Karácsonyi őrület Belfastban

No kérem, én vagyok a raktár ördöge! Kissé szerényebben fogalmazva, jól haladok a különböző varrópék fajtáinak öt másodpercen belüli azonosításával és - mindenféle puska nélküli - helyének meghatározásával a komplex egészben. Mindez (nem titkoltan) némi megnyugvással tőlt el mert már kezdett elhatalmasodni rajtam az a gondolat, hogy talán én leszek a Tools történetében az első önkéntes, aki úgy távozik egy év intenzív javítgatás után, hogy nem tud álmából felkeltve is összerakni egy atomjaira szedett varrógépet - de legalábbis még mindig pislog, mint az a bizonyos ponty a szatyorban, amikor elé tesznek egy alkatrésznek tűnő objektumot. Persze ez utóbbi még így sincs kizárva, de legalább már van valami, amivel ellensúlyozhatom esetlegesen felmerülő hiányosságaimat.

Szerdán ismét rám került a sor főzés ügyileg és azt hiszem feltaláltam a rakott karfiolt brokkolival és némi fehér béchamel mártással. Na jó, ez így nem teljesen állja meg a helyét, minden esetre összevontam három receptet és kifejezetten sikert arattam vele. Két tepsivel sütöttem (tizennégy embernek) és egy utolsó árva káposztaszármazék, ha nem sok, de annyi sem maradt. Így azt hiszem, kijelenthetem, hogy a főzéssel van még a legkevesebb gond. Egyébként a jövő hétre bevállaltam valaki helyett egy plusz alkalmat (igen, jól látjátok, a szerelés megúszására játszom).

Belfastban is él az a jól bevált megoldás, hogy a hét egyik napján olcsóbban látogathatóak a különböző mozik. Így aztán a nagycsaládos lakóközösségünk bringára pattant és meg sem állt a legközelebbi bevásárlóközpontig - ugyanis, ha az ember a legújabb filmsikerekre vágyik azt már itt is csak a hátrahajtható, kukoricatartóval felszerelt székek plázás kényelméből teheti meg, a kicsit kevésé komfortos, de annál hangulatosabb art mozik helyett. Irvine Welsh (a Trainspotting) egyik könyvének legújabb filmes feldolgozását választottuk, melyet odahaza Mocsok (Filth) néven vetítenek. A skót szerzőről köztudott, hogy amellett, hogy történeteinek helyszíne általában Edinburgh,  a leggyilkosabb skót dialektust használja. Eddig az angol különösebben nem fogott ki rajtam - leszámítva a helyi taxiállomás diszpécserével folytatott tiszavirág életű párbeszédemet. De ebbe a lecsúszott zsaruról szóló filmbe (kiegészítve James McAvoy néha még egy lapáttal rá is pakolt skót akcentusával) beletört a bicskám. Dolgozik egyébként egy skót fiatal nálunk, de mindig, amikor érthetetlenre veszi a figurát, kissé rápirítunk (mi, átlagban középszintet épp, hogy megütő önkéntes társai), hogy "mumbling!" és rögtön visszavált angolra.

Ezen a hétvégén nem térképeztünk fel eddig nem látott zöld tájakat vagy sziklás tengerpartokat. Helyette viszont vasárnap karácsonyi vásároztunk. Apropó Karácsony: itt tényleg már most mindenki meg van veszve a fenyőfás ünnep miatt. A boltok polcai roskadásig tele vannak potenciális ajándékokkal, a kirakatok, arany és csillogó dekorációval, az utcák égősorokkal. Szombaton a Városházán hivatalosan is felkapcsolták a karácsonyi fényeket. A Primust elárasztották a rénszarvasos, hóemberes, zöld, piros, ezüst és fehér pulóverek, sapkák, zoknik és pólók.

Mindenhol akciók, "Last Christmos" és fahéjillat. Mindez összességében azért is tölt el különös érzéssel, mert az ősz a héten még itt rostokolt kicsit, kipréselve magából néhány utolsó langyosabb napot. Most, amikor a bejegyzést írom, viszont már hűvös, kesztyűs idő van. Akinek esetleg álmatlan éjszakákat szereztem volna a legutóbbi írásommal, megnyugtatásul közlöm, hogy végül sikerült szert tennem egy pár meleg, ám a maga módján bájos csizmára.

Szombat este ismét belevetettük magunkat a belfasti éjszakába (igen, mi egy ilyen léha, bulizgatós csapat vagyunk). Először egy Lavery's nevű bárba mentünk. Amikor beléptünk, épp a The Kings "Lola" című száma ment - rögtön fel is csillant a szemem, hogy végre egy hely, ahol az olyannyira hiányolt igényes brit zenét fogják egész este szolgáltatni nekem. De két dal utána a társaság 90%-ka (tehát engem kivéve)  erőteljes nem tetszésének adott hangot. Így nem volt mit tenni, velük tartottam a két utcával arrébb lévő discoba. És igen, ott pontosan az a vacak szólt, amelyet egyébként is egész héten hallgatunk a Cool FM-en... Itt jegyezném meg, hogy az észak-ír tinédzserek szerintem messze túltesznek a magyarokon modortalanságban és kritikán aluli öltözködésben (vagy pedig zsémbes huszonhat éves vagyok).

A vasárnap tényleg úgy indult, mint, amikor azt érzed, hogy talán jobb, ha visszafordulsz az ágyba, miután lenyomtad az ébresztőórádat (esetemben egy The Clientele számot). Aztán úgy folytatódott, hogy összetörtem két tányért, majd, épp, amikor a számhoz emeltem volna a megváltást jelentő kávémat, toppant be az ajtón a kedves kollégám (fél órával hamarabb az előzőleg lefixáltnál), hogy "ugye kész vagyok, mert indulnunk kell a vásárra?!"

Gyorsan begyűjtöttük a gyárból az eladásra szánt tárgyakat (főként szerszámokat, játékokat és egy-két amorf, számomra teljes mértékben definiálhatatlan holmit). Természetesen esett, így, mire kipakoltunk, kissé meg is áztunk. Nagyon érdekes helyszín adott otthont az eseménynek: egy kiszuperált templomépület, melynek eredeti funkciójára belül csak az üvegablakok emlékeztettek.

Szép kis standot hoztunk össze: sövényvágók, kalapácsok (és olyan szerszámok, amelyeknek bevallom, csak angolul tudom a nevét) hevertek előttünk, mellettük kirakós, néhány mesekönyv, falra akasztható, nagyon színes fogas. Kedvenc munkatársam megkért, hogy segítsek neki kipróbálni egy nyesőollót, így én egy ruhadarabot tartottam elé. Igen ám, de sem ő, sem én nem voltunk elég figyelmesek és az anyag mellett kissé az én ujjamba is belevágott. Nagyobb baj nem lett belőle szerencsére, eltekintve egy csinos kötéstől. Harci sérülésemet aztán marketing célra használtam, azzal demonstráltam az érdeklődőknek, hogy milyen éles és jól használható kerti eszközeik vannak (szép számmal vittek is belőlük). Azért alapvetően meglepő, hogy egy karácsonyi vásáron az emberek nem csak cukros süteményeket, mézeskalácsot, mókás kötött sapkákat és díszeket akarnak venni, hanem barkácskészlet iránt is mutatkozik némi igény.

Két óra körül az olasz és a portugál lány váltott engem és a szintén olasz csoportvezetőnket. Hazafelé szitált még egy kicsit az eső, de, ahogy a - szívemnek igen kedves - szomszédos tavas parkon sétáltam keresztül, egyre tompábbnak éreztem minden korábbi bosszúságomat. Ez van, a zöld szín tényleg nyugtat.

A nyakon csípett ősz története - avagy a kemény munka után jöhet a megérdemelt pihenés

"Szorgos-dolgos" munkanapok - néhány, szem alatti karikában kifejezhető - halmai fémjelzik a múlt hetet. Már-már azt gondoltam eseménytelenül telik el és nem lesz miről írni. De aztán megint megmentette a helyzetet a hétvége...

