Kedves Emberek!

Békés, szeretetben gazdag Karácsonyt kívánok Mindenkinek!

ű

Dublin, lazac, rock and roll

Kissé elkiabáltam a kialakuló félben lévő szimbiózist azokkal a fránya varrógépekkel. Hétfőn, annak rendje és módja szerint kaptam egy igen szívós darabot, amellyel egészen péntekig el is bajlódtam. Mentségemre szóljon, hogy a kedd kiesett, mivel ismét rám került a sor főzés tekintetében. Illetve megemlíteném a körülmények szerencsétlen egybejátszását is; így aztán, ami egy masinán el tud romlani, az ezen el is romlott. Az embert kifejezetten tudja bosszantani, hogy egy egész napos bütykölgetés után olyan, mintha semmit sem csinált volna (értsd, a gép éppoly pocsék állapotban van a műszak végére, mint előtte volt).

Na, de félre a munkával, szerencsére ennél sokkal kellemesebb és érdekesebb színek festették a hetemet. Minden napra akadt valami említésre méltó elfoglaltság. Kedden ismét kihasználtuk a mozis kedvezményt és közös megegyezéssel az Éhezők viadala második része mellett döntöttünk. Mondjuk az elég mókásan vette ki magát, hogy a társaság két tagja is a film első képkockáinál vallotta be, hogy nem csak, hogy az első részt nem látta, de még a mostani trailerjét sem. Így aztán előre  kiszámítható módon nem igazán nyerte el a tetszésüket a népszerű sci-fi. Nekem egyébként igen, kissé talán még inkább, mint az előző epizód. Az pedig csak hab a tortán, hogy végre értettem is, amit nézek, nem úgy, mint az előző alkalommal (tudjátok, az inkább skót, mint angol film).

Szerda reggel az angol tankönyv "Az orvosnál" fejezetét is sikerült kipipálnom. Ugyanis még három hete erre a napra kaptam időpontot, hogy a doktor vessen egy pillantást a térdemre, amely talán még nem szokott hozzá annyira az itteni klímához, mint a gazdája.  Egy körülbelül öt-hat karácsonyi klasszikus dalocskányi időt kellett csak a váróteremben töltenem két ír férfivel, akik ez alatt végig arról panaszkodtak, hogy mennyire unják már az ünnepi melódiákat. A doktornővel aztán többet beszéltem a belfasti konfliktusokról, mint a lábamról. Ez utóbbira csak annyit mondott, hogy pár hét és jobb lesz. Üsse kő, legalább a brit egészségügyi rendszerből is kaptam egy kis ízelítőt. 

Azt már biztosan említettem, hogy elég fontosnak tartom, hogy minden kínálkozó lehetőséget megragadjak, minél többféle programban részt vegyek (igen, mint a jól nevelt kisiskolás, mindenre elsőre teszem fel a kezemet, hogy "én, én megyek!"). Így alakult az is, hogy csütörtök este a francia lánnyal elkísíérhettük Stephent egy elég nívós eseményre, amely egy roppant elegáns szállodában került megrendezésre egy EVS-ről szóló training-sorozat keretében. Annyit tudtam előre, hogy a saját tapasztalatainkról és meglátásainkról kell majd beszélnünk és, hogy utána valami nagyszabású vacsora közben a résztvevők tovább faggathatnak bennünket. Na, de arra nem számítottam, hogy csak mi ketten leszünk önkéntesek és több tucat, az Európai Önkéntes Szolgálatban érintett szervezet rendkívül kíváncsi vezetője előtt kell majd egész este szerepelnünk. Kicsit az elején meg is voltam illetődve a dologtól, de aztán gyorsan emlékeztettem magamat, hogy azért ez nem az első alkalom, hogy valami hasonlóba futok bele. A helyzet iróniáját az emelte még egyébként, hogy mivel a megjelentek többsége az Ír Köztársaságból és Skóciából jött, annak idején, amikor próbáltam fogadó szervezetet találni, mindegyikhez jelentkeztem is (és ismét megállapítottam, hogy az életben minden okkal történik). A vacsoráról diszkréten csak annyit árulnék el, hogy az étterem Michelin-csillagos és, hogy legnagyobb örömömre a lazac is helyet kapott a menüsorban.  Két fogás között pedig összeismerkedtem egy horvát szociális munkással, aki tíz éve él és dolgozik Írországban (ott is alapított családot), akivel eléggé egy véleményen voltunk otthonról, Nagy-Britanniáról és a Smaragd Szigetről. Roppant kedves módon fel is ajánlotta, hogy, ha egyszer Limerickben járok, tud idegenvezetést és szállást biztosítani. Egy skót hölgytől szintén bezsebeltem egy invitálást Glasgow-ba - remélhetőleg sikerül is élni majd mindkét lehetőséggel.

