyedi hangi adottságokkal rendelkező folk énekesnő, Lisa O’Neill melegítette (őt ugye a belfasti koncertről ismerem), aki az elmúlt két évben Hansard mellett James Yorkstonnal turnézott és, aki egyik dalában magát Elvist hívja meg egy tányér ír ragura.

Glen komótosan besétál a színpadra és leül egy régi zongorához, hogy egy lassú, szívbe markoló dallal  (Grace) indítson. De igazán elemébe akkor jön, amikor megkaparintja akusztikus gitárját, amelyről gyorsan el is mondja, hogy akkor használja először közönség előtt és, hogy egy barátja kiszolgált templomi padból fabrikálta neki. Hansard egyébként is közismerten mély szimbiózisban él hangszereivel; The Horse nevű, ütött-kopott Takamine gitárja közel negyed évszázada kíséri mindenhova. Amikor Japánban koncertezett, a gitárgyár tulajdonosa felajánlott neki egy újat az igencsak megtépázott, azóta emblematikussá vált lyukas hangszer helyett, de ő nem fogadta el.

Főként a 2012-es első szólólemezéről, a Rhythm and Repose-ról játszott olyan dalokat, mint a Love don’t leave me vagy az édesanyjának írt Bird of sorrow. De elhangzott a Come away to the water, is, melynek az az érdekessége, hogy eredetileg Az éhezők viadala első részéhez íródott, de végül Hansard helyett a Maroon 5-val énekeltették fel a soundtrackre.

Az énekes a számok alatt gyakorlatilag egyedül, egy szál gitárral áll ki, mégis jellegzetes, olykor, kiabálásba átforduló énekhangjával és a végtelenségig átélt, szenvedélyes stílusával nem csak a teret, de a teljes figyelmünket is uralja. A negyvennégy éves Hansarddal kapcsolatban a zenei dokumentumfilmes, Myles O’Reilly úgy fogalmazott, hogy egy soha el nem apadó energiaforrás. És valóban; tépi a gitárt, egy-egy gyorsabb darabnál ide-oda ugrál, a lassabbaknál pedig minden eltúlzott gesztus nélkül szellemül át teljesen.   

A koncert második felében visszatér a Frames a színpadra és egy órát szentelnek az olyan dalaiknak, mint a közönség kedvenc Fitzcarraldo vagy az egyik legjobb ír rock szánként aposztrofált Revelate, amelyet teli torokból üvölt mindenki. A 24 éve fennálló folk rockbanda hazájában a dublini zenei szcéna igazi meghatározó együttesévé vált, mely mindig teltház előtt játszik. 2007-ben Bob Dylan előtt léphettek fel annak Ausztrál és Új-zélandi koncertkörútján. A Ponyvaregény ikonikus Uma Thurmant újraélesztős jelenetében Bronagh Gallagher karaktere (akivel Hansard az Alan Parker-féle The Commitments című filmben dolgozott együtt) Frames pólót visel. De Seven Day Mile daluk még a Doktor House egyik epizódjában is feltűnt. Mindezek ellenére mégsem tudtak igazán betörni a világ vezető zenekarai közé úgy, mint ír nagytestvérük, a U2. Pedig minden esélyük meg lenne rá, hisz frontemberük (főként a Once-os siker óta) egy sokak által elismert és méltatott zenész, hangzásviláguk egyedi és magával ragadó, dalaik pedig mélyek és szomorkásan hangulatosak. De a nagy áttörés még mindig várat magára.  

Glen Hansard amellett, hogy ismert a maratoni, három-három és fél órás hosszúságú fellépéseiről, arról is, hogy folyamatosan kapcsolatot teremt a közönséggel. Ez utóbbit az ír nézők ki is használták, mert egyfolytában felkiabáltak a színpadra neki. Hansard viszont még akkor sem veszítette el a fejét, amikor valaki fejhangon azt üvöltözte az egyik lassú balladája alatt, hogy „ez unalmas.” Egyszerűen annyit válaszolt, hogy „kint is unalmas lesz!” és kitette a szűrét… Mindez már a szerdai koncerten történt, de egybevontam a kettőt, mert biztosan nem szeretnétek még egyszer ennyit olvasni a zenés eseményekről.  Gyakran előfordul az is, hogy felhív egy-egy rajongót énekelni a Falling Slowly duetthez. Ez alkalommal viszont egy dublini vokalistának, Grainne Hunt-nak adta át a mikrofont a Maybe not tonight című szám alatt, aki látszólag nem számított a felkérésre. Végig hagyta érvényesülni kísérő zenészeit; szerényen húzódott a háttérbe egy-egy szaxofonos, hegedűs vagy gitáros szólónál. Arra is talált alkalmat, hogy beszéljen kicsit a mostanában igencsak égető problémát jelentő dublini hajléktalan helyzetről és azokról a szervezetekről, amelyeknek a bevétel ment. A Simon Cummunity vezetője meg is szólalt. Viszont a beszédét elhomályosította egy látszólag zavart nő kommentáradata, aki úgy gondolta, hogy ez a legalkalmasabb hely és idő felemelni a szavát az ír aktuálpolitika egyik ügye, a víz megadóztatása ellen. 

Amikor hivatalosan már véget kellett volna érnie a koncerteknek, akkor jött csak az igazi meglepetés: Hansard sorra szólította a színpadra egy-egy dal erejéig azokat az ír zenészkollégáit, akikért én külön-külön is megvettem volna a belépőt. Így például feltűnt az Ír-szigeten és Ausztráliában nagy rajongói tábort magának tudható Damien Dempsey (Damo), a szintén utcazenészként kezdő Paddy Casey (neki egyszer hirtelen felindulásból küldtem egy e-mailt, hogy megosszam mennyire sajnálom, hogy nem tudok elmenni a belfasti koncertjére és ő válaszolt is) és ír szteppelő kislányostul maga a Dubliners zenekar hegedűse, John Sheahan is. Játszott továbbá Conor O’Brien, aki a mindkét lemezéért Mercury-díjra jelölt Villagers gyakran becsukott szemmel éneklő frontembere  és a folkos stílusú Declan O’Rourke. Akire igazán nem számítottam,  az a nyolc év után idén új lemezzel (amit mostanában rongyosra hallgattam) jelentkező Damian Rice volt, aki eljátszotta The Greatest Bastard című dalát.  Érezhető volt, hogy mindenki azon dolgozott, hogy tényleg kapjunk valamit a jegy áráért – amelyhez egyébként már a koncert első fele is önmagában elegendő lett volna.

Abszolút katartikus lezárásként Hansard megénekeltette az estek folyamán szereplő összes zenészt az Auld Triangle-ban. Még a hangtechnikusát, Mic-et is rábeszélte az ír klasszikus két sorának előadására (nyilván nem először). 

Hétfőn a fellépés után újdonsült rajongó barátaim megszerezték nekem a technikustól Hansard kézzel írt setlistjét. De kíváncsiak vagytok a szerdai koncert igazi nagy dobására? Már sokszor viccelődtem azzal a barátaimnak, hogy addig maradok az Ír-szigeten, míg nem sikerül közös képet készítenem Glen Hansarddal. Nos, annyit mondanék, hogy akkor akár kezdhetek is csomagolni...

Épp ismét arra vártunk, hogy végre kinyissák a kaput és mi a decemberi hűvösből bemehessünk a fűtött épületbe, amikor feltűnt a színen az ír énekes. Én ekkor izgatottan odasúgtam a szabad idejében magyarul tanuló lánynak, hogy a fél karomat odaadnám egy közös képért. Erre ő intett Hansardnak, hogy jöjjön közelebb. A zenész, mivel ismerte a leányzót, tényleg oda is jött és régi barátként üdvözölte. Gyorsan elő is adta neki, hogy nagyon szeretnék egy közös fotót vele. Glen rám nézett és illedelmes egy nice to meet you-val nyújtotta a kezét. De akkorra én már úgy remegtem, mint a nyárfalevél, mint valami bugyuta tizenéves fruska. Annyi minden feszített belülről, úgy szerettem volna valami frappánsat mondani, viszont a számra végül csak annyi jött, hogy "I... I really like your music!" ("Én... én nagyon szeretem a zenédet!") Kedvesen megköszönte, mellém állt és átölelte a vállamat a fényképhez. A menedzsere ekkor idegesen kiabálni kezdett, hogy Glennek már régen a színpadon kellene lenni és, hogy nincs kép. De ő addig nem mozdult, amíg el nem készült egy értelmes fotó. Szóval, íme a bizonyíték!

A két koncert között kedden megbeszélésre mentem a sport traineri képzéssel kapcsolatban, remélve, hogy kicsit jobban kikristályosodik előttem az egész. Hétfőn éjjeli 4-re értem vissza Belfastba, de nem is én lennék, ha egy fontos találkozó előtt kipihenném egyszer magamat. Viszont végül semmi sem úgy alakult, ahogy elgondoltam. Megkaptam a teljes programot, melyet elnézve az az érzés kerített hatalmába, hogy ez a kilenc hónapos elfoglaltság ez alkalommal talán tényleg meghaladja a képességeimet. De ettől függetlenül még akár bele is vágtam volna a dologba. Viszont kiderült, hogy a kezdésig meg kell vennem a felszerelést (amely alsó hangon is 300 Fontomba kerülne) és letenni 200 Font kauciót a szállásra. Emellett tekintve, hogy én lennék az egyetlen, aki nem ír (tehát hétvégente nem tud hazamenni némi zsebpénzért és élelem-utánpótlásért), a pénz, amelyet egy hétre adnának, nem elég - és ez olyan akadály, amelyet jelenleg nem tudok áthidalni. Összességében több volt a kérdőjel, mint a konkrétum. Két napot rágódtam rajta és meglehetősen vacakul éreztem magamat azon a bizonyos kedden, de végül arra a döntésre jutottam, hogy nem vállalhatom el a pozíciót. Alapvetően az a típus vagyok, aki minden lehetőséget elfogad, attól félve, hogy nem lesz következő, így nem volt egyszerű nemet mondani.

De aztán jött a szerda és akármilyen idétlenül is hangzik, elsöpörte az egész mélabút: rájöttem, hogy minden úgy van jól, ahogy van és, ha tényleg az a dolgom, hogy itt maradjak és ezért mindent meg is teszek, akkor úgyis találni fogok munkát. Pár hónapja sokat mérgelődöm például azon, hogy miért kell nekem folyton egyedül mennem a koncertekre és, hogy miért nincsenek olyan emberek körülöttem, akikkel meg lehetne osztani ezeket az élményeket  - olyannyira, hogy a Facebookon még egy ComeAlongWithMe elnevezésű oldal is elindítottam, hogy egybegyűjtsem a magányos koncertre járókat a világ minden pontjáról (nem túl nagy sikerrel egyelőre). Aztán hétfőn megismertem négy lányt, akik elég hasonló zenei ízléssel bírnak, mint én, így, ha legközelebb átruccanok Dublinba egy zenés eseményre, már tudom kiket hívjak. Álltam a Frames fellépésen közöttük és azt éreztem, hogy egy kicsit igen is idetartozom közéjük. Szóval, kapálózhatunk mi, mint a pókok, végül minden megy úgyis a maga útján. Nem érdemes tehát naphosszat azon agyalni, hogy mi lesz, ha... Na nem azt mondom, hogy ne tegyünk a céljainkért, mert arra nagyon is szükség van, de a stresszelésre nincs. Én ezt a pozitív hozzáállást szeretném átmenteni az Új Esztendőbe. És, hogy utána mi lesz, az majd elválik.

A címben szereplő sor egy dalszegből való, amely a koncerteken el is hangzott...

Életjel

Csak gyorsan és halkan adnék némi életjelet, tekintve, hogy már jó ideje nem tettem. De érik már az a blogbejegyzés is. Hogy még színesebb legyen, ma még begyűjtöm a várva várt koncertélményt Dublinból (Glen Hansard és a teljes The Frames). Illetve holnap ismét interjúzom a szabadidős központban. Ám ezúttal már csak a részletekről egyeztetünk, ugyanis megkaptam a pozíciót a sport trainer képzésen... 

"To be continued!"

"Lost in the bureaucratic maze" - avagy a sziszifuszi papírmunkán innen és túl

Lassan három hete annak, hogy visszatértem az észak-ír fővárosba és elkezdtem kialakítani azt a bizonyos "új ÍRányt."

Egy vasárnap esti járattal repültem Dublinba. Már mondhatni egész rutinszerűen ment a dolog. A kissé csípősen hűvös Belfastba hajnali 2-kor érkeztem meg és fél3-fele járt már az óra, amikor a zöld bőröndjeimet begördítettem az új szobám ajtaján. Ahogy említettem, Stephen és John tőszomszédságában vettem ki egy szobát és jelenleg egy belfasti, negyvenes évei közepén járó férfi a lakótársam - de biztosan jönnek még mások is, mert egy ötszobás házikóról van szó. Vele alapvetően jól ki lehet jönni, de nyilván nem olyan családias a hangulat, mint az önkéntes házban volt (nem, mintha arra számítottam volna). A szobám az első emeleten található; tágas és világosnak mondható, mert az egyik falát szinte csak ablakok teszik ki, amelyek az utcára néznek. Sokszor hallatszik be gyerekzsivaj, mert a környékbeli gyerkőcök úgy veszem észre inkább ott, mint otthon játszanak. Ezt egyébként az ősszel és télen is előszeretettel furikázó jégkrémárus kocsi igyekszik is kihasználni - arra eddig még nem sikerült rájönnöm, hogy mekkora sikerrel, minden esetre nem töltöttem itt annyi időt, hogy 7-8 fokban fagyizni támadjon kedvem.

Szóval, ahogy azt korábban említettem, hétfőn frissen, melegében várt rám egy interjú. Oly annyira rögtön, hogy reggel 6 órakor már el is kellett hagynom a házat, hogy odaérjek (akik ismernek mindebből biztosan kitalálták, hogy alvásról szó sem lehetett). Az interjúra ugyanis egy másik megyében, a körülbelül kétórányira lévő Fermanagh-ban került sor. Emlékeztek a trainingre, amelyen szeptember elején vettem részt és, ahol mindenféle sporttevékenységeket próbálhattam ki?  Nos, az ugyanitt volt. A szervezet pedig, akik tető alá hozták az ötnapos rendezvényt, engem kért fel, hogy jelentkezzek a támogatásukat élvezve egy kilenc hónapos képzésre, amelynek a végén, ha sikerül megszerezni a képesítést, talán állást is kaphatok a szabadidős létesítményben, mint sport trainer. Különféle vízi sportokat (mint kajakozás, kenuzás, szörfözés, hajózás, stb.), falmászást kellene oktatni és művészeti foglalkozásokat tartani egészséges és fogyatékkal élő fiataloknak. Igazából ez is olyasmi, amire soha sem gondoltam volna magamtól, de azt hiszem, szívesen csinálnám. Korábban varrógépet is csak tisztes távolságból láttam...