Ami a munkát illeti,  elvállaltam egy új posztot a TFS gyárban (esélyt adva a mélyen rejtőző gyakorlati énem hatékonyabb kibontakozásának). Megnevezésére találhatnék egy furfangos eufrémizmust, de a száraz tényekre szorítkozva: raktárossá avanzsáltam. Én felelek azért, hogy, a hozzánk újonnan érkező varrógépek típus szerint legyenek szortírozva és helyet kapjanak a polcokon. Ez utóbbi egyébként nem is olyan egyszerű feladat, mert jelenleg jól érzékelhető helyhiányban szenvedünk és a rendszert nem lehet megbontani egy-egy kósza, ide-oda pakolt masinával.

Csütörtökön - amikor Stephen általában nincs bent - John behívott mindannyiunkat az irodába és megkért, hogy töltsük azzal a napot, hogy a szerszámos csapat és a varrógépes szekció is készít Stephen közelgő 50. születésnapjára néhány egyedi, magunk fabrikálta ajándékot. (nem semmi munkahely, nem igaz?!) Mi egy Afrika térképet varrtunk, képekkel, üzenetekkel. Na jó, én nem varrtam, csak képeket meg idézeteket kerestem és meggyőzően kritizáltam a varrókat. De azt mondom, jobb az ilyesmit a hozzáértőkre bízni. Mert ugyan, amikor elkészülünk egy varrógép javításával, tesztelésképp használnunk is kell őket, de az távol áll a szakértelemtől. 

Emellett pénteken John rögtönzött az újonnan érkezettek kedvéért egy diavetítéses Tools-történelem mesélést. Ebből egyebek mellett kiderült az is, hogy ő - és még néhány önkéntes - nem csak a belfasti kényelemből dolgoztak Afrikáért, hanem konkrétan el is mentek Tanzániába vízvezetékeket fektetni és szövőüzemet építeni.

A másik érdekesség mozzanat az volt, hogy az egyik munkatársam (teljesen brit) felhívta a figyelmemet egy falba vésett mondatra amely szerinte magyarul íródhatott. És, hát tényleg... A következőt kanyarította valaki a gyárunk falára: "A szabadság édes kincs, gyötrő vágy." Számomra egyébként a dologban az az igazán figyelemreméltó (a nyilvánvaló mellett), hogy felismerte. Amikor megkérdeztem honnan tudja, azt válaszolta hogy sokat hallgat magyar népdalokat Sebestyén Márta és Lováasz Irén előadásában. 

Szombat este a fent említett jeles esemény miatt a főnököm kedvenc bárjába leszervezett meglepetés buliba mentünk. Körülbelül harmincan jöttünk össze. Már kezdtük azt hinni, végül nem sikerült  Stephent elcsalni, mert vagy egy órát vártuk - a néha-néha nyíló ajtóra szegezett tekintettel. Végül csak megérkezett és mindennek kitörő lelkesedéssel örült. Ő egyébként is egy nagyon vidám, folyton viccelődő, jó kedélyű emberke. De ennek megnyilvánulásait az este folyamán hatványozva tapasztalhattuk. Engem is elégedettség töltött el, mert ez volt az első party Belfastban eddig, ahol  ütős, bele(nekem)való zenére lehetett szórakozni a Clashtől a Nirvanán át néhány ír klasszikusig. Itt jegyezném meg, hogy annak biztos reményében jöttem Nagy-Britanniába, hogy majd éjjal-nappal igényes brit zenét fogok hallani - melyet mindig is favorizáltam. Nem akarom ragozni a dolgot, de hát tudjátok milyen remek zenészeket és bandákat adott ez az ország a világnak! Ehhez képest a rádiók ugyanazt a 10-15 műanyag, sablonos és vacak számot játsszák (és akkor a nézeteltérések elkerülése végett nem említenék előadókat). 

A  pubok, szórakozóhelyek itt általában 1 óra körül zárnak. Fél órával az indulás előtt előkerült egy hatalmas, finomnak ígérkező torta. De végül nem szeltük fel. Így aztán a lakótársaimmal folytatott rövid és egyetértő diskurzus után arra jutottunk, hogy elfogadjuk Stephen invitálását, aki meghívott bennünket magukhoz, hogy ott folytassuk az ünneplést. A kandalló előtt jól el is beszélgettünk - egy pillanatig sem szem elől tévesztve a "célt." De az valahogy sehogy sem akarta magát szervírozni. Ezért aztán fél3-környékén szedelőzködni kezdtünk. Amikor már mindenki kabátban toporgott, bedobta a házigazda, hogy esetleg ehetnénk egy kis tortát... 

Aztán vasárnap indokolatlanul szép időre ébredtünk, így - igaz az eredeti tervekkel ellentétben csak kettesben - a francia lakótársammal Bangor felé vettük az irányt. Először taxival a vonatpályaudvarra. Azt el kell mondanom, hogy a helyi taxisofőrök közös vonásai közé tartozik, hogy kissé modortalanok és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, eddig csak kopaszokkal találkoztunk. De ez alkalommal sofőrünknek nem csak, hogy haja volt, de még jó kedve is. A pályaudvar egyébként a buszvégállomással pontosan szemben található. A vonatok modernek, tiszták és relatíve olcsóbbak a távolsági buszoknál. 

Bangor egy roppant helyes, és hangulatos tengerpart melletti kis település. Engem kifejezetten az Ír Köztársaságbéli városokra emlékeztet - például Bray-re, ahol egy hónapot töltöttem. Egy keskeny főút vezet egészen a plázsig. 

Lévén, hogy a hét utolsó napja volt, a helyiek alig mutatkoztak, inkább ráérősen ballagó turistákba botlottunk. Ilyenkor csak egy-egy étterem és kávézó tart nyitva. A tenger is vasárnapias tempóba nyaldosta a szürke köveket. Ahogy a sós levegő összekeveredett a friss kávé illatával, hallgatva a hal után kutató sirályok neszezését; először éreztem azt, hogy itt most tényleg el tudnék képzelni egy életet magamnak. 

Az út előtt szorgalmasan kijegyzeteltem a bangori látnivalókat. A papírt a kezemben szorongatva két idevalósinak tűnő nyugdíjasnál próbálkoztam, akik rögtön fel is világosítottak, hogy a listámon szereplő 6 névből 3 kapásból ugyanazt takarja: a Bangor Kastélyt. Gondoltuk, ha valaminek ennyi neve van, az egész biztosan rendkívüli. A környéke tényleg igézően szép: egy kiterjedt, fákkal sűrűn beültetett park. 

A zizegős narancssárga és barna leveleken lépdelve, arra jutottam, hogy itt is most nyakon csíptük az őszt. Mert eddig leginkább csak az esőt és az egyre csökkenő hőmérsékletet vettem észre belőle. Ráadásul a belfastiak már két hete riogatnak, hogy a "winter is coming" és akkor minden olyan rossz lesz. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legalacsonyabb hőmérséklet télvíz idején is csak nulla celsius fok környékén mozog. Mondjuk szombaton azért a biztonság kedvéért tettem egy halovány kísérletet arra, hogy beszerezzek egy csizmát (mely a bőröndöm súlylimitjébe már nem fért bele). De a belefektetett kevés kis energiát nem is koronázta siker. 

Múzeum, az volt vikingekkel és a kastély cukorból készített változatával. De az igazit egyáltalán nem láttuk, mert magas fal veszi körül és legközelebb Húsvét után nyit ki. Annyi baj legyen; amilyen elbűvölő, szimpatikus városka ez, lefogadom, hogy nem most jártam itt utoljára! 

Hazafelé úgy döntöttünk, leszállunk Holywoodnál (nem, ez nem a Brad Pitt-féle). Az állomástól alig kőhajításnyira szintén egy merengésre és kellemes sétákra alkalmas tengerpart húzódik. Nem is hagytuk ki a lehetőséget, miközben lassan beesteledett. Bár annyira elméláztunk mi magunk is, hogy ezt leginkább csak abból vettük észre, hogy egyre erősebbnek tűnt  a közeli világítótorony sárgás fénye.