A péntek munka szempontjából elég lazára sikeredett. Ennek az az egyik oka, hogy délelőtt együtt elmentünk az új gyárba, hogy mindenki a saját szemével lássa az épületet, amelyet nem régiben megvásároltunk és, ahova a tervek szerint február magasságába el is kezdünk áthurcolkodni (egyelőre abba a tetemes mennyiségű teendőbe, amely ezzel jár majd, önvédelmi okokból bele sem gondolok). A hely maga mind elosztás, mind raktározási szempontból (sok-sok üres tér a sok-sok varrógépnek és szerszámos ládának) jobb, mint az előző. Viszont biciklivel olyan erős 40-50 percnyire van a házunktól, így aztán szép kis mindennapos gyakorlat lesz kétszer megtenni az utat - igazából már aznap mindenki meg volt halva.

Délután aztán, ahogy kifújtuk magunkat, megtartottuk a hivatalos Tools karácsonyozást. A süti halmokat néhány jó pofa játékkal és idétlen csoportképek tömkelegével igyekeztünk fokozni. A játékok között még egy "ki tudja bekötött szemmel pontosabban eltalálni a hóember orrát a képen" alapkoncepciójú is helyet kapott (találjátok ki ki nyert! :-))

Mindezek után pedig beültünk egy "pintre" a szokásos pubunkba, amely öt óra magasságában meglehetősen tele volt emberrel - ilyeneken már meg sem lepődök. A karácsonyi őrület ide is elért; a plafonról és a Guinness plakátokkal díszített falakról csillámos szalagok és masnik lógtak a békésen sörözgető népek közé.

Szombaton egy, a szívemnek kedves helyre mentem a francia lakótársammal: Dublinba! Amolyan gyermeki izgatottsággal vártam ezt a napot, mert mindig jól eső érzés Írországba visszatérni. Noha ez most nem egy amolyan városnézős alkalom volt, mert a TFS-t népszerűsítettük egy World Press kiállítás apropóján. Pontosabban a csupa üveg falú épületben egy karácsonyi vásár is helyet kapott, de, aki a kiállításra betévedt, az általában az informatív kis standunk előtt is elidőzött kicsit. Sok érdekes írrel beszélgettem, de leginkább egy idősebb bácsika maradt meg, aki hosszú. hosszú perceken keresztül magyarázta, hogy a demonstratív célból kihelyezett szerszámaink milyen különböző dolgokra használhatóak (hiába mondtam neki, hogy én kérem a varrógépes csapatot erősítem). A dolgos napba egy rövidke séta is belefért. Viszont ez utóbbinak a szeles, esős idő nem igazán kedvezett. Meg aztán a Karácsonyt megelőző hétvégéből adódóan mozdulni sem lehetett az O'Connell streeten. Sebaj, nem is olyan sokára úgyis visszatérek ide; ugyanis úgy alakult, hogy a Szilvesztert Dublinban töltöm. Onnan fogok majd Magyarországra repülni január 2-án egy hangyányi látogatóra.

