Meglehetősen izgalmasan indult ez a hét Belfastban; hétfőn kissé a feje tetejére állt a város. A munkából hazafelé tartva néhány fegyveres rendőrbe botlottunk, akik igazoltattak minden arra haladó autóst. A hadi készültségnek az az oka, hogy vasárnap este pár maszkos huligán megállított egy autót a város központ közelében és egy házi készítésű, 60 kilós bombát helyezett el benne, amely nem sokkal később részben fel is robbant. De szerencsére senki (beleértve a vezetőt is) sem sérült meg. Lehet, hogy ez ilyen formán elég ijesztően hat, de szerintem mindez nem más, mint a figyelemfelkeltés egy kissé radikálisabb formája. Ugyanis az elkövetők nem egy forgalmas időpontot választottak ennek a fantasztikus tettnek a végrehajtására, ráadásul a bomba végeredményben nem is töltötte be eredeti funkcióját. Így aztán senki ne kezdjen pánikolni, továbbra is biztonságban vagyok.
Kedden az olasz (mondhatni) csoportvezető lánnyal varrógép-begyűjtő túrára mentünk. Ez azt jelenti, hogy egyenként felkerestünk minden olyan házat, intézményt és egyéb helyet, ahonnan felajánlanak varrógépeket vagy szerszámokat nekünk. Mindez nem csak azért volt jó, mert addig sem a szereléssel bajlódok, de alapvetően mindig örülök, ha helyiekkel találkozhatok, beleláthatok kicsit jobban a hétköznapjaikba, bejárhatom a város olyan pontjait is, ahova egyébként nem biztos, hogy eljutnék vagy újból és újból elképedhetek, hogy az angol nyelvet milyen sokféleképpen lehet értelmezni (tudjátok, a hírhedt belfasti szókincs és kiejtés...).
Leginkább kertvárosi részeken jártunk, rendezett környéken, ahol nem zárják a térdig érő kerti kiskaput. Illetve elhaladtunk az előtt a ház előtt is, amelyikben Van Morrison született. A nap legizgalmasabb élményeként ez alkalommal egy elit leány magániskolát említenék, mely kívülről engem a hatalmas tereivel inkább egy repülőtérre emlékeztetett. A diákok természetesen ugyanazt az egyenruhát viselték, amitől mindenki olyan egyformának tűnt, mintha most léptek volna le egy futószalagról. Épp az Óz musical változatát próbálták a nagytermükben, ezért a bennünket fogadó tanárnő legalább háromszor elismételte, hogy hang nélkül cipekedjünk, ha lehetséges (megoldottuk!).
A hirdetőtáblára kitűzött heti beosztás alapján láttam, hogy a táncórák soraitól a reggeli klubbon át egészen a falmászásig az iskola melletti elfoglaltságok korlátlan választéka áll a tanulók rendelkezésére. Valahogy nem igazán tudtam eldönteni, hogy mindez irigylésre méltó vagy éppen ellenkezőleg. Egyébként végül három olyan varrógépet kaptunk tőlük, amelyek műanyagból vannak (Wiking márka), így nem nagyon vesszük hasznukat, mert ezeket nem lehet Afrikába küldeni.
Este rendkívüli TFS meetinget tartottunk, ahol az egybehangzó döntés értelmében eldőlt, hogy új gyárépületet veszünk, ahova tavasszal el is kezdünk átköltözni. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas munka lesz, de a jövőre nézve kifizetődő és igen hasznos dolog ez. Így most mindenki örül a fejleményeknek.
Pár hete meghívást kaptam egy "We need to talk abouut Europe" (Beszélnünk kell Európáról) elnevezésű konferenciára, ahol az eredeti tervek szerint a Kelet-európai álláspontot kellett képviselnem egy EVS-ről szóló kerekasztal-beszélgetésben. Azt előre bocsátom, hogy azzal kezdtem, hogy elmagyaráztam az egybegyűlteknek, Magyarország igazából Közép-Európában található, így én az annak megfelelő nézőpontot tudom előttük felvillantani (azon belül is leginkább csak a sajátomat). Egy finoman fogalmazva igencsak elegáns hotelben tartották a háromnapos rendezvényt, mely gyalog körülbelül egy órányira található a munkahelyemtől. Odafele szerencsém volt, mert a főnököm irtó rendes módon elvitt kocsival (ráadásul "ellógtam" a teljes péntek délutánt). A közönséget kizárólag britek alkották és rajtam kívül egy portugál fiú és egy svéd lány vett részt az eseményen, akik szintén Belfastban önkénteskednek. Egy moderátor kérdezgetett bennünket először (akin eléggé észre lehetett venni, hogy csak le szeretné mihamarabb darálni a papírjára felvésett kis kérdéseit). Majd a publikum is megkapta a lehetőséget, hogy faggassanak bennünket az észak-ír tapasztalatainkról. Elhangzott egy-két meredek kérdés; talán a leghajmeresztőbb az volt, amikor egy skót, újságírónak tűnő fiatalember afelől érdeklődött, hogy az Egyesült Királyságban inkább érezzük-e magunkat európainak, mint otthon...
Én arra számítottam, hogy a beszélgetés után majd egy-ketten odajönnek hozzánk folytatni a megkezdett eszmecserét, de, amikor meghallották a svédasztalos büfére szóló invitálást, pillanatok alatt kiürült a terem. Így aztán nem mondom, hogy haszontalan volt eljönni, de eléggé hasonlított egy átlagos magyar sajtótájékoztatóra, ahol az ingyen pogácsa és kávé nagyobb figyelemben részesül, mint az, amiért meghirdették a programot.
Ahogy sétáltam haza, persze eleredt az eső (milyen meglepő?!). Viszont találtam egy boltot, ahol több hetes keresgélés után végre tudtam olyan túrót venni, amely nincsen gyárilag megsózva - ugyanis még az is meg volt, amelyet a Tescoban ananászdarabkákkal együtt árultak. Arra gondoltam, hogy, ha már a főzés nem megy olyan rosszul, megpróbálhatnék valamit sütni is kicsiny lakóközösségemnek. Hátha nem halnak bele. Ha valaki esetleg leküzdhetetlen vágyat érezne egy-egy, kezdők által is könnyedén elkészíthető sütemény receptjének megosztására, ne habozzon elküldeni!
A hétvége első délelőttjére hirdette meg a Tools az éves találkozóját, ahol a megjelentek arról kaptak képet, hogy mi mindent ért el a szervezet egy év alatt, De, mivel a részvételt nem várták el mindenkitől, ketten úgy döntöttünk, hogy az egész biztosan rendkívül izgalmas elfoglaltság helyett, elmegyünk a Szent György Piacra némi hal reményében. Na jó, bevallom, engem más is hajtott; még pedig a kíváncsiság. Ugyanis a mostani szombatra a helyi protestánsok demonstrációt szerveztek a "zászló-vita" egy éves évfordulójának alkalmából - és belőlem előbújt a zsurnaliszta (katasztrófaturista). Tavaly a zavargásokat az váltotta ki, hogy a belfasti városi hatóságok úgy döntöttek a brit lobogót a jövőben nem mindennap, csak különleges alkalmakkor, évente tizenhétszer tűzik ki a városházára, amelyet a loyalisták meglehetősen a szívükre vettek.
Szóval, gondoltam elvegyülök kicsit a brit lobogók tengerében és készítek egy-két helyzetképet - így is lett.
Mielőtt végképp mindenki azt gondolná, hogy Belfast egy veszélyes hely és jobb nagy ívben elkerülni, nyugalom, ez azért ilyen formán egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Én néha azt érzem, hogy az embereknek szimplán csak túl sok a szabad idejük és ezt a határozottan kreatív módot választják annak eltöltésére. Ez egy érdekes és élhető város, amely olyan kincseket rejt magában, mint egy bizonyos lemezbolt és annak figyelemreméltó tulajdonosa. Ezt azért mondom, mert a héten néztem meg a Good Vibrations című rendkívül szerethető filmet, amely az elkötelezett zene-őrült Terri Hooly életébe enged betekintést akkor, amikor a legvészesebb időkben úgy döntött, a forrongó Belfastban nyit lemezboltot. De ennél többet is tett: felismerte a fiatal punkzenekarokban rejlő lehetőséget és olyan dalok vlilágra jötténél segédkezett, mint a Tinage Kicks az Undrtonestól. Ha van rá lehetőségetek, tessék szépen megnézni!
Egyébként végül a piacra is eljutottunk, miután töredelmesen bevallottam a lakótársamnak, hogy én tulajdonképpen a tüntetés miatt vagyok itt. És igen, halat is vettünk (de csak egy nagyon kicsit, mert drága).
Sőt, még egy, a Beatles Abbey Road albumának borítóképével díszített pulóvert is, hogy a zene ebben a hónapban se hagyja érintetlenül a pénztárcámat. Gondoltam fel is avatom és másnap azt vettem fel, amikor Stephennel a Titanic Múzeumba mentünk egy kissé formális rendezvényre. Felállítottunk egy mutatós standot és az érdeklődőknek bemutattuk mivel foglalkozunk mi és hova kerülnek az adományok (magyarul promóztuk kicsit a szervezetünket a támogatók előtt). A nap tanulságaként pedig elkönyveltem, hogy, ha Nagy-Britanniában Beatles mintás felsőben jelensz meg egy eseményen, akkor többen fognak a zenekar miatt megszólítani, mint azért, amit eredetileg jöttél képviselni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése