Kedves Emberek!

Kívánom, hogy Mindenki kaja meg 2015-ben azt, amire a leginkább vágyik és érje el azokat a céljait, melyeket eddig esetleg nem sikerült.

Nagyon Boldog Új Esztendőt!

Kedves Emberek!

Így Karácsony alkalmából csak annyit javasolnék, hogy álljunk meg egy pillanatra és örüljünk annak, hogy a családunkkal vagy azokkal tölthetjük, akiket szeretünk. Én innen üzenem az Enyéimnek, hogy jövőre másképp lesz és hazajövök én is!

Boldog, békés karácsonyi ünnepeket Minden Kedves olvasómnak! 

Szimplán tökéletes avagy ♫"This gift will last forever"♫

Az elmúlt hét nem is alakulhatott volna vegyesebben. Kezdve a szórakozással, ahogy azt előre beharangoztam, hétfőn Dublin felé vettem az irányt. hisz Glen Hansard, a Once című filmzenéért cseh partnernőjével Oscart bezsebelő ír énekes, dalszerző két adománygyűjtő koncertet hozott össze Írország fővárosában, amelyekre a teljes Frames zenekara mellett olyan híres zenészkollégáit is meginvitálta, mint Damian Rice, Damien Dempsey vagy épp John Sheahan a Dublinersből. És, aki esetleg azt gondolná, hogy az egy nap különbséggel megtartott, közel négyórás események mindegyikére jegyet váltók (előre bocsátom, nem csak én!) ugyanazt a műsort kapták, az egyáltalán nem ismeri ezt a kifogyhatatlan energiájú, szakállas dublini legendát.

A tizennégy éves korában utcai zenészként kezdő Hansardtól nem állnak távol az ehhez hasonló jótékonysági akciók. 2009 óta minden évben egybegyűjti ismert (Bono, Damian Rice, Lisa Hanigan) és kevésbé ismert (Declan O’Rourke, Dermot Kennedy) barátait Karácsony este Dublin legforgalmasabb bevásárló utcáján, a Grafton Streeten, hogy némi pénzt kalapozzanak össze a hajléktalanoknak.

Ez alkalommal is két őket segítő (Simon Community és Peter McVerry Trust) szervezetet támogattak a koncertek teljes bevételével (olyannyira, hogy még maguk a fellépők és családtagjaik is vettek jegyet). 

Jó előre betanultam az útvonalat a Google "utcanézegetős" funkciójának segítségével. De, mint oy sokszor az elképzelés nem mindig esik egybe a valósággal. Így egy rosszul bevett kis utca után eltévedtem. Gyakorlott eltévedőként alkalmaztam a jól bevált módszert; megkérdeztem az első szembejövőt. A készséges hölgy aztán nem csak, hogy elkísért a Vicar Streethez (a koncerthelyszínére), de vissza is sétált velem a főutcához, tekintve, hogy még rengeteg időm volt. Közben kiderült, hogy két évet élt Magyarországon és, hogy a vőlegénye egy zeneszerző. Amikor kedvenc témámra terelődött a szó, megkérdezte, hogy ugye zenét tanultam az egyetemen (nyilván nem, de simogatta az egomat).  

Utána szemtelenül korán odaértem a helyszínre azt gondolva, hogy egy jó darabig egyedül fogok ácsorogni. De akkorra már két lány állt a kapu előtt. Szóba is elegyedtem velük és hamar rájöttem, hogy elkötelezett The Frames rajongókkal állok szembe, akik Corkból (az az Ír köztársaság másik végében van) vezettek Dublinba, hogy láthassák a kedvencüket, amin én épp úgy el voltam képedve, mint ők azon, hogy Belfastból jöttem idáig és még csak nem is vagyok ír. Az egyikükről kiderült, hogy mostanság szabad idejében magyarul tanul (ezt be is bizonyította) és az is, hogy én tulajdonképpen ismerem őt, mert számtalan koncerteken készített videóját láttam már a Youtube-n, sőt őt magát is, mert az egyikben Glennel énekli a Falling Slowly-t (kicsi a világ!). Közben már egyre nagyobb sor gyülekezett mögöttünk és ketten még hozzánk is csapódtak. A másik két hölgyemény vagy 10 éve jár Frames fellépésekre és ismerik is a bandát személyesen. Arra is hamar fény derült, hogy mindannyiunknak van belépője szerdára is, így meg is állapodtunk, hogy akkor is találkozunk. Egy óra fagyoskodás után végre szíveskedtek beengedni minket. Az nagyon tetszett, hogy az emberek bent is tartották a sorrendet, melyben én harmadikként álltam, így nyilván az egyik legjobb helyet csíptem meg a színpad előtt. 