Bár meglehetősen fáradtak voltunk, mire visszaérkeztünk az észak-ír fővárosba, pihenésre nem igen jutott idő. Ugyanis ugyanerre a napra egy nagyobb, karácsony előtti, "utána úgyis mindenki hazamegy" jeligével futó házibulit szerveztünk. Konkrétabban a lakóközösségünk férfi tagjai, akik már hetek óta be voltak sózva - meg is hívták gyakorlatilag fél Belfastot. Mi, lányok rosszmájúan csak húztuk a szánkat, hogy reméljük a másnapi romeltakarításba is majd ekkora hévvel vetik bele magukat. De aztán minden előzetes várakozásunkat és cinizmusunkat felülírta az este: vagy 40-50 ember tényleg meg is jelent (köztük a főnökeinkkel) és mindenkinek jutott is élettér. Ráadásul mire másnap kikászálódtunk az ágyból, a fiúk már úgy takarítottak, mint a kisangyalok.

Általában nem szeretem, ha nem nekem van igazam, de a pozitív csalódásokat valahogy mindig jobban viselem. És időhiány ide vagy oda, a mozgalmas, színes, élményekben gazdag hétköznapokat is. 

Szimbiózis

Igen, igen, elmaradtak mostanság a bejegyzéseim, szánom-bánom! De kissé zsúfoltra sikeredett ez az elmúlt két hét. Na de szabadkozás helyett jöjjön inkább ennek a pár napnak a krónikája.

Azzal indult az előző hét, hogy hétfőn csak délelőtt kellett dolgoznunk, mert nemzetközi önkéntes nap volt és ennek örömére az a társaság, akik a megérkezős trainingünket is szervezték, összehozott egy közös kis ebédet a belfasti EVS-es fiataloknak, utána pedig egy sétát a Linen Hall nevű magánkönyvtárba, amely a város legrégebbi ilyen intézménye. Az ebéd egy tipikus török büfében volt és külön főnöki engedélyt kaptunk a húsfogyasztásra (elvégre is, amolyan gyereknapféle volt, kérem). Elvileg kiváló alkalom lett volna, hogy megkóstoljuk a bárányt (én eddig még ugyanis soha sem vettem rá magam erre). De igazából csak annyit vettél  észre, hogy valami gírosznak tűnő dolgot fogyasztasz, amelyben a hús kicsit más a megszokottnál. Ennél az élménynél viszont említésre méltóbb a könyvtárlátogatás, amelyet egy nagyon kellemes brit angolsággal beszélő (ha írek között élsz, örülsz az ilyesminek, mert sokkal nagyobb esélyed van rá, hogy meg is értsd, amit neked próbálnak mondani) emberke vezetett, aki irtó lelkesen mesélt a könyvekről, megfűszerezve helyi vonatkozású történetekkel és az itteniekre jellemző kellő iróniával. A "Troubles" idejéből például megőrizték az összes megjelent cikket, eltették a röpiratokat, van nekik egy-egy példányuk az Észak-Írországgal kapcsolatos zászlókból (és higgyétek el, azokból rengeteg látott napvilágot, mondhatni minden héten jön ki egy új - most is szeretnének egy másikat kreálni), de még a konfliktus témájú lemezborítókat is meg lehet találni. Így bukkantam rá a híres punkbanda, a Stiff Little Fingers Alternative Ulster című albumára is. A Good Vibrations film óta egészen rákaptam a 70/80-as évekbeli ír punkzenére - ja, és Nobel-békedíjat Terry Hooley-nak!

A munkahelyen én lettem a  "publicity team" koordinátora. Ez magyarul azt jelenti, hogy észben kell tartanom a határidőket és jelen esetben noszogatni az embereket, hogy adják le időben a hírlevélhez beígért cikküket. Ez utóbbihoz egyébként én is hozzájárultam egy szösszenettel a TFS gyáron kívüli tevékenységeiről Ami ezeket illeti, kedden páran elmentünk egy Gázáról szóló előadásra, amely érdekesnek volt mondható, de ezzel együtt rendkívül felkavarónak is, mert sok videót mutattak be palesztin gyerekek értelmetlen haláláról.

A varrógépekkel a héten sikerült kiegyensúlyozott kapcsolatot kialakítani: ők alig mutattak fel fizikai problémát, amelytől én sokkal boldogabb és produktívabb lettem. El is készültem négy és fél masinával péntekig - jó, ez nem egy kirívóan erős teljesítmény, de én elégedett vagyok vele.