Halloweenen innen és túl

Komoly érdeklődéssel vártam, hogy megtudjam hogy néz ki angolszászéknál közelről a híres-neves Halloween, mely ez alkalommal csütörtökre esett. Ez itt egyébként nem számít ünnepnapnak. Bár az is igaz, hogy az éjszakába nyúló cukorkagyűjtögetést alapvetően a gyerekeknek találták ki, akiknek viszont a héten itt is beköszöntött az őszi szünet. Idén készültünk némi édességgel nekik, tanulva a tavalyi Tools-os hibából. Ugyanis az előző szezon önkéntesei nem számítottak senkire. És, amikor bekopogtattak a kis szellem fiúcskák és Hannah Montanák, bizony csak egy marék burgonyát és sárgarépát kaptak (na, az volt otthon!). 

Én végül arra jutottam, hogy az előző hétről maradt zsiráf szerelésemet talán célszerűbb lenne valami kreatívabb jelmezre cserélni a Hallowwen party tiszteletére. Így összeszerkesztettünk egy Drakula maskarát (Igen, Lugosi Béla miatt); kaptam egy stílusos mázolmányt az ábrázatomra és irány az éjszaka. 

Kissé későn indultunk el, addigra már tele lett majd minden bevált szórakozóhely és klub. Én ennyi embert még a legforgalmasabb bevásárlós szombaton sem láttam eddig Belfastban. Vagy félórányi bejárat előtti ácsorgás után be is jutottunk egy pubba. Nagyon kreatív kompozíciókat láttam: a kétfejű embertől Jézuson keresztül egészen a zárlatos robotig. De azt is észre kellett vennem, hogy sokan követték a példánkat és a Primarkból szerzett állatos pizsamában jöttek. Alapvetően a zene jó lett volna, de tényleg csak úgy lötyögtünk egymás mellett, mint azok a bizonyos heringek a dobozban. Így két órányi belsőséges szociális együttlét után hazafelé vettük néhányan az irányt.  Annál is inkább, mert én voltam az egyetlen, aki nem vette ki szabadnapnak a pénteket... 

Az idő itt egyre mostohább: lassan kezd az ősz télbe fordulni. Tudjátok, amikor reggel a Nap olyan erősen süt a szemedbe, mintha már a hó verné vissza, de az erejét már nem érzed, csak a hűvös szelet, amely pirosra csipkedi az arcodat. Ehhez még meglehetősen gyakran párosul némi eső, mely olyasfajta vendég, akiről tudod, hogy bármikor betoppanhat, de soha sem lehetsz biztos az időpontban. Ez utóbbi miatt ez egy amolyan nyugodtabb hétvégére sikeredett. Szombaton csak a városközpontig merészkedtünk. Pár hete már vadászunk egy sokak által emlegetett antikváriumra, de eddig még nem akadtunk rá (ez úttal sem). Viszont egy modernebb nagytestvérében beszereztem a kultikus, sajnos csak pár évig létező (azóta is igen meghatározó) The Smiths zenekar ikonikus énekesének életrajzi könyvét, mely csekély 500 oldalt tesz ki. Képtelen voltam ellenállni az extravagáns, megszállott állatvédő és vegetáriánus saját magáról írt kötetének, mely hetek óta lázban tartja a brit sajtót. Ő tényleg egy roppant érdekes figura, akinek egy-némely nyilatkozatától padlót szoktak olykor fogni. De azzal mentegetem magam, hogy az angol tudásom fejlesztésében, csiszolgatásában is hasznos szerepet tölt majd be. Egyébként a könyv annak ellenére, hogy jelenleg is az Amazon bestseller-listájának élén áll, olcsóbb volt, mint, amennyibe odahaza került volna. Jó, igen, a zenével kapcsolatos rajongásomat nem hagytam otthon (a tartalék esőkabátomat viszont igen). Elvégre is, ez az ország sok más műfaj mellett, a színvonalas indie rock bölcsője.  