Nyolcvanan pályáztak és végül húszunkat hívtak be a gyakorlati felvételire két napra bontva. Rajtam kívül kilenc ír fiatal jelent meg, ketten konkrétan az Ír Köztársaságból jöttek (ugyanis ez a település viszonylag közel fekszik a határhoz). Amikor végignéztem rajtuk, kezdtem el igazán izgulni. Egy fél órás tájékoztató után rögtön bele is csaptunk a közepébe: első feladatként futni kellett. Utána a tóhoz vettük az irányt; mindenki vízhatlan ruhát kapott és azt az utasítást, hogy bocsássunk vízre két, egyenként ötszemélyes kenut. Értelem szerűen, két csoportra osztottak bennünket és adtak egy térképet, hogy a lehető leggyorsabban jussunk el egy kijelölt szigethez. Ez a rész úgy érzem sokkal jobban ment, mint előtte a futás (azért soha sem rajongtam igazán). Egy intenzív harmincperces evezés után meg is találtuk a célpontot, egy kissé vadregényes földnyelv formájában. Ott elsőként kitöltettek velünk egy tesztet, majd egyenként beküldtek egy kis házba, ahol amolyan klasszikus, elbeszélgetős állásinterjú következett. Szerintem ekkor jött ki rajtam leginkább a fáradtság, mert bajosan ment az angol mondatok helyes összetákolása (mint a rádióban legutóbb). Képtelen vagyok felfogni, hogy miként bénázhatok még mindig néha egy év folyamatos nyelvhasználat után (főleg akkor, amikor tétje is van a dolognak). El is kezdtem magyarázkodni, hogy elvileg tudok ám angolul. Erre a három kérdező trainer egyike megerősítette, hogy ő már dolgozott velem és, hogy tényleg nincs azzal gond. De nem is én lennék, ha nem bénáznék kicsit... 

Ez után háromfős csoportokba tagozódtunk és néhány papírlap és egy tekercs cellux segítségével kutyaházat kellett építenünk, de olyat, amely funkcionál is. Jó hangulatban telt az építkezés, a végeredményt pedig azzal a kísérő szöveggel prezentáltuk, hogy az eklektikus építészeti stílus egyik ékes bizonyítékáról van szó. A szigetes feladatok utolsó darabjaként mindenkinek választania kellett egy objektumot (tényleg bármi lehetett), amelyben felismerni vél egy önmagában is meglévő karaktervonást. Én kissé hatásvadász módon a termőföldet választottam és azt mondtam, hogy, bár egyszerűnek látszik, ha rászánod a kellő időt és energiát és elültetsz valamit benne, termést hoz, sőt talán megsokszorozva kapod vissza a törődést.

Visszafelé is kenuzva tettük meg a távot, ám nem messze a parttól megálltunk. Ekkor következett a meglepetés: azt mondták, hogy úgy, ahogy vagyunk, ugorjunk be a (1-2 Celsius-fokosnál aligha több) tóba. Senki sem mondott nemet, így pár pillanattal később már a dermesztő vízben kapálóztunk. Egyébként szerintem a hőmérsékletnél nehezebb volt a ruhában úszással megbirkózni. 

Szóval, a felvételi tapasztalatait úgy összegezném, hogy a januárban induló képzés egyáltalán nem lenne gyerekjáték és sokat törtem a fejem a saját alkalmasságomon is. Tíz helyet tudnak biztosítani és, aki elnyeri valamelyiket, annak állják a training és az ott lakás költségeit. Alapvetően remek ugródeszka lenne, jobb, mint, amilyenre bevándorlóként számíthatnék. Így tépelődés ide vagy oda, azt hiszem, ha kiválasztanának,elfogadnám . 

Másnaptól kezdve azonnal belevetettem magamat az ügyintézésbe. A hazalátogatásom alatt küldtek egy levelet, melyben tájékoztattak, hogy törölték a lakhatási támogatásomat arra hivatkozva, hogy tudomásukra jutott, hogy renceresen kapok fizetést (kár, hogy nekem nem szólt senki). Így első utam az ő irodájukba vezetett némi asztalcsapkodásra. A második viszont a munkaügyi központba. Noha minden erőmmel az állás utáni kutatásra szeretnék koncentrálni, sajnos az átmeneti időszakban muszáj megoldást találnom a megélhetésre, így munkanélküli támogatást igényelnem. Ez első körben egy minikönyv vastagságú formulakupac kitöltését jelentette, majd egy körülbelül egy órás kérdez-felelek interjút. Nos, itt tényleg mindent tudni akartak; mikor jöttem,, meddig tervezek maradni, akarok-e családtagokat is ideköltöztetni. De, hogy csak a gyöngyszemeket említsem, megkérdezték rendelkezem-e fogorvossal az Egyesült Királyság területén. Amikor azt válaszoltam, hogy nem, bővebben ki kellett fejtenem, hogy miért nem. De akadt egy olyan is, hogy van-e külföldön bármiféle háziállatom. Én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy van két macskám, mire az alapvetően jóindulatú ügyintéző összevonta a szemöldökét és megjegyezte, hogy ő a helyemben nem vallaná be, mert akkor talán azt gondolhatják majd, hogy be is akarom hozni őket az országba...

Amikor azt hittem, minden papírt beszolgáltattam már és mindenre megfeleltem, másfél héttel később kaptam egy levelet, hogy részletesen igazoljam, hogy kivel lakom, nem rejtegetek-e például egy be nem jelentett unokatestvért és úgy egyébként is, bizonyítsam be, hogy már három hónapja Észak-Írországban élek. Ekkor először egy kisebb hisztiroham kerített hatalmába, mert kezdett olyan érzésem lenni, mint a bankszámla körüli hercehurcánál. Aztán felhívtam őket telefonon, hogy én kérem nem három, hanem tizenhárom hónapja élek itt, majd bementem személyesen és még több papírt vittem nekik. A szolid bürokratikus csatározás pedig meg is hozta az eredményt, mert már másnap megítélték a segélyt. Ha minden igaz, a következő héten küldik is az első részletet. Egyébként ez nyilván kötelezettségekkel is jár: kaptam egy könyvecskét, amelybe hetente két-három állást kell beírni, amelyeket ténylegesen megpályáztam és hétnaponta be kell menni a munkaügyi központba hirdetéseket böngészni és kéthetente bemutatni a könyvemet. Tudok nem egy olyan embert, aki mindezekről a lépésekről finoman fogalmazva, füllenteni szokott. De én ennek semmi értelmét nem látom, hiszen végeredményben tényleg munkát szeretnék kapni nagy UK-ben vagy az Ír Köztársaságban (merthogy ott is keresgélek).

Mindemellett újra kellett regisztrálnom az orvoshoz, mert az a jogviszonyom is lejárt. Ismét felvettem a mester diplomamunkám írásának fonalát is (nincs több kibúvó, annak most a végére kell érnem). 

A gyárba hetente egyszer járok be kicsit segíteni. Eddig kétszer voltam: főztem és egy másik alkalommal (életemben először) mosdószereléssel töltöttem egy fél délutánt. Szóval, akad tennivaló.. 

Ami a szabadidős elfoglaltságokat illeti, idén is beköszöntöt a töklámpásos, karamellás almás halloweeni időszak. Az utcákat ellepték a kísértetek, boszorkányok és sikolymaszkos gyerkőcök.    

Az új önkéntesek pedig szerveztek egy kosztümös házibulit, melyre engem is meghívtak. A pénztárcakímélő megoldások jegyében a Poundlandból öltöztem: vásároltam egy répaszínű, Kleopátra-frizurás parókát és némi fekete sminket. Eredetileg boszi akartam lenni, de végül inkább úgy néztem ki, mint egy hippi démon. Irtó mókásan vette ki magát, hogy a barátaim nem ismertek meg vörös hajjal és szimplán elsétáltak mellettem. Egyébként még a középiskolában minden áron "Scully-szín" hajat szerettem volna. Talán jobb, hogy végül nem valósítottam meg...

Egy vasárnap reggelen üzenetet kaptam az újonc olasz Tools önkéntestől, hogy nincs-e kedvem velük tartani Whiteheadbe. Tudjátok, hogy nekem ezt nem kell kétszer mondani, így kaptam is az alkalmon. Délelőtt még éppen elcsíptük az egyre inkább téliesre forduló időjárás napsütéses tartalékait. Elsétáltunk a világítótoronyhoz, majd egy kevésbé ismert úton vissza a városba. Ahogy néztem az esti félhomályba burkolózó házakat egy kopár fa ágai közül, egyre közelibbnek éreztem a decembert. Pompás volt viszontlátni a tengert és érezni a mindig üdítő sós illatát.

Legutóbb említettem, hogy még otthonról beszereztem egy koncertjegyet. Egy decemberi jótékonysági rendezvényről van szó, ahol nem csak kedvenc ír zenészem, Glen Hansard lép fel, de hozza a frenetikus The Frames együttesét is és még néhány vendégművészt, akiket szintén ismerek. A dolgok kísértetiesen hasonlóan történtek, mint mielőtt elkezdtem az EVS időszakot: a jövőről még mintsem sejtettem, de már volt egy jegyem a belfasti koncertjére. Egyébként ezúttal is Dublinig kell mennem a zene kedvéért, mint az Arcada Fire esetében, ráadásul mivel a jegyeket gyakorlatilag egy óra alatt elkapkodták, senkit sem tudtam meggyőzni, hogy velem tartson (Alone in Dublin 2.0). Mindezt azért hozom fel, mert ebben a néhány hétben ez a bizonyos koncert lebegett a szemem előtt, hogy mi lesz, ha majd el kell adnom a jegyet, mert nem sikerül maradnom. De eddig úgy néz ki, erre szerencsére nem kerül sor.

A családomtól rengeteg segítséget kaptam mind lelkileg, mind anyagilag. Gyűjtöttek nekem pénzt, az édesanyám és az ikertestvérem pedig igyekeztek mindenfélét beszerezni nekem, amire szükségem lehet (így például egy piros kávéfőzőt, mert az nem volt az új lakásban és egy pár jó meleg csizmát a hidegebb téli napokra) a nagy szerencsét próbálás közepette. Nélkülük és azok nélkül a barátaim nélkül, akik akkor is mellettem állnának, ha példának okáért úgy döntenék, hogy Tasmaniába költözök, nem menne. 

Így utólag visszagondolva, itt tartózkodásom egyik legnehezebb három hetén vagyok túl. De azt akarom hinni, hogy a sok álmatlanul töltött éjszaka és stressz által felőrölt agysejt mind megérte. 

"Idáig tudom a történetet"

Talán nem okozok túl nagy meglepetést, amikor azt mondom, hogy ez után a csodás, Észak-Írországban töltött esztendő után egyelőre még nem sikerül végleg elhagyni a Smaragd Szigetet, még nem. 

Így aztán az utolsó hetek azzal teltek, hogy megkíséreljem megszervezni a további életemet Belfastban, tart ameddig tart. Béreltem egy kis szobát; a véletlen és a körülmények úgy hozták, hogy egészen pontosan John és Stephen szomszédságába költöztem. Igaz, már semmi nem lesz olyan, mint előtte volt, hisz a barátaim nagy része elment és én is csak ritkán fogok bejárni a gyárba, de mégis arra jutottam, hogy adok egy esélyt a dolognak. Az elsődleges projekt természetesen a munkakeresés. Noha ez önmagában még nem jelent semmit, de hétfőn lesz is egy interjúm és, mint ilyen, életemben először angolul.

Három csodás hetet töltöttem a családommal és barátaimmal Magyarországon. Közben beiktattunk egy röpke nyaralást a cseppkőbarlangokban gazdag Lillafüreden és környékén (már amennyire lehet nyaralásról beszélni ősszel), sokat pihentem, sőt még egy rádióműsorba is ellátogattam.

A Rádió Q-n hetente elcsíphető, angol nyelvű "Talking Music with the English Guys" című zenés apropójú, némiképp angolt is tanító nem csak hasznos, de kifejezetten szórakoztató műsorában már megfordultam egyszer, mielőtt megkezdtem az önkéntes pályafutásomat. Most pedig visszahívtak élménybeszámolni. Őszintén szólva, ha meg kell ítélnem az ottani produkciómat, úgy fogalmaznék, hogy az alapján nem mondanátok meg, hogy tizenkét hónapot töltöttem külföldön (és akkor most kifejezetten a nyelvtudásomra gondolok), illetve még azt is bajosan, hogy jól ismerem a zene világát (ez már csak úgy fog bevonulni a világtörténelembe, hogy a "Springsteen-baki"), de tudjátok be a lámpaláznak és a késő esti felvételnek, kérlek. Ha valakinek mégis felcsigáztam az érdeklődését, itt tudja meghallgatni az adást. 

Amíg ismét jelentkezem, hagyok itt még valamit: Ez itt egy playlist, amelyet különböző ír zenészekből, zenekarokból állítottam össze. Sokat közülük ez alatt az egy év alatt ismertem meg. Azt egyébként mondanom sem kell, hogy már be is szereztem egy jegyet egy bizonyos decemberi koncertre (noha még azt sem tudom, hogy mi lesz velem jövő héten). De ez már egy másik történet...

Vasárnap tehát ismét repülök; Új ÍRányra fel! 

Finálé

Ez a pillanat is eljött: utolsó belfasti ÖnkéntEsetemnek fogok neki, így Kedves Blogolvasó, nem ígérem, hogy minden érzelemtől mentesre sikeredik a dolog.  

Az elmúlt hetekben elkezdtünk felkészülni, összeszedni mindent (leginkább varrógépeket és varráshoz használatos holmikat) az októberi szállítmányra, melyet Mwanzába, Tanzániába küldünk. Ha emlékeztek, amikor én megérkeztem, akkor is épp ezzel foglalatoskodtunk a TFS-nél (amellett, hogy megkezdtem változó természetű kapcsolatomat a makacs kis Singerekkel és a tucatnyi, megjegyezhetetlen nevű alkatrésszel). Emellett a feladat, amellyel megbíztak is egyfajta keretet biztosított a történéseknek; ugyanis én ellenőriztem (second-check-oltam) a dobozolás előtt álló masinákat. Ez pedig azért különösen mókás, mert rengeteg olyan került a kezeim közé, amelyet előtte magam javítottam. Nem fogjátok elhinni (John is rendesen meg volt lepve), de költözés és mindenféle bénázás ide vagy oda, többségükben semmiféle hibát sem találtam. Így elmondhatjuk, végül viszonylag egész elfogadható munkát végeztem (nem vagyok az a dicsekvő típus, de egy fél délelőttön keresztül még dagadt is a mellem a büszkeségtől). 

Nos, a közösségi élményből is kijutott: szeptember 19-én, egy szélcsendes, langyos péntek estén tartották ugyanis az évente megrendezésre kerülő Belfast Culture Night-ot, amely engem leginkább az otthoni Múzeumok Éjszakájára emlékeztetett. Stephen már hetekkel előtte mondogatta,  hogy semmi esetre se hagyjuk ki. A rendezvény napján pedig annyira be volt sózva, hogy negyed 5-kor körbeszaladt a gyárban, hogy tessék szépen hazamenni hamarabb és irány az éjszaka. 

Azt tudni kell, hogy ez az egyetlen nap az évben, amikor legálisan lehet inni az utcákon (mondjuk a többség máskor sem szokta különösebben zavartatni magát), így mérhetetlen mennyiségű ittas írre számítottam - de, mint már annyiszor, ez alkalommal sem lett igazam. Amikor bekerekeztünk a belvárosba, akkor láttuk, hogy valószínűleg tényleg mindenki ott tartózkodik, aki él és mozog, mert hatalmas néptömegek hömpölyögtek a belfasti utcákon. De senki sem tolakodott vagy lökdöste a másikat, esetleg tett sértegető megjegyzéseket, ha véletlenül mégis összeütközött valakivel. Én nem tudom mi szállta meg az embereket, de mindenki arcára mosoly (és nem az alkoholos-féle), nyugodtság és valami furcsa átszellemültség ült ki. Számtalan koncerttel, szabadtéri programokkal, utcai művészekkel és tárt kapukkal várták az érdeklődőket. Mi egy hangulatos kis templomban nyitottunk, ahol az egyik barátunk énekelt a női kórusával. Majd biciklis és gördeszkás bemutatóra siettünk. Aztán lődörögtünk kicsit a bőség zavarától sújtva. Szerintem a leginkább csak akkor ragadott el bennünket is a hangulat, amikor ténylegesen leszállt az éj. Utána jött minden: mámoros tánc reggae zenére egy sikátorban, múzeum élő jazz muzsikával és 30-as évekbeli ruhákba öltözött emberekkel, falfestés és rengeteg utcai zenész (legnagyobb örömömre).

Az este utolsó felvonásában színes kis lampionok alatt betértünk a korábbról már ismert White's Tavernbe, ahol két fiatal srác egy gitárral és egy dobbal olyan hangulatot csapott segítségül hívva néhány Oasis, Red Hot Chili Peppers és Beatles számot, hogy egész biztosan ránk szakadt volna a plafon, ha nem a szabad ég alatt mulatunk. Nehezen megfogalmazható édes  bódultság öntötte el az egész Tools csapatot (és továbbra sem az alkoholról beszélek), így nem is csoda, hogy ez a bohém est egész biztosan bekerül majd az első tízbe, ha listáznom kell az észak-ír évem élményeit.

Aztán eljött az a bizonyos, korábban oly távolinak és lehetetlennek tűnő búcsúvacsora. Annyi önkéntes társamén vettem már részt, hogy titkon abban reménykedtem, az enyémre soha sem kerül sor. De most is tévedtem, hisz az idő rettenetesen gyorsan telik, ha az ember lányát ennyi új impulzus éri egy olyan különleges helyen, mint Észak-Írország.

Sokat morfondíroztam, hogy mit is főzzek a körülbelül húszfős vendégseregnek. Péntek reggel 5-kor keltem, hogy elkészítsem az édességet (egy amolyan házi Raffaellót) és a majonézes krumpli salátát némi tojással megspékelve. Ezt követte egy kevésbé hajtós munkanap (mint ilyen, az utolsó), amely után ismét csak a tűzhely mellett találtam magam, hogy megfőzzem főétel gyanánt azt a bizonyos zöldséges rizst tejszínes mártással, amellyel korábban már többször nagy sikert arattam (biztosra mentem). Az orosz lakótársam is beszállt a főzőcskézésbe és egy mutatós tengeri moszatos salátával és egy almás-fahéjas süteménnyel rukkolt elő. 

A vendégek is egyre jobban kezdtek gyülekezni a nappaliba (ezzel egyenes arányosan lettem én is izgatottabb és valahogy egyre vörösebb). Majd kezdetét vette a konkrét vacsora és, ahogy az ételek fogyasztásának intenzitásából le tudtam szűrni, a menüre nem volt panasz. Na jó, némi szóbeli megerősítést/dicséretet is bezsebeltem. Amikor behoztuk a desszerteket, szúrtam csak ki, hogy az almásra a lakótársam odakanyarította a nevemet (bár Bogi helyett Bugit írt, de én már mindenre hallgatok, ami B-vel kezdődik). Minden esetre telitalálat volt. Majd következett az a rész, amikor John beszédet tart és átadják a kézzel készített, kreatív ajándékokat. Tudtam, hogy ez lesz a "legrosszabb," ugyanis ekkorra már teljesen (lányosan) elérzékenyültem. John roppant megható dolgokat mondott; többek között azt, hogy pozitivitást hoztam a szervezetnek és, hogy talán én észre sem vettem, de az embereknek néha már attól is jó kedve lett, hogy megláttak reggel. Megemlítette, hogy bizony nagy utat jártam be a kezdetektől (tudjátok mennyire analfabéta voltam mindenhez, ami kicsit is gyakorlatias és "csináld magad") odáig, hogy hibátlanul helyükre teszem azokat a bizonyos 15K típusú varrógépeket. Aztán mások is mondtak mindenfélét, nekem pedig egyre jobban kalapált a szívem.

Tessék kitalálni mit kaptam! Szerintem jóra gondoltok... Péntek reggel még ki is írtam a Facebook oldalamra, hogy "Visz'lát makacs varrógépek és szívós kis orsózók!" Szóval, nagyon jól tudták ők, hogy hányadán állok a bobin winder-rel, így meg is ajándékoztak egy hatalmas, minden részletében tökéletes fa orsózóval, amelyet elemeire lehet szedni és tehetségtől függően összerakni. Ezen kívül még kaptam egy szintén gigászi méretű alkatrészt (angolul tention mechanism, magyarul fogalmam sincs), illetve egy állítható csavarkulcsot és egy csavarhúzót, hogy ne keljen sokáig törnöm a fejem, hogy mit is használjak a szétszereléshez. Persze ott mindenki előtt neki is kellett fognom és, amikor John megkérdezte melyik modellről valóak a részek, nos, nem a megfelelőt válaszoltam természetesen...

Ezen kívül szokás egy frappáns emléktáblával is meglepni a búcsúztatottat, amelynek a hátujját teleírják személyes üzenetekkel. Ezt az én esetemben egy bankszámláról szóló bizonyítvány testesítette meg, amelyen egy pók csücsül. Ez utóbbit nem csak azért dörgőlték az orrom alá, mert tudják, hogy irtózom tőlük (uggyanis a pókokból errefelé nem elég, hogy sok van, de akkorák, mint az oroszlánok), de azt a 11 hónapot is kívánta szimbolizálni, amennyit vártam, hogy végre befogadjon egy brit pénzintézmény (ez alatt pedig simán tanyát is verhetett egy szemtelen kis nyolclábú).

Igazán szellemes és néhány kifejezetten szívbe markoló sort hagytak a táblámon, de mindezeket azért nem idézem, mert valószínűleg nekem sokkal többet jelentenek, mint amennyit mondani tudnának egy kívülállónak. Azért egyet talán mégis: a kollégám, akivel a pályázatokon dolgoztunk egy bizonyos elszólásom miatt jó sokáig ugratott. Történt ugyanis, hogy egy nap ezt kérdeztem tőle: "Do you want us to help you?" (alapvetően "akarod, hogy segítsünk?" akart lenni), csakhogy az us-t nem úgy ejtettem, ahogy kellene, hanem úgy, mint az "ass" (briteknek ars) szót, így rögtön vicc tárgya lettem. Ő ugyanaz a munkatársam egyébként, aki a One Directon rajongást is rám aggatta (nyilván nem), így búcsúmondatként a következőt írta: "Bogi, stay with "ass" because you know, there is only One Dierecton (elnézést kérek, de ez csak angolul mókás).

Kedves lakótársaim egy kávés bögrével (vajon miért?!) és egy ír zenei CD-el leptek meg.

Aztán rajtam volt a sor, hogy beszédet tartsak. Persze az elején kissé remegett a hangom, de a végére egész belejöttem. Nem is az a fontos, amit mondtam, hanem azt, amit érzek mind a mai napig; hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért közel hatvan  EVS jelentkezés és hosszas keresgélés után végül pont Belfastba és pont a Tools For Solidarity csapatába sodort az élet. Ennyi szeretetre méltó és önzetlen baráttal ritkán lehet találkozni egy helyen. De nekem mégis sikerült és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.

Az alkalomra való tekintettel rá tudtam bírni a fantasztikus Wood testvéreket (akik szerintem a világ legjobb főnökei) egy közös képre. Így hadd mutassam be Stephen (balra) és John (jobbra).

Szombaton még programoztunk egyet a lakótársakkal, aztán hamar eljött az a pillanat, amikor vasárnap már csak kívülről bámultam a szívemhez nőtt önkéntes házunkat, ahol egy órával korábban még kissé megilletődötten pakolásztam a holmimat a piros-falas, parkra néző szobámban. 

Egy év: sok embernek ennyi idő alatt alig változik az élete. De én minden túlzás nélkül állíthatom, hogy soha nem töltöttem még ennyire színesen 365 napot. A Smaragd Szigeten, ahova mindig is visszavágytam, élveztem az önkéntes lét minden egyes percét, így nem is hagyom, hogy bármelyik is közülük a feledés homályába vesszen. 

Annyi mindent lehetne még mondani, de én csak azzal a közhelyes mondattal zárnék, hogy merjetek nagyokat álmodni és, ha ehhez egy másik országba kell menni, ne habozzatok! 