Már egy ideje terveztük, hogy tető alá hozunk egy biciklitúrát Tools és barátai részvételével, mert bár hétvégente mindig csinálunk valamit kisebb csoportokba verődve, együtt ritkán nyílik rá alkalom. Így aztán szombaton kaptuk a kétkerekűt és Giant's Ring felé vettük az irányt. Ez Belfast és Lisburn között található. Biztosan már rettenetesen unjátok, hogy a táj szépségeiről áradozók, de mi mást tehet az ember lánya, amikor egy teljesen átlagosnak ígérkező út két csodás parkon keresztül és egy bordó színekben játszó erdő mellett vezet!? A parkokban halastavak, felszínükön lustán ringatózó falevelekkel, a megunhatatlan zöld pázsit, tiszta, rendezett ösvények. Ilyenkor elönt az a leküzdhetetlen érzés, hogy olyan szívesen megmutatnám mindezt a barátoknak, családnak és azoknak, akik még nem látták a világnak ezen varázslatos részét (igen, ennek egyik orvoslása az, hogy vezetem ezt a blogot és rázúdítom a világháló közönségére őszinte rajongásomat). Azért, aki majd egyszer meglátogat, annak szépen végigmutatok mindent. Maga a Giant's Ring (három jól megtermett és meglehetősen régi szikla) nem volt olyan izgalmas és látványos, mint amilyennek beharangozták de jól elszórakoztunk a koros kövek előtt. Az egyik spanyol fiú pedig elhozta a furulyáját és prezentált nekünk pár ír népdalt. Persze annak is csak ökörködés lett a vége.  Hazafelé pedig betértünk egy irtó pici, de igen hangulatos kávézóba és képzeljétek, kivételesen egészen kávészerű volt az, amit ott adtak.

És, hogy mi történt vasárnap? Nos, kérem, megsütöttem életem első túrós lepényét. És, hogy milyen lett? Jó, határozottan jó. Legalábbis az alapján, hogy a másfél tepsinek másfél óra alatt híre-hamva sem maradt. Itt jegyezném meg, hogy  még mindig kitörő lelkesedéssel várom az egyszerű, de nagyszerű süteményrecepteket az onkentir@gmail.com címre. A legjobbaknak küldök kóstolót (na jó, nem, de nagyon fogom szeretni őket). 

Hogy kerül a Beatles egy bejegyzésbe egy bombával?

Meglehetősen izgalmasan indult ez a hét Belfastban; hétfőn kissé a feje tetejére állt a város. A munkából hazafelé tartva néhány fegyveres rendőrbe botlottunk, akik igazoltattak minden arra haladó autóst. A hadi készültségnek az az oka, hogy vasárnap este pár maszkos huligán megállított egy autót a város központ közelében és egy házi készítésű, 60 kilós bombát helyezett el benne, amely nem sokkal később részben fel is robbant. De szerencsére senki (beleértve a vezetőt is) sem sérült meg. Lehet, hogy ez ilyen formán elég ijesztően hat, de szerintem mindez nem más, mint a figyelemfelkeltés egy kissé radikálisabb formája. Ugyanis az elkövetők nem egy forgalmas időpontot választottak ennek a fantasztikus tettnek a végrehajtására, ráadásul a bomba végeredményben nem is töltötte be eredeti funkcióját. Így aztán senki ne kezdjen pánikolni, továbbra is biztonságban vagyok.

Kedden az olasz (mondhatni) csoportvezető lánnyal varrógép-begyűjtő túrára mentünk. Ez azt jelenti, hogy egyenként felkerestünk minden olyan házat, intézményt és egyéb helyet, ahonnan felajánlanak varrógépeket vagy szerszámokat nekünk. Mindez nem csak azért volt jó, mert addig sem a szereléssel bajlódok, de alapvetően mindig örülök, ha helyiekkel találkozhatok, beleláthatok kicsit jobban a hétköznapjaikba, bejárhatom a város olyan pontjait is, ahova egyébként nem biztos, hogy eljutnék vagy újból és újból elképedhetek, hogy az angol nyelvet milyen sokféleképpen lehet értelmezni (tudjátok, a hírhedt belfasti szókincs és kiejtés...). 

Leginkább kertvárosi részeken jártunk, rendezett környéken, ahol nem zárják a térdig érő kerti kiskaput. Illetve elhaladtunk az előtt a ház  előtt is, amelyikben Van Morrison született. A nap legizgalmasabb élményeként ez alkalommal egy elit leány magániskolát említenék, mely kívülről engem a hatalmas tereivel inkább egy repülőtérre emlékeztetett. A diákok természetesen ugyanazt az egyenruhát viselték, amitől mindenki olyan egyformának tűnt, mintha most léptek volna le egy futószalagról. Épp az Óz musical változatát próbálták a nagytermükben, ezért a bennünket fogadó tanárnő legalább háromszor elismételte, hogy hang nélkül cipekedjünk, ha lehetséges (megoldottuk!).

A hirdetőtáblára kitűzött heti beosztás alapján láttam, hogy a táncórák soraitól a reggeli klubbon át egészen a falmászásig az iskola melletti elfoglaltságok korlátlan választéka áll a tanulók rendelkezésére. Valahogy nem igazán tudtam eldönteni, hogy mindez irigylésre méltó vagy éppen ellenkezőleg. Egyébként végül három olyan varrógépet kaptunk tőlük, amelyek műanyagból vannak (Wiking márka), így nem nagyon vesszük hasznukat, mert ezeket nem lehet Afrikába küldeni.

Este rendkívüli TFS meetinget tartottunk, ahol az egybehangzó döntés értelmében eldőlt, hogy új gyárépületet veszünk, ahova tavasszal el is kezdünk átköltözni. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas munka lesz, de a jövőre nézve kifizetődő és igen hasznos dolog ez. Így most mindenki örül a fejleményeknek.

Pár hete meghívást kaptam egy "We need to talk abouut Europe" (Beszélnünk kell Európáról) elnevezésű konferenciára, ahol az eredeti tervek szerint a Kelet-európai álláspontot kellett képviselnem egy EVS-ről szóló kerekasztal-beszélgetésben. Azt előre bocsátom, hogy azzal kezdtem, hogy elmagyaráztam az egybegyűlteknek, Magyarország igazából Közép-Európában található, így én az annak megfelelő nézőpontot tudom előttük felvillantani (azon belül is leginkább csak a sajátomat). Egy finoman fogalmazva igencsak elegáns hotelben tartották a háromnapos rendezvényt, mely gyalog körülbelül egy órányira található a munkahelyemtől. Odafele szerencsém volt, mert a főnököm irtó rendes módon elvitt kocsival (ráadásul "ellógtam" a teljes péntek délutánt). A közönséget kizárólag britek alkották és rajtam kívül egy portugál fiú és egy svéd lány vett részt az eseményen, akik szintén Belfastban önkénteskednek. Egy moderátor kérdezgetett bennünket először (akin eléggé észre lehetett venni, hogy csak le szeretné mihamarabb darálni a papírjára felvésett kis kérdéseit). Majd a publikum is megkapta a lehetőséget, hogy faggassanak bennünket az észak-ír tapasztalatainkról. Elhangzott egy-két meredek kérdés; talán a leghajmeresztőbb az volt, amikor egy skót, újságírónak tűnő fiatalember afelől érdeklődött, hogy az Egyesült Királyságban inkább érezzük-e magunkat európainak, mint otthon... 

Én arra számítottam, hogy a beszélgetés után majd egy-ketten odajönnek hozzánk folytatni a megkezdett eszmecserét, de, amikor meghallották a svédasztalos büfére szóló invitálást, pillanatok alatt kiürült a terem. Így aztán nem mondom, hogy haszontalan volt eljönni, de eléggé hasonlított egy átlagos magyar sajtótájékoztatóra, ahol az ingyen pogácsa és kávé nagyobb figyelemben részesül, mint az, amiért meghirdették a programot.

Ahogy sétáltam haza, persze eleredt az eső (milyen meglepő?!). Viszont találtam egy boltot, ahol több hetes keresgélés után végre tudtam olyan túrót venni, amely nincsen gyárilag megsózva - ugyanis még az is meg volt, amelyet a Tescoban ananászdarabkákkal együtt árultak. Arra gondoltam, hogy, ha már a főzés nem megy olyan rosszul, megpróbálhatnék valamit sütni is kicsiny lakóközösségemnek. Hátha nem halnak bele. Ha valaki esetleg leküzdhetetlen vágyat érezne egy-egy, kezdők által is könnyedén elkészíthető sütemény receptjének megosztására, ne habozzon elküldeni! 

A hétvége első délelőttjére hirdette meg a Tools az éves találkozóját, ahol a megjelentek arról kaptak képet, hogy mi mindent ért el a szervezet egy év alatt, De, mivel a részvételt nem várták el mindenkitől, ketten úgy döntöttünk, hogy az egész biztosan rendkívül izgalmas elfoglaltság helyett, elmegyünk a Szent György Piacra némi hal reményében. Na jó, bevallom, engem más is hajtott; még pedig a kíváncsiság. Ugyanis a mostani szombatra a helyi protestánsok demonstrációt szerveztek a "zászló-vita" egy éves évfordulójának alkalmából - és belőlem előbújt a zsurnaliszta (katasztrófaturista). Tavaly a zavargásokat az váltotta ki, hogy a belfasti városi hatóságok úgy döntöttek a brit lobogót a jövőben nem mindennap, csak különleges alkalmakkor, évente tizenhétszer tűzik ki a városházára, amelyet a loyalisták meglehetősen a szívükre vettek.

Szóval, gondoltam elvegyülök kicsit a brit lobogók tengerében és készítek egy-két helyzetképet - így is lett. 

Mielőtt végképp mindenki azt gondolná, hogy Belfast egy veszélyes hely és jobb nagy ívben elkerülni, nyugalom, ez azért ilyen formán egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Én néha azt érzem, hogy az embereknek szimplán csak túl sok a szabad idejük és ezt a határozottan kreatív módot választják annak eltöltésére. Ez egy érdekes és élhető város, amely olyan kincseket rejt magában, mint egy bizonyos lemezbolt és annak figyelemreméltó tulajdonosa. Ezt azért mondom, mert a héten néztem meg a Good Vibrations című rendkívül szerethető filmet, amely az elkötelezett zene-őrült Terri Hooly életébe enged betekintést akkor, amikor a legvészesebb időkben úgy döntött, a forrongó Belfastban nyit lemezboltot. De ennél többet is tett: felismerte a fiatal punkzenekarokban rejlő lehetőséget és olyan dalok vlilágra jötténél segédkezett, mint a Tinage Kicks az Undrtonestól. Ha van rá lehetőségetek, tessék szépen megnézni!   

Egyébként végül a piacra is eljutottunk, miután töredelmesen bevallottam a lakótársamnak, hogy én tulajdonképpen a tüntetés miatt vagyok itt. És igen, halat is vettünk (de csak egy nagyon kicsit, mert drága). 

Sőt, még egy, a Beatles  Abbey Road albumának borítóképével díszített pulóvert is, hogy a zene ebben a hónapban se hagyja érintetlenül a pénztárcámat. Gondoltam fel is avatom és másnap azt vettem fel, amikor Stephennel a Titanic Múzeumba mentünk egy kissé formális rendezvényre. Felállítottunk egy mutatós standot és az érdeklődőknek bemutattuk mivel foglalkozunk mi és hova kerülnek az adományok (magyarul promóztuk kicsit a szervezetünket a támogatók előtt). A nap tanulságaként pedig elkönyveltem, hogy, ha Nagy-Britanniában Beatles mintás felsőben jelensz meg egy eseményen, akkor többen fognak a zenekar miatt megszólítani, mint azért, amit eredetileg jöttél képviselni.