Vasárnap ellátogattunk egy indiai fesztiválra. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy kissé laposra sikeredett a dolog, úgyhogy látványos szenvedésbe kezdtem, A többiek egy óra után le is vették, hogy diszkréten a továbbállásra biztatom őket. Az egyik portugál lakótársam barátnője a héten nálunk vendégeskedett, így a kérésére elsétáltunk a Titanic Múzeumhoz közeli halat formázó szoborhoz, melyről azt állítják, hogy hatalmas. Nos, nem éppen. Viszont megölelgettük azért egy kicsit.

Aztán nagyon hamar ránk esteledett, mert az örökös egy óra lemaradásunkhoz vasárnap ugye még az óra visszaállítás is hozzájött. De soha unalmasabb hetet! 

A múlt nyomában

Történelmileg tartalmas hét áll mögöttem. Nem találtam fel semmit, viszont egyre mélyebbre sikerül ásni magamat az itteni volt (és jelenleg is némileg valós) konfliktusokban. Nos, attól még távol állok, hogy azt merjem állítani, megértettem és átlátom az egészet - szerintem egy külföldi igazán soha nem is fogja -, de már talán némiképp beljebb vagyok.

Mielőtt elutaztam, sok embernek újságoltam, hogy végül Belfast lesz az elkövetkező egy évem színhelye. Többen rögtön rávágták, hogy "Hű, az IRA!" Vigyázzak magamra és, ha lehetséges, ne tüntessek. Nincs mit tagadni, ha Észak-Írországra gondolunk, sajnos rögtön az elmúlt 30 év értelmetlen és elkeserítő katolikus-protestáns kölcsönös öldöklései jutnak eszünkbe. A véres évek során háromezernél is többen vesztették életüket. Ez azért  is rengeteg, mert az ország lélekszáma nem túl magas:  Nagy-Britannia lakosságának (kb. 62 millió) alig 3%-át teszi ki - meg úgy egyébként is!

Szóval, hétfőn Stephen összetoborzott bennünket (igen, aznap nem kellett dolgozni). Először egy kifejezetten érdekes történelem óraszerű délelőttöt tartott, amelyet a kicsit sem száraz tények mellett a saját tapasztalataival egészített ki. Ő végigélte a "Trouble" mind a harminc évét; katolikusként négyszer verték el, amikor át merészelt sétálni a protestánsok városrészén (az egyikbe majdnem bele is halt), az utcában, ahol lakott nem egyszer volt szemtanúja lövöldözésnek, látott holttesteket és a helyi fűszeres üzlet felrobbantását. Testvérével, Johnnal (aki egyébként a másik főnököm) soha nem vettek részt a harcokban, nem foglaltak állást, nem támogatták egyik oldalt sem, ráadásul a szüleik vegyes házasságban éltek.  Én épp ésszel fel sem tudom fogni, hogy mindezek után hogy lehet ebben a városban maradni, ahol ma is egymástól többnyire külön kerületekben élnek a két felekezet képviselői.

Mindezek után egy amolyan történetmesélős városnézésre invitált bennünket. Többek között elmentünk a Shankill útra, amelyet Belfast legveszélyesebb részeként tartanak számon, mert itt élnek a megrögzött unionisták. A villany póznákat, járdaszegélyeket a brit zászló piros, fehér és kék színei díszítik, a falakról hatalmas festmények (például egy morcos katona puskával), áldozatok nevei, történetei merednek ránk.

Alapvetően sok az üres telek, amely azért is érdekes, mert a ház viszont kevés a városban, így a lakhatás kérdése itt is folyamatosan napirenden van. De ki szeretne egy finoman szólva is kissé nyomasztó környékre költözni.

Mi semmit sem vettünk észre a nem éppen pozitív hírnév gyakorlati megnyilvánulásaiból szerencsére - tekintve, hogy fényes nappal mentünk és inkább kihalt volt az egész. De sötétedés után (mondjuk egy "I Love Ireland" feliratú pólóban) aligha mernék végigsétálni rajta.  A helyiek, azt mondják, már csak kedvtelésből esnek néha egymásnak.
Őszintén szólva, én a hétköznapjaimban nem tapasztalom a megosztottságot, de sajnos az még mindig valós. A két fél 1998-ban végérvényesen békét kötött. De a sérelmeket és a családokon átívelő és újabb és újabb generációk által táplált meggyőződéseket nem lehet csak úgy kigyomlálni. A héten a spanyol fiú búcsúvacsoráján sokat beszélgettem Johnnal, aki azt mondta, a legnagyobb baj az, hogy az emberek gondolkodása alig változik, így még mindig homályos a jövő.

A helyi politikával kapcsolatban érdekes dolgokat csíptem el. Nem tudom tudtátok-e például, hogy Észak-Írországnak van saját kormánya, mely az Egyesült Királyságtól függetlenül bizonyos kérdésekben maga dönthet. Így lehet az is, hogy (ahogyan az Ír Köztársaságban is), itt illegális az abortusz, míg Angliában vagy Walesben nem - gondolhatjátok mi következik ebből.

Talán egy bejegyzésre lassan elég lesz ennyi történelmi traktálás. De képtelenség csukott szemmel és közönnyel járni (nekem soha nem is ment) és úgy élni Belfastban, hogy ne érintsen meg az a nagyon összetett, sok rétegből álló alaphangulat és a velünk élő múlt, melyet én csak őszinte érdeklődéssel tudok figyelni. Sok filmet megnéztem a témával kapcsolatban egyébként már korábban is. Terveztem is, hogy összeállítok egy kis filmajánlós csokrot. Talán egyszer lesz is belőle valami, ha mutatkozik rá némi általános érdeklődés.

Este aztán megtartottuk a minden hónapban szokásos "Tools meetinget." Az emberek többnyire nem szeretnek ilyesmiken részt venni. De számomra az a lenyűgöző, hogy ebbe is bele tudják csempészni azt az utánozhatatlan barátságos és családias légkört, mely alapvetően jellemző az egész szervezetre. Példának okáért, a TFS jelenleg rendelkezik egy kevés megtakarítással, melynek sorsáról a mi véleményünket is kikérték. Komolyan, szavaznunk kellett, hogy új házat vegyenek esetleges új önkénteseknek vagy pedig egy égetően szükséges raktárhelyiséget a gyárnak. Végül demokratikusan az utóbbi mellett döntöttünk. De, több, mint "jófejség," nem igaz? Itt vagyunk átlagban csupán egy évet; mégis számít, amit mondunk.

Átevezve némiképp az érdekestől a kellemesebb irányába, szerdán színházba mentünk (legnagyobb örömömre). A Queen's Egyetem környékén van egy kis stúdiószínház, mely kívülről átlagos vörös téglás háznak álcázza magát. A Derry-Londonderryből való társulat is leginkább egy amolyan  különböző sorsokat bemutató lineáris történetmesélést rögtönzött a színpadon, melyet, ahogyan a címben is szerepelt, a "sanctuary" (menedék) kifejezés szervezett egybe. A színészek között voltak Szomáliából és Kongóból valóak, de belfastiak is, akik az előadás után némi ingyen kávé/tea kíséretében kerekasztal-beszélgetésre várták a közönséget. Igen, így végül ez a téma sem nevezhető éppen könnyednek, de számomra nagy élményt jelentett az egész.

Levezetésképp még elmentünk a White's Taverbe, amelyről azt mondják, hogy Belfast legrégebbi kocsmája (bár ebben itt soha sem lehet biztos az ember, mert elég sok reklámozza magát így). Valóban impozáns hely, viszont azt el kell mondanom, hogy olyan drágán mérték a Guinnesst, hogy végül arra jutottam, az árban a pohár is benne van....

Bár statisztikailag nagyobb esélyem van rá, mióta itt vagyok, még egyszer sem láttam szivárványt. Viszont hétfőn, ahogy a Shankill útról tartottunk haza, láttam egy nagyon szép példányt. Babona ide vagy oda, hátha jelent ez valamit.