Közösségi élmények - avagy a születésnaptól a jeges fürdőig

Tudom, tudom, rég volt... Kifogások helyett, itt van inkább a dolgok állása. 

Skócia után következett a Tools For Solidarity 30. születésnapi rendezvénysorozatának hete. Előtte nem csak a költözést igyekeztünk befejezni, de kicsit formába is rázni a helyet (no, nem vágytunk sokra csak, hogy legalább mozdulni lehessen a dobozoktól). Ez utóbbi célkitűzésünket nagyjából sikerült is megvalósítani, sőt még néminemű (egyébként szokatlan) tisztaságra hasonlító állapotot is elértünk egyetlen varázslatos napra. Sok barát és egykori önkéntes utazott Belfastba, hogy részese lehessen a különleges ünneplésnek, így rengeteg új embert ismertem meg, akik így vagy úgy szeretett Tools családunkhoz tartoznak. Ez pedig, mint tudjuk nem csak holmi ideiglenes állapot, hanem életforma (és itt most nem a vegetarianizmusra gondolok).

Szerdán és másnap kerekasztal-beszélgetéseket rendeztünk a fenntarthatóságról és a lehetséges politikai, gazdasági és egyéb jövőnkről. Ez utóbbi sajnos annál kevesebb érdeklődőt vonzott, mint amennyit a nagy tudású előadók megérdemeltek volna. Ezen kívül csütörtök este egy hangulatos kis pubkvízre invitáltuk a szellemi kihívásokra fogékonyakat - na ná, hogy én sem hagytam ki. A kérdéseket napokkal előtte a skót önkéntesünk és az az ír munkatársam fabrikálták, akivel a pályázatokon szoktunk dolgozni. Mondogattam is nekik, hogy nagyon szívesen súgok zenés és filmes feladványokat, de nem hagytak érvényesülni. A vetélkedőn azt gondoltam, hogy sikerült összehozni egy álomcsapatot, de kiderült, hogy mindig lehet olyat kérdezni, amelyről egy szegény, messziről jött önkéntesnek fogalma sincs. Például hiába tudtam, hogy magyarul a Százholdas pagony a helyes válasz, ha azt viszont nem, hogy ez mégis hogy hangzik angolul. Bulváros momentumként megemlíteném azt, amikor a játékvezető mindenki füle hallatára bemondta, hogy "akkor a következő One Directonről szóló fejtörő Boginak megy, aki odavan ezért a bandáért. Gyerünk, mutasd a tetoválásodat!" Remélem cáfolatként elegendő, ha annyit mondok, árva halovány fogalmam sem volt a megoldásról. A kvíz végén csak azért nem lettünk utolsók, mert volt a fiúknak sportkör, nekem pedig zenefelismerés (ujjgyakorlat). Amikor a csapattagjaim gyakorlatilag odalöktek, hogy vegyem át az utolsó előtti helyért járó díjat, azt a magas labdát nem hagyhattam ki, hogy reklamáljak, amiért nem kaptam One Directon pólót.

A verseny után (éjfél tájt) két olasz lakótársnőmmel az ágy helyett a konyhába zuhantunk bele, hogy tekintélyes süteményadagokat gyártsunk a pénteki nyílt napra. Én ismét a közkedvelt pogácsa mellett döntöttem, míg a lányok kókuszos és gyümölcsös édességeken szorgoskodtak. Szerencsére a végeredményen nem látszott, hogy éjszakai műszakban készültek az eledelek - legalábbis senki sem panaszkodott. Másnap aztán nem csak egy hatalmas ebédet hoztunk össze azoknak, akik eljöttek az új gyár hivatalos megnyitójára, de délután egy kreatív sorversenyt is. Ehhez mi magunk készítettük az olyan kellékeket, mint célba dobó (mozgó fa szerkezet,  amelyet hatalmas fonálgomolyagokkal bombáztunk), egy  óriási tű, amelyet egy (nagyon) trükkös cérnával bekötött szemmel kellett befűzni vagy épp egy gondosan összebarkácsolt flipper. A sok erőfeszítés aztán meghozta gyümölcsét, mert szép számban gyülekeztek a vendégek. John tartott egy megható beszédet, majd átadta a terepet az egykori önkénteseknek, akik jó néhány szívmelengető történetet őrizgetnek a TFS-ről. Ezt követően aztán a csapatunk ismét vereséget szenvedett az ügyességi vetélkedőben (nem, nem vettem zokon). 

Este izgatottan készültünk a nagy "Birthday Bash-ra" (amolyan koncert), amelyet egy Docker's nevű klubba szerveztünk. Két, meglehetősen mókás nevű helyi zenekar (A.R.S.E.  és Blast Proof Sunglasses), egy errefelé közkedvelt komikus, Tim McGarry és a sokat emlegetett Terri Hooley DJ szettje alkották a line-upot. Amikor beléptünk, rögtön az jutott eszembe, hogy a hely maga olyan, mint az, ahol Uma Thurman és John Travolta ropták a Ponyvaregényben (mondjuk úgy, hogy divatosan retro). Kicsit csúszott az egész program, így végül úgy alakult, hogy a két együttes között (akikből a magam részéről nem bántam volna, ha valamivel kevesebbet hallok) Terri-nek csak egy négyszámos lemezlovaskodásra jutott ideje. Na, de azok pontosan azok voltak, amelyekre én is táncra perdülök; köztük egy Pulp klasszikussal (igen, a Common People). Itt gyorsan meg is ragadnám az alkalmat, hogy reklámozzam a brit kultcsapatról szóló filmet, mely a rajongóknak igazi csemege - Jarvis nem hazudtolja meg önmagát többek között egy csirkés állásfoglalással. 

Mivel a határozottan jó hangulatú eseményt zárás után még folytattuk Stephenéknél, másnap igencsak nehezünkre esett felkelni, hogy részt vegyünk a "treasure hungint-ban." Ez azt jelentette, hogy a város egy adott pontjáról elindulva egy ötvenpontos kérdéssorra kellett megtalálni a válaszokat úgy, hogy azok mind az utcán hevertek. Közben olyan feladatokat is kaptunk, mint rálelni a Yellow Submarine nevű üzletet és 1 Fontért használt bakelit lemezt venni. A pontot az kapta, aki a legütősebb borítóképre bukkant. A cél természetesen a gyárépület elérése volt, de azalatt a három órás lődörgés alatt a lelkesedés helyett inkább az általános fáradtság ült ki az arcunkra. Nos, a csapatunk nem véletlenül választotta a Belfasti Zombik nevet... Ha egy átlagos péntek után került volna sor erre az egyébként roppant szórakoztató keresgélésre, tényleg élvezettel vetettük volna bele magunkat. Így viszont egy bizonyos ponton túl még én magam is hisztis lettem. Arról nem is beszélve, hogy ebben a versenyben sem nyertünk (azt hiszem most már fölösleges tovább takargatnom a nyilvánvalót: utálok veszíteni). 

Sötétedés utána az Old Boy's nevű közösségi házban jöttünk össze. Néhányan táncoltak is, de mi a barátaimmal csendes eszmecserélgetésnél nem bonyolódtunk többe. Illetve az asztalunknál páran elsajátították annak művészetét, hogy miként kell négynél több söralátétet egyetlen mozdulattal feldobni és elkapni (én csak figyeltem). 

Vasárnap a rendezvénysorozat záróakkordjaként megmásztuk közösen a Cavehill-t, hogy az esőmentes napot kihasználva a csúcson piknikezzünk. Orosz önkéntesünk akkor rukkolt elő a hónapok óta őrizgetett ajándékával, egy szépen megmunkált, kézzel festett Matrioska babával, melyet a Toolsnak szánt. Gyorsan készítettünk is egy csoportképet, amelyen a nemzeti gyerekjáték egy-egy darabkáját szorongatjuk. A hegyről lefelé sétálva szóba elegyedtem egy belga lánnyal, aki bár a TFS régi barátja, EVS időszakát mégsem itt, hanem "Írország kertjében," vagyis Wicklow megyében töltötte (a kedvenc részemen). 

Ez a közel egy hét rengeteg embert hozott össze, akik mind belefolytak valamiféleképp ennek az egészen egyedülálló szervezetnek az életébe és így vagy úgy, de tettek azért, hogy harminc éve töretlen elszántsággal munkálkodhasson a fantasztikus Wood testvérek vezetésével az afrikai emberekért. Ahogy azt a Határátkelő blogon megjelent cikkem után az egyik kommentelő megfogalmazta: mi nem halat adunk a rászorulóknak, hanem hálót. Életem egyik legmeghatározóbb élményének tartom, hogy ennek részese lehettem függetlenül attól, hogy ténylegesen mennyi rakoncátlan varrógépet sikerült megjavítanom. 

Hogy mi újság a bankkal? Jelentem, győztünk! 11 hónap után immáron brit bankszámla-tulajdonossá avanzsáltam, melyről azt hittem, már soha sem következik be. A  történet vége az, hogy a hivatalos panaszunkra válaszképp küldtek egy "szánjuk, bánjuk" levelet, melyhez mellékeltek egy 100 Fontról szóló csekket kárpótlásképp a méltatlan bánásmód miatt. Másnap el is mentem a pénzintézetbe, hogy bankjegyekre váltsam azt, de ott azt mondták, hogy ez addig nem lehetséges, míg nem rendelkezem számlával náluk. Ekkor sötét köd öntötte el az agyamat és nem voltam többé sem kedves, sem türelmes. Egy ügyintézővel ismét kitöltöttük a jelentkezési lapot (furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen azzal, aki a legelsőt is intézte) és biztosítottak, hogy ez úttal nem lesz semmi akadálya annak, hogy megnyissák. Nem az ő hibájuk egyébként, mert minden igénylést a londoni központba továbbítanak és ott dől el, hogy megadják-e vagy sem. Végül csupán egy hetet kellett várakoznom: a kártya már itt pihen a táskámban és várja, hogy valami csoda folytán intenzívebb használatba kerüljön. 

A rákövetkező hét sem telt el átlagosan, ugyanis az egyik belfasti munkatársam, aki a biciklidoktor nálunk és eredetileg Kanadából jött, elintézte, hogy részt vehessek egy trainingen. A képzést elsősorban észak-ír és walesi látássérült fiataloknak szervezték, így egyetlen magyarként olyan alapon vágtam bele a dologba, hogy talán hasznos lehet. Einniskillenhez közel, egy Share Centre nevű szabadidős központban került megrendezésre, amely legnagyobb erőssége, hogy egy csodaszép tó partján helyezkedik el, melynek minden vízi sportos előnyét igyekeznek is kihasználni. Az angollal kapcsolatban is igazi mély vizet jelentett, de igyekeztem állni a sarat a néha kifejezetten szlenggel beszélő, nálam kicsivel fiatalabb ifjúság között. Az első este rá sem jött mindenki, hogy nem idevalósi vagyok, amelynek örültem (bár lehet, hogy csak azt jelenti, hogy egyáltalán nem figyeltek oda rám). Amikor bemutatkoztam az egyik résztvevőnek például, ő visszakérdezett, hogy ez ír név? Aztán igazán akkor buktam le, amikor egy beszélgetésben babaholmikról esett szó és én az egyik kifejezésről megkérdeztem, hogy mit jelent. De egyébként roppant befogadóan és nyitottan viselkedtek, hamar megtaláltuk a közös hangot. Azon pedig külön jót szórakoztam, ahogy egymást heccelték az akcentusuk miatt (főleg a hírhedten rossz belfastit).

Az ötnapos training úgy zajlott, hogy délelőttönként különböző előadások, beszélgetések folytak a fiatal pályakezdők lehetőségeiről, az önmagunk állásinterjúkon való minél hatékonyabb reprezentálásáról vagy épp arról, hogy hogyan írunk megkapó életrajzot. Ha mindez magyarul ment volna, talán azt gondolom, hogy semmi új sem volt a Nap alatt. Így viszont, hogy brit és ír kontextusba helyeződött az egész, kifejezetten hasznosnak éreztem minden percét. 

Délutánonként aztán elszabadultak a különböző sporttevékenységek (és velük együtt a minden újdonságra nyitott, lelkes csapat is). Egyebek mellett kajakoztunk, falat másztunk, kötélpályán egyensúlyoztunk és egy banán alakú hajón próbáltunk fennmaradni, melyet egy motorcsónak húzott (persze szőlőszemekként potyogtunk mindannyian a tóba). A szabadidős központhoz egy uszoda is tartozott, így nem állhattam meg és minden reggel korábban keltem, hogy igénybevehessem a szolgáltatásait. Sőt, az utolsó nap reggelén ezzel a bizonyos munkatársammal (aki itt önkéntesként dolgozott) át is úsztuk az 5 fokos tavat. Legalábbis annak legközelebbi szigetéig evickéltünk (fél óra oda, fél óra vissza). Amikor először merültem alá a jéghideg vízben, azt hittem ott halok meg. De aztán néhány karcsapás után kifejezetten élvezni kezdtem az egészet. Elmondhatatlanul frissítő érzés, ahogy. a bőröd bizsereg a hidegben, de érzed, ahogy az egyre magasabbra szökő Nap sugarai egyszerre melengetik is azt. Így kellene kezdeni minden napot.

Szóval, nem kevés élménnyel és új ismeretséggel tértem vissza Belfastba. Kicsit korábban, mint a többiek, mert haza akartam érni a spanyol fiú és az olasz lány búcsúztatójára, akiket ez alatt az egy év alatt nagyon megkedveltem. 

Már tényleg csak ijesztően kevés van hátra: kitűztük a búcsúvacsorám időpontját szeptember 26-ára, így törhetem a fejemet, hogy mit konyhatündérkedjek össze a csapatnak (pogácsa biztos lesz). 29-én pedig ugyanaz az Aer Lingus nevű, zöld lóherés légitársaság gépe fog Magyarországra repíteni, akikkel közel egy éve kezdődött minden... 

Kedves Emberek!

Aki esetleg azon morfondírozott, hogy talán elvesztem a misztikus Skóciában, azt ez úton szeretném megnyugtatni, hogy ismét a Smaragd Sziget vendégszeretetét élvezem. De így a végéhez közeledvén (pontosan egy hónap van hátra), kissé sok a tennivaló. Viszont a hétvégére nagyvalószínűséggel új bejegyzések várhatóak...

A kitartó olvasóknak köszönhetően a megnyitások száma elérte az ötezret! 

Hamarosan ugyanitt!  

Hangulatképek avagy az ír-amerikai tengely

Tools csapatunk már egész rég indult közös kirándulásra, így egy felhős szombaton tető alá hoztunk egyet. A szervezet egyik régi barátjától kaptunk kölcsönbe egy kisbuszt (sőt, még a sofőr szerepét is elvállalta),valamint csatasorba állítottuk a mostanában csak költözésre használt furgonunkat is és irány az "Ulster American Falk Park" (vagyis az észak-ír Skanzen 2.0).

Hogy miként jön össze Amerika és Írország? Nos, úgy, hogy a szabadtéri néprajzi múzeum annak a 18. századi emigráns hullámnak állít emléket, mely során körülbelül egy millióan cserélték a Smaragd Szigetet Kanadára, Ausztráliára, Skóciára, Angliára (!) és a legtöbben az USA-ra. Egy másik millió pedig tragikus módon belehalt a Nagy Éhínségbe, melyet a krumplivész okozott. Ha csak megemlíted ezt a szót (angolul famine) egy ír jelenlétében, rögtön összerezzen és elsötétül a tekintete. Nem meglepő persze, hiszen történelmük legsötétebb évtizedeiben drasztikusan lecsökkent a népesség, melyet az angolok gyakorlatilag ölbe tett kézzel néztek végig. A témáról bővebben itt olvasható egy találó összefoglaló.

Szóval, az elég nagy területű, interaktív kiállítás során végigjárhatjuk a különböző állomásokat, ahogy a Mallon család házról házra költözik először ír honban, majd a tengerentúlon. Korabeli épületek, berendezések, ruhák, az adott helyszínnek megfelelő állatok és növények, amelyek meghatározták mindennapjaikat.

Mi egy kovácsműhelyben indítottunk, amelynek beszédes tulajdonosa beavatott bennünket a mesterség kitanulásának rejtelmeibe és abba is, hogy vajon miért kellett akkoriban a menyegzőkön egy kovácsnak is jelen lennie (akit érdekel, bombázzon  kérdőjelekkel e-mailben vagy a poszt alatt). Majd láttunk két paraszti és két tehetősebb birtokot, melynek udvarán termetes szárnyas jószágok kapirgáltak. A szegényebb családoknál az is előfordult, hogy akár tizenöten is aludtak ugyanabban a szobában és reggel, délben és este is burgonyát ettek, mert ez volt az egyetlen, amelyet a földesuruk engedett termeszteni (így aztán nem is csoda, hogy a krumplivész leginkább őket sújtotta).

Bepillantást nyerhettünk egy igen nagy létszámú, szigorú köziskola tanrendjébe és természetesen a katolikus templom sem maradhatott ki. Sőt egy fehér falú kis házikó előtt még egy rokkánál ücsörgő anyókába is belefutottunk, aki rögtön felpattant és invitált bennünket, hogy próbáljuk ki a masináját (tudjátok, mint a Csipkerózsikában). Konkrétan azt mondta, hogy a piros pólós lány jöjjön (na, az voltam én), így a többiek készségesen a karmai közé is löktek. Az ujjamat végül szerencsére nem szúrtam meg (képzeljétek csak el, 100 év zene nélkül!), viszont így a varrógépszerelés és falbontás után nem tűnt nagy ördöngösségnek a .fonálfonás.

Aztán elértünk egy dokkhoz,  amely a nagy utazást hivatott szimbolizálni.  Bár egy hajóteret ténylegesen (és igényesen) ki is alakítottak, alján fiókok módjára elhelyezett emeletes ágyakkal és meglehetősen áporodott szaggal (az utóbbi talán nem volt cél). Keresztül menve rajta a másik oldalon már az Újvilág várt. Változott a táj, az építészet, hirtelen utcakövek bukkantak elő. Egy vegyesbolt mellett megpillantottuk azt a bankot, mely Thomas Mallon boldogulásának és későbbi jelentős vagyonának zálogát jelentette. A házak nem tértek el élesen egymástól, de az olyan melléképületek, mint a "tavaszi helyiség" (gyakorlatilag a hűtő kreatív őse), üdítően hatottak. Végül napraforgók és kukoricák között lépdelve elértünk egy filmekből jól ismert, széles tornácos viskóhoz, ahol rögtön le is telepedtünk szépen, sorban, mint a verebek (csak a bendzsó hiányzott). Így lóbáltuk a lábunkat, míg azon nem kaptuk magunkat, hogy a park lassan zárni készül. 

Tudom, hogy lehetetlenül hangzik, de lényegében befejeztük a költözködést. Ez a "lényegében" azt jelenti, hogy egyetlen raktár kivételével minden helyiséget kiürítettünk a régi gyárban és már senki sem jár át oda dolgozni. Viszont még rengeteg a tennivaló az átcipelt holmikkal, melyek nagy része dobozokban állva várja, hogy polcokra kerüljön. Mindezt pedig azért lenne ideális mihamarabb kivitelezni, mert augusztus végén kerül sor a TFS 30. születésnapi rendezvényére, melynek egyik fő műsorszáma egy nyílt nap lesz. Az ötnapos ünnepségre kifejezetten sok érdeklődőt várunk; koncertekkel, előadásokkal, piknikkel és pub kvízzel készülünk. Aki úgy gondolja, hogy szívesen átruccanna erre a kihagyhatatlan eseményre, az egy részt itt veheti szemügyre a részletesebb menetrendet, más felől, akár el is szállásolhatom a takaros kis szobámban (de legalábbis beszélhetünk a lehetőségekről).

Az elmúlt hetet a készülődés jegyében főként az irodában töltöttem. A marketing csoport szerves részeként a különböző sajtóanyagokon, plakátokon, szórólapokon agyaltam annak érdekébe, hogy minél több ember figyelmét felhívjuk a jeles évfordulóra. Azt nem mondom, hogy teljes egyetértés uralkodott a három (alkalmanként négy) fős csapatban, ugyanis mindannyian meglehetősen különböző elképzelésekkel rendelkezünk a médiáról. De végeredményben minden anyag elkészült. Már csak annyi van hátra, hogy szétszórjuk a színes flyereket. A nagy népszerűsítés keretében én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy személyesen adjam át a plakátot Terri Hooley-nak a koncertre, amelyen ő is szolgáltat majd némi talp alá valót - illetve, hogy kiderítsem, vajon emlékszik-e, hogy megígérte a szereplést. Persze ki mást is küldtek volna annak tükrében, hogy korábban még Good Vibrations filmklubot is szerveztem, hogy egész biztosan ne maradjon olyan munkatársam, aki nem tudja ki a "belfasti punk keresztapja." A lemezbolt előtt ücsörgött (annak földszinti része ugyanis kávézóként üzemel) és abszolút képben volt az eseményt illetően. Sőt még azt is elmesélte, hogy már fel is töltötte a részleteket a Facebook oldalára (66 éves). Maga a nagy találkozás azért egy fokkal hűvösebb hangnemben zajlott, mint gondoltam; azt hittem, majd hosszas eszmecserébe kezdünk zenéről, zenekarokról, a punk életérzésről, de elég hamar "lerázott." Sebaj, az a fontos, hogy megtiszteli jelenlétével a kis kultúrestünket. Remélem azért, ha egyszer véletlenül összefutok Glen Hansarddal, ő rendes, kedves, barátkozós ír módjára viselkedik majd.

Új lakótárssal gyarapodott az önkéntes házunk: négy lába van és fekete, mi az? Igen, jól gondoljátok, egy macska. Az történt ugyanis, hogy az egyik hétvégén elkezdett sertepertélni a környékünkön ez a láthatóan éhes jószág és minden áron be akart szökni hozzánk. A többiek mondták, hogy ne adjak neki semmit, mert ide fog szokni és különben is, biztosan tartozik valakihez (ugyanis ők már tudják, hogy néha sutyiban megetetem a szomszéd cicáját, aki különben egész biztosan éhen halna). De ez a kis fekete csak nem akart eltűnni, így hétfőn nem bírtam tovább és vettem neki némi elemózsiát. Egy röpke hét kellet csupán hozzá, hogy a leg-macska-ellenesebb lakótársam szívébe is belopja magát - kissé talán már el is van kényeztetve. Természetesen elneveztük: lévén, hogy egy igazi Tools kandúr, Spanner lett (na, ezt tessék inkább kinézni a szótárból! Igen, agyunkra ment a munka...).

Hangulatképek: itt már lassan őszbe fordul ez a (hm, kéthetes) nyár, sok esővel és egyre korábban lenyugvó Nappal. Egy ilyen szombaton kaptam le ezt a kis "Hupikék tőrpikék" családot is a belvárosban.

Egy vasárnapról is: épp reggeli után indultam, a levegőben érezni lehetett, hogy néhány perccel az előtt állhatott csak el az égi áldás. A Woterworks park mellett elhaladva kacsák ricsajoztak tőlem balra, jobbra pedig épp felszállt két lármázó sirály, akik kacagó rikoltozása betöltötte az egész környéket. Az én szívemet pedig valamiért melegség öntötte el; minden pillanat nyomot hagy. 

Holnap újabb, régen tervezett utazásra megyünk: bevesszük Skóciát - irány Edinburgh!