A közönséget az igencsak egyedi hangi adottságokkal rendelkező folk énekesnő, Lisa O’Neill melegítette (őt ugye a belfasti koncertről ismerem), aki az elmúlt két évben Hansard mellett James Yorkstonnal turnézott és, aki egyik dalában magát Elvist hívja meg egy tányér ír ragura.

Glen komótosan besétál a színpadra és leül egy régi zongorához, hogy egy lassú, szívbe markoló dallal  (Grace) indítson. De igazán elemébe akkor jön, amikor megkaparintja akusztikus gitárját, amelyről gyorsan el is mondja, hogy akkor használja először közönség előtt és, hogy egy barátja kiszolgált templomi padból fabrikálta neki. Hansard egyébként is közismerten mély szimbiózisban él hangszereivel; The Horse nevű, ütött-kopott Takamine gitárja közel negyed évszázada kíséri mindenhova. Amikor Japánban koncertezett, a gitárgyár tulajdonosa felajánlott neki egy újat az igencsak megtépázott, azóta emblematikussá vált lyukas hangszer helyett, de ő nem fogadta el.

Főként a 2012-es első szólólemezéről, a Rhythm and Repose-ról játszott olyan dalokat, mint a Love don’t leave me vagy az édesanyjának írt Bird of sorrow. De elhangzott a Come away to the water, is, melynek az az érdekessége, hogy eredetileg Az éhezők viadala első részéhez íródott, de végül Hansard helyett a Maroon 5-val énekeltették fel a soundtrackre.

Az énekes a számok alatt gyakorlatilag egyedül, egy szál gitárral áll ki, mégis jellegzetes, olykor, kiabálásba átforduló énekhangjával és a végtelenségig átélt, szenvedélyes stílusával nem csak a teret, de a teljes figyelmünket is uralja. A negyvennégy éves Hansarddal kapcsolatban a zenei dokumentumfilmes, Myles O’Reilly úgy fogalmazott, hogy egy soha el nem apadó energiaforrás. És valóban; tépi a gitárt, egy-egy gyorsabb darabnál ide-oda ugrál, a lassabbaknál pedig minden eltúlzott gesztus nélkül szellemül át teljesen.   

A koncert második felében visszatér a Frames a színpadra és egy órát szentelnek az olyan dalaiknak, mint a közönség kedvenc Fitzcarraldo vagy az egyik legjobb ír rock szánként aposztrofált Revelate, amelyet teli torokból üvölt mindenki. A 24 éve fennálló folk rockbanda hazájában a dublini zenei szcéna igazi meghatározó együttesévé vált, mely mindig teltház előtt játszik. 2007-ben Bob Dylan előtt léphettek fel annak Ausztrál és Új-zélandi koncertkörútján. A Ponyvaregény ikonikus Uma Thurmant újraélesztős jelenetében Bronagh Gallagher karaktere (akivel Hansard az Alan Parker-féle The Commitments című filmben dolgozott együtt) Frames pólót visel. De Seven Day Mile daluk még a Doktor House egyik epizódjában is feltűnt. Mindezek ellenére mégsem tudtak igazán betörni a világ vezető zenekarai közé úgy, mint ír nagytestvérük, a U2. Pedig minden esélyük meg lenne rá, hisz frontemberük (főként a Once-os siker óta) egy sokak által elismert és méltatott zenész, hangzásviláguk egyedi és magával ragadó, dalaik pedig mélyek és szomorkásan hangulatosak. De a nagy áttörés még mindig várat magára.  

Glen Hansard amellett, hogy ismert a maratoni, három-három és fél órás hosszúságú fellépéseiről, arról is, hogy folyamatosan kapcsolatot teremt a közönséggel. Ez utóbbit az ír nézők ki is használták, mert egyfolytában felkiabáltak a színpadra neki. Hansard viszont még akkor sem veszítette el a fejét, amikor valaki fejhangon azt üvöltözte az egyik lassú balladája alatt, hogy „ez unalmas.” Egyszerűen annyit válaszolt, hogy „kint is unalmas lesz!” és kitette a szűrét… Mindez már a szerdai koncerten történt, de egybevontam a kettőt, mert biztosan nem szeretnétek még egyszer ennyit olvasni a zenés eseményekről.  Gyakran előfordul az is, hogy felhív egy-egy rajongót énekelni a Falling Slowly duetthez. Ez alkalommal viszont egy dublini vokalistának, Grainne Hunt-nak adta át a mikrofont a Maybe not tonight című szám alatt, aki látszólag nem számított a felkérésre. Végig hagyta érvényesülni kísérő zenészeit; szerényen húzódott a háttérbe egy-egy szaxofonos, hegedűs vagy gitáros szólónál. Arra is talált alkalmat, hogy beszéljen kicsit a mostanában igencsak égető problémát jelentő dublini hajléktalan helyzetről és azokról a szervezetekről, amelyeknek a bevétel ment. A Simon Cummunity vezetője meg is szólalt. Viszont a beszédét elhomályosította egy látszólag zavart nő kommentáradata, aki úgy gondolta, hogy ez a legalkalmasabb hely és idő felemelni a szavát az ír aktuálpolitika egyik ügye, a víz megadóztatása ellen. 

Amikor hivatalosan már véget kellett volna érnie a koncerteknek, akkor jött csak az igazi meglepetés: Hansard sorra szólította a színpadra egy-egy dal erejéig azokat az ír zenészkollégáit, akikért én külön-külön is megvettem volna a belépőt. Így például feltűnt az Ír-szigeten és Ausztráliában nagy rajongói tábort magának tudható Damien Dempsey (Damo), a szintén utcazenészként kezdő Paddy Casey (neki egyszer hirtelen felindulásból küldtem egy e-mailt, hogy megosszam mennyire sajnálom, hogy nem tudok elmenni a belfasti koncertjére és ő válaszolt is) és ír szteppelő kislányostul maga a Dubliners zenekar hegedűse, John Sheahan is. Játszott továbbá Conor O’Brien, aki a mindkét lemezéért Mercury-díjra jelölt Villagers gyakran becsukott szemmel éneklő frontembere  és a folkos stílusú Declan O’Rourke. Akire igazán nem számítottam,  az a nyolc év után idén új lemezzel (amit mostanában rongyosra hallgattam) jelentkező Damian Rice volt, aki eljátszotta The Greatest Bastard című dalát.  Érezhető volt, hogy mindenki azon dolgozott, hogy tényleg kapjunk valamit a jegy áráért – amelyhez egyébként már a koncert első fele is önmagában elegendő lett volna.

Abszolút katartikus lezárásként Hansard megénekeltette az estek folyamán szereplő összes zenészt az Auld Triangle-ban. Még a hangtechnikusát, Mic-et is rábeszélte az ír klasszikus két sorának előadására (nyilván nem először). 

Hétfőn a fellépés után újdonsült rajongó barátaim megszerezték nekem a technikustól Hansard kézzel írt setlistjét. De kíváncsiak vagytok a szerdai koncert igazi nagy dobására? Már sokszor viccelődtem azzal a barátaimnak, hogy addig maradok az Ír-szigeten, míg nem sikerül közös képet készítenem Glen Hansarddal. Nos, annyit mondanék, hogy akkor akár kezdhetek is csomagolni...

Épp ismét arra vártunk, hogy végre kinyissák a kaput és mi a decemberi hűvösből bemehessünk a fűtött épületbe, amikor feltűnt a színen az ír énekes. Én ekkor izgatottan odasúgtam a szabad idejében magyarul tanuló lánynak, hogy a fél karomat odaadnám egy közös képért. Erre ő intett Hansardnak, hogy jöjjön közelebb. A zenész, mivel ismerte a leányzót, tényleg oda is jött és régi barátként üdvözölte. Gyorsan elő is adta neki, hogy nagyon szeretnék egy közös fotót vele. Glen rám nézett és illedelmes egy nice to meet you-val nyújtotta a kezét. De akkorra én már úgy remegtem, mint a nyárfalevél, mint valami bugyuta tizenéves fruska. Annyi minden feszített belülről, úgy szerettem volna valami frappánsat mondani, viszont a számra végül csak annyi jött, hogy "I... I really like your music!" ("Én... én nagyon szeretem a zenédet!") Kedvesen megköszönte, mellém állt és átölelte a vállamat a fényképhez. A menedzsere ekkor idegesen kiabálni kezdett, hogy Glennek már régen a színpadon kellene lenni és, hogy nincs kép. De ő addig nem mozdult, amíg el nem készült egy értelmes fotó. Szóval, íme a bizonyíték!

