"Szorgos-dolgos" munkanapok - néhány, szem alatti karikában kifejezhető - halmai fémjelzik a múlt hetet. Már-már azt gondoltam eseménytelenül telik el és nem lesz miről írni. De aztán megint megmentette a helyzetet a hétvége...
Ami a munkát illeti, elvállaltam egy új posztot a TFS gyárban (esélyt adva a mélyen rejtőző gyakorlati énem hatékonyabb kibontakozásának). Megnevezésére találhatnék egy furfangos eufrémizmust, de a száraz tényekre szorítkozva: raktárossá avanzsáltam. Én felelek azért, hogy, a hozzánk újonnan érkező varrógépek típus szerint legyenek szortírozva és helyet kapjanak a polcokon. Ez utóbbi egyébként nem is olyan egyszerű feladat, mert jelenleg jól érzékelhető helyhiányban szenvedünk és a rendszert nem lehet megbontani egy-egy kósza, ide-oda pakolt masinával.
Csütörtökön - amikor Stephen általában nincs bent - John behívott mindannyiunkat az irodába és megkért, hogy töltsük azzal a napot, hogy a szerszámos csapat és a varrógépes szekció is készít Stephen közelgő 50. születésnapjára néhány egyedi, magunk fabrikálta ajándékot. (nem semmi munkahely, nem igaz?!) Mi egy Afrika térképet varrtunk, képekkel, üzenetekkel. Na jó, én nem varrtam, csak képeket meg idézeteket kerestem és meggyőzően kritizáltam a varrókat. De azt mondom, jobb az ilyesmit a hozzáértőkre bízni. Mert ugyan, amikor elkészülünk egy varrógép javításával, tesztelésképp használnunk is kell őket, de az távol áll a szakértelemtől.
Emellett pénteken John rögtönzött az újonnan érkezettek kedvéért egy diavetítéses Tools-történelem mesélést. Ebből egyebek mellett kiderült az is, hogy ő - és még néhány önkéntes - nem csak a belfasti kényelemből dolgoztak Afrikáért, hanem konkrétan el is mentek Tanzániába vízvezetékeket fektetni és szövőüzemet építeni.
A másik érdekesség mozzanat az volt, hogy az egyik munkatársam (teljesen brit) felhívta a figyelmemet egy falba vésett mondatra amely szerinte magyarul íródhatott. És, hát tényleg... A következőt kanyarította valaki a gyárunk falára: "A szabadság édes kincs, gyötrő vágy." Számomra egyébként a dologban az az igazán figyelemreméltó (a nyilvánvaló mellett), hogy felismerte. Amikor megkérdeztem honnan tudja, azt válaszolta hogy sokat hallgat magyar népdalokat Sebestyén Márta és Lováasz Irén előadásában.
Szombat este a fent említett jeles esemény miatt a főnököm kedvenc bárjába leszervezett meglepetés buliba mentünk. Körülbelül harmincan jöttünk össze. Már kezdtük azt hinni, végül nem sikerült Stephent elcsalni, mert vagy egy órát vártuk - a néha-néha nyíló ajtóra szegezett tekintettel. Végül csak megérkezett és mindennek kitörő lelkesedéssel örült. Ő egyébként is egy nagyon vidám, folyton viccelődő, jó kedélyű emberke. De ennek megnyilvánulásait az este folyamán hatványozva tapasztalhattuk. Engem is elégedettség töltött el, mert ez volt az első party Belfastban eddig, ahol ütős, bele(nekem)való zenére lehetett szórakozni a Clashtől a Nirvanán át néhány ír klasszikusig. Itt jegyezném meg, hogy annak biztos reményében jöttem Nagy-Britanniába, hogy majd éjjal-nappal igényes brit zenét fogok hallani - melyet mindig is favorizáltam. Nem akarom ragozni a dolgot, de hát tudjátok milyen remek zenészeket és bandákat adott ez az ország a világnak! Ehhez képest a rádiók ugyanazt a 10-15 műanyag, sablonos és vacak számot játsszák (és akkor a nézeteltérések elkerülése végett nem említenék előadókat).
A pubok, szórakozóhelyek itt általában 1 óra körül zárnak. Fél órával az indulás előtt előkerült egy hatalmas, finomnak ígérkező torta. De végül nem szeltük fel. Így aztán a lakótársaimmal folytatott rövid és egyetértő diskurzus után arra jutottunk, hogy elfogadjuk Stephen invitálását, aki meghívott bennünket magukhoz, hogy ott folytassuk az ünneplést. A kandalló előtt jól el is beszélgettünk - egy pillanatig sem szem elől tévesztve a "célt." De az valahogy sehogy sem akarta magát szervírozni. Ezért aztán fél3-környékén szedelőzködni kezdtünk. Amikor már mindenki kabátban toporgott, bedobta a házigazda, hogy esetleg ehetnénk egy kis tortát...
Aztán vasárnap indokolatlanul szép időre ébredtünk, így - igaz az eredeti tervekkel ellentétben csak kettesben - a francia lakótársammal Bangor felé vettük az irányt. Először taxival a vonatpályaudvarra. Azt el kell mondanom, hogy a helyi taxisofőrök közös vonásai közé tartozik, hogy kissé modortalanok és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, eddig csak kopaszokkal találkoztunk. De ez alkalommal sofőrünknek nem csak, hogy haja volt, de még jó kedve is. A pályaudvar egyébként a buszvégállomással pontosan szemben található. A vonatok modernek, tiszták és relatíve olcsóbbak a távolsági buszoknál.
Bangor egy roppant helyes, és hangulatos tengerpart melletti kis település. Engem kifejezetten az Ír Köztársaságbéli városokra emlékeztet - például Bray-re, ahol egy hónapot töltöttem. Egy keskeny főút vezet egészen a plázsig.
Lévén, hogy a hét utolsó napja volt, a helyiek alig mutatkoztak, inkább ráérősen ballagó turistákba botlottunk. Ilyenkor csak egy-egy étterem és kávézó tart nyitva. A tenger is vasárnapias tempóba nyaldosta a szürke köveket. Ahogy a sós levegő összekeveredett a friss kávé illatával, hallgatva a hal után kutató sirályok neszezését; először éreztem azt, hogy itt most tényleg el tudnék képzelni egy életet magamnak.
Az út előtt szorgalmasan kijegyzeteltem a bangori látnivalókat. A papírt a kezemben szorongatva két idevalósinak tűnő nyugdíjasnál próbálkoztam, akik rögtön fel is világosítottak, hogy a listámon szereplő 6 névből 3 kapásból ugyanazt takarja: a Bangor Kastélyt. Gondoltuk, ha valaminek ennyi neve van, az egész biztosan rendkívüli. A környéke tényleg igézően szép: egy kiterjedt, fákkal sűrűn beültetett park.
A zizegős narancssárga és barna leveleken lépdelve, arra jutottam, hogy itt is most nyakon csíptük az őszt. Mert eddig leginkább csak az esőt és az egyre csökkenő hőmérsékletet vettem észre belőle. Ráadásul a belfastiak már két hete riogatnak, hogy a "winter is coming" és akkor minden olyan rossz lesz. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legalacsonyabb hőmérséklet télvíz idején is csak nulla celsius fok környékén mozog. Mondjuk szombaton azért a biztonság kedvéért tettem egy halovány kísérletet arra, hogy beszerezzek egy csizmát (mely a bőröndöm súlylimitjébe már nem fért bele). De a belefektetett kevés kis energiát nem is koronázta siker.
Múzeum, az volt vikingekkel és a kastély cukorból készített változatával. De az igazit egyáltalán nem láttuk, mert magas fal veszi körül és legközelebb Húsvét után nyit ki. Annyi baj legyen; amilyen elbűvölő, szimpatikus városka ez, lefogadom, hogy nem most jártam itt utoljára!
Hazafelé úgy döntöttünk, leszállunk Holywoodnál (nem, ez nem a Brad Pitt-féle). Az állomástól alig kőhajításnyira szintén egy merengésre és kellemes sétákra alkalmas tengerpart húzódik. Nem is hagytuk ki a lehetőséget, miközben lassan beesteledett. Bár annyira elméláztunk mi magunk is, hogy ezt leginkább csak abból vettük észre, hogy egyre erősebbnek tűnt a közeli világítótorony sárgás fénye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése