Szimbiózis

Igen, igen, elmaradtak mostanság a bejegyzéseim, szánom-bánom! De kissé zsúfoltra sikeredett ez az elmúlt két hét. Na de szabadkozás helyett jöjjön inkább ennek a pár napnak a krónikája.

Azzal indult az előző hét, hogy hétfőn csak délelőtt kellett dolgoznunk, mert nemzetközi önkéntes nap volt és ennek örömére az a társaság, akik a megérkezős trainingünket is szervezték, összehozott egy közös kis ebédet a belfasti EVS-es fiataloknak, utána pedig egy sétát a Linen Hall nevű magánkönyvtárba, amely a város legrégebbi ilyen intézménye. Az ebéd egy tipikus török büfében volt és külön főnöki engedélyt kaptunk a húsfogyasztásra (elvégre is, amolyan gyereknapféle volt, kérem). Elvileg kiváló alkalom lett volna, hogy megkóstoljuk a bárányt (én eddig még ugyanis soha sem vettem rá magam erre). De igazából csak annyit vettél  észre, hogy valami gírosznak tűnő dolgot fogyasztasz, amelyben a hús kicsit más a megszokottnál. Ennél az élménynél viszont említésre méltóbb a könyvtárlátogatás, amelyet egy nagyon kellemes brit angolsággal beszélő (ha írek között élsz, örülsz az ilyesminek, mert sokkal nagyobb esélyed van rá, hogy meg is értsd, amit neked próbálnak mondani) emberke vezetett, aki irtó lelkesen mesélt a könyvekről, megfűszerezve helyi vonatkozású történetekkel és az itteniekre jellemző kellő iróniával. A "Troubles" idejéből például megőrizték az összes megjelent cikket, eltették a röpiratokat, van nekik egy-egy példányuk az Észak-Írországgal kapcsolatos zászlókból (és higgyétek el, azokból rengeteg látott napvilágot, mondhatni minden héten jön ki egy új - most is szeretnének egy másikat kreálni), de még a konfliktus témájú lemezborítókat is meg lehet találni. Így bukkantam rá a híres punkbanda, a Stiff Little Fingers Alternative Ulster című albumára is. A Good Vibrations film óta egészen rákaptam a 70/80-as évekbeli ír punkzenére - ja, és Nobel-békedíjat Terry Hooley-nak!

A munkahelyen én lettem a  "publicity team" koordinátora. Ez magyarul azt jelenti, hogy észben kell tartanom a határidőket és jelen esetben noszogatni az embereket, hogy adják le időben a hírlevélhez beígért cikküket. Ez utóbbihoz egyébként én is hozzájárultam egy szösszenettel a TFS gyáron kívüli tevékenységeiről Ami ezeket illeti, kedden páran elmentünk egy Gázáról szóló előadásra, amely érdekesnek volt mondható, de ezzel együtt rendkívül felkavarónak is, mert sok videót mutattak be palesztin gyerekek értelmetlen haláláról.

A varrógépekkel a héten sikerült kiegyensúlyozott kapcsolatot kialakítani: ők alig mutattak fel fizikai problémát, amelytől én sokkal boldogabb és produktívabb lettem. El is készültem négy és fél masinával péntekig - jó, ez nem egy kirívóan erős teljesítmény, de én elégedett vagyok vele.

Már egy ideje terveztük, hogy tető alá hozunk egy biciklitúrát Tools és barátai részvételével, mert bár hétvégente mindig csinálunk valamit kisebb csoportokba verődve, együtt ritkán nyílik rá alkalom. Így aztán szombaton kaptuk a kétkerekűt és Giant's Ring felé vettük az irányt. Ez Belfast és Lisburn között található. Biztosan már rettenetesen unjátok, hogy a táj szépségeiről áradozók, de mi mást tehet az ember lánya, amikor egy teljesen átlagosnak ígérkező út két csodás parkon keresztül és egy bordó színekben játszó erdő mellett vezet!? A parkokban halastavak, felszínükön lustán ringatózó falevelekkel, a megunhatatlan zöld pázsit, tiszta, rendezett ösvények. Ilyenkor elönt az a leküzdhetetlen érzés, hogy olyan szívesen megmutatnám mindezt a barátoknak, családnak és azoknak, akik még nem látták a világnak ezen varázslatos részét (igen, ennek egyik orvoslása az, hogy vezetem ezt a blogot és rázúdítom a világháló közönségére őszinte rajongásomat). Azért, aki majd egyszer meglátogat, annak szépen végigmutatok mindent. Maga a Giant's Ring (három jól megtermett és meglehetősen régi szikla) nem volt olyan izgalmas és látványos, mint amilyennek beharangozták de jól elszórakoztunk a koros kövek előtt. Az egyik spanyol fiú pedig elhozta a furulyáját és prezentált nekünk pár ír népdalt. Persze annak is csak ökörködés lett a vége.  Hazafelé pedig betértünk egy irtó pici, de igen hangulatos kávézóba és képzeljétek, kivételesen egészen kávészerű volt az, amit ott adtak.

És, hogy mi történt vasárnap? Nos, kérem, megsütöttem életem első túrós lepényét. És, hogy milyen lett? Jó, határozottan jó. Legalábbis az alapján, hogy a másfél tepsinek másfél óra alatt híre-hamva sem maradt. Itt jegyezném meg, hogy  még mindig kitörő lelkesedéssel várom az egyszerű, de nagyszerű süteményrecepteket az onkentir@gmail.com címre. A legjobbaknak küldök kóstolót (na jó, nem, de nagyon fogom szeretni őket).