A két koncert között kedden megbeszélésre mentem a sport traineri képzéssel kapcsolatban, remélve, hogy kicsit jobban kikristályosodik előttem az egész. Hétfőn éjjeli 4-re értem vissza Belfastba, de nem is én lennék, ha egy fontos találkozó előtt kipihenném egyszer magamat. Viszont végül semmi sem úgy alakult, ahogy elgondoltam. Megkaptam a teljes programot, melyet elnézve az az érzés kerített hatalmába, hogy ez a kilenc hónapos elfoglaltság ez alkalommal talán tényleg meghaladja a képességeimet. De ettől függetlenül még akár bele is vágtam volna a dologba. Viszont kiderült, hogy a kezdésig meg kell vennem a felszerelést (amely alsó hangon is 300 Fontomba kerülne) és letenni 200 Font kauciót a szállásra. Emellett tekintve, hogy én lennék az egyetlen, aki nem ír (tehát hétvégente nem tud hazamenni némi zsebpénzért és élelem-utánpótlásért), a pénz, amelyet egy hétre adnának, nem elég - és ez olyan akadály, amelyet jelenleg nem tudok áthidalni. Összességében több volt a kérdőjel, mint a konkrétum. Két napot rágódtam rajta és meglehetősen vacakul éreztem magamat azon a bizonyos kedden, de végül arra a döntésre jutottam, hogy nem vállalhatom el a pozíciót. Alapvetően az a típus vagyok, aki minden lehetőséget elfogad, attól félve, hogy nem lesz következő, így nem volt egyszerű nemet mondani.

De aztán jött a szerda és akármilyen idétlenül is hangzik, elsöpörte az egész mélabút: rájöttem, hogy minden úgy van jól, ahogy van és, ha tényleg az a dolgom, hogy itt maradjak és ezért mindent meg is teszek, akkor úgyis találni fogok munkát. Pár hónapja sokat mérgelődöm például azon, hogy miért kell nekem folyton egyedül mennem a koncertekre és, hogy miért nincsenek olyan emberek körülöttem, akikkel meg lehetne osztani ezeket az élményeket  - olyannyira, hogy a Facebookon még egy ComeAlongWithMe elnevezésű oldal is elindítottam, hogy egybegyűjtsem a magányos koncertre járókat a világ minden pontjáról (nem túl nagy sikerrel egyelőre). Aztán hétfőn megismertem négy lányt, akik elég hasonló zenei ízléssel bírnak, mint én, így, ha legközelebb átruccanok Dublinba egy zenés eseményre, már tudom kiket hívjak. Álltam a Frames fellépésen közöttük és azt éreztem, hogy egy kicsit igen is idetartozom közéjük. Szóval, kapálózhatunk mi, mint a pókok, végül minden megy úgyis a maga útján. Nem érdemes tehát naphosszat azon agyalni, hogy mi lesz, ha... Na nem azt mondom, hogy ne tegyünk a céljainkért, mert arra nagyon is szükség van, de a stresszelésre nincs. Én ezt a pozitív hozzáállást szeretném átmenteni az Új Esztendőbe. És, hogy utána mi lesz, az majd elválik.

A címben szereplő sor egy dalszegből való, amely a koncerteken el is hangzott...

Életjel

Csak gyorsan és halkan adnék némi életjelet, tekintve, hogy már jó ideje nem tettem. De érik már az a blogbejegyzés is. Hogy még színesebb legyen, ma még begyűjtöm a várva várt koncertélményt Dublinból (Glen Hansard és a teljes The Frames). Illetve holnap ismét interjúzom a szabadidős központban. Ám ezúttal már csak a részletekről egyeztetünk, ugyanis megkaptam a pozíciót a sport trainer képzésen... 

"To be continued!"