Kissé elkiabáltam a kialakuló félben lévő szimbiózist azokkal a fránya varrógépekkel. Hétfőn, annak rendje és módja szerint kaptam egy igen szívós darabot, amellyel egészen péntekig el is bajlódtam. Mentségemre szóljon, hogy a kedd kiesett, mivel ismét rám került a sor főzés tekintetében. Illetve megemlíteném a körülmények szerencsétlen egybejátszását is; így aztán, ami egy masinán el tud romlani, az ezen el is romlott. Az embert kifejezetten tudja bosszantani, hogy egy egész napos bütykölgetés után olyan, mintha semmit sem csinált volna (értsd, a gép éppoly pocsék állapotban van a műszak végére, mint előtte volt).
Na, de félre a munkával, szerencsére ennél sokkal kellemesebb és érdekesebb színek festették a hetemet. Minden napra akadt valami említésre méltó elfoglaltság. Kedden ismét kihasználtuk a mozis kedvezményt és közös megegyezéssel az Éhezők viadala második része mellett döntöttünk. Mondjuk az elég mókásan vette ki magát, hogy a társaság két tagja is a film első képkockáinál vallotta be, hogy nem csak, hogy az első részt nem látta, de még a mostani trailerjét sem. Így aztán előre kiszámítható módon nem igazán nyerte el a tetszésüket a népszerű sci-fi. Nekem egyébként igen, kissé talán még inkább, mint az előző epizód. Az pedig csak hab a tortán, hogy végre értettem is, amit nézek, nem úgy, mint az előző alkalommal (tudjátok, az inkább skót, mint angol film).
Szerda reggel az angol tankönyv "Az orvosnál" fejezetét is sikerült kipipálnom. Ugyanis még három hete erre a napra kaptam időpontot, hogy a doktor vessen egy pillantást a térdemre, amely talán még nem szokott hozzá annyira az itteni klímához, mint a gazdája. Egy körülbelül öt-hat karácsonyi klasszikus dalocskányi időt kellett csak a váróteremben töltenem két ír férfivel, akik ez alatt végig arról panaszkodtak, hogy mennyire unják már az ünnepi melódiákat. A doktornővel aztán többet beszéltem a belfasti konfliktusokról, mint a lábamról. Ez utóbbira csak annyit mondott, hogy pár hét és jobb lesz. Üsse kő, legalább a brit egészségügyi rendszerből is kaptam egy kis ízelítőt.
Azt már biztosan említettem, hogy elég fontosnak tartom, hogy minden kínálkozó lehetőséget megragadjak, minél többféle programban részt vegyek (igen, mint a jól nevelt kisiskolás, mindenre elsőre teszem fel a kezemet, hogy "én, én megyek!"). Így alakult az is, hogy csütörtök este a francia lánnyal elkísíérhettük Stephent egy elég nívós eseményre, amely egy roppant elegáns szállodában került megrendezésre egy EVS-ről szóló training-sorozat keretében. Annyit tudtam előre, hogy a saját tapasztalatainkról és meglátásainkról kell majd beszélnünk és, hogy utána valami nagyszabású vacsora közben a résztvevők tovább faggathatnak bennünket. Na, de arra nem számítottam, hogy csak mi ketten leszünk önkéntesek és több tucat, az Európai Önkéntes Szolgálatban érintett szervezet rendkívül kíváncsi vezetője előtt kell majd egész este szerepelnünk. Kicsit az elején meg is voltam illetődve a dologtól, de aztán gyorsan emlékeztettem magamat, hogy azért ez nem az első alkalom, hogy valami hasonlóba futok bele. A helyzet iróniáját az emelte még egyébként, hogy mivel a megjelentek többsége az Ír Köztársaságból és Skóciából jött, annak idején, amikor próbáltam fogadó szervezetet találni, mindegyikhez jelentkeztem is (és ismét megállapítottam, hogy az életben minden okkal történik). A vacsoráról diszkréten csak annyit árulnék el, hogy az étterem Michelin-csillagos és, hogy legnagyobb örömömre a lazac is helyet kapott a menüsorban. Két fogás között pedig összeismerkedtem egy horvát szociális munkással, aki tíz éve él és dolgozik Írországban (ott is alapított családot), akivel eléggé egy véleményen voltunk otthonról, Nagy-Britanniáról és a Smaragd Szigetről. Roppant kedves módon fel is ajánlotta, hogy, ha egyszer Limerickben járok, tud idegenvezetést és szállást biztosítani. Egy skót hölgytől szintén bezsebeltem egy invitálást Glasgow-ba - remélhetőleg sikerül is élni majd mindkét lehetőséggel.
A péntek munka szempontjából elég lazára sikeredett. Ennek az az egyik oka, hogy délelőtt együtt elmentünk az új gyárba, hogy mindenki a saját szemével lássa az épületet, amelyet nem régiben megvásároltunk és, ahova a tervek szerint február magasságába el is kezdünk áthurcolkodni (egyelőre abba a tetemes mennyiségű teendőbe, amely ezzel jár majd, önvédelmi okokból bele sem gondolok). A hely maga mind elosztás, mind raktározási szempontból (sok-sok üres tér a sok-sok varrógépnek és szerszámos ládának) jobb, mint az előző. Viszont biciklivel olyan erős 40-50 percnyire van a házunktól, így aztán szép kis mindennapos gyakorlat lesz kétszer megtenni az utat - igazából már aznap mindenki meg volt halva.
Délután aztán, ahogy kifújtuk magunkat, megtartottuk a hivatalos Tools karácsonyozást. A süti halmokat néhány jó pofa játékkal és idétlen csoportképek tömkelegével igyekeztünk fokozni. A játékok között még egy "ki tudja bekötött szemmel pontosabban eltalálni a hóember orrát a képen" alapkoncepciójú is helyet kapott (találjátok ki ki nyert! :-))
Mindezek után pedig beültünk egy "pintre" a szokásos pubunkba, amely öt óra magasságában meglehetősen tele volt emberrel - ilyeneken már meg sem lepődök. A karácsonyi őrület ide is elért; a plafonról és a Guinness plakátokkal díszített falakról csillámos szalagok és masnik lógtak a békésen sörözgető népek közé.
Szombaton egy, a szívemnek kedves helyre mentem a francia lakótársammal: Dublinba! Amolyan gyermeki izgatottsággal vártam ezt a napot, mert mindig jól eső érzés Írországba visszatérni. Noha ez most nem egy amolyan városnézős alkalom volt, mert a TFS-t népszerűsítettük egy World Press kiállítás apropóján. Pontosabban a csupa üveg falú épületben egy karácsonyi vásár is helyet kapott, de, aki a kiállításra betévedt, az általában az informatív kis standunk előtt is elidőzött kicsit. Sok érdekes írrel beszélgettem, de leginkább egy idősebb bácsika maradt meg, aki hosszú. hosszú perceken keresztül magyarázta, hogy a demonstratív célból kihelyezett szerszámaink milyen különböző dolgokra használhatóak (hiába mondtam neki, hogy én kérem a varrógépes csapatot erősítem). A dolgos napba egy rövidke séta is belefért. Viszont ez utóbbinak a szeles, esős idő nem igazán kedvezett. Meg aztán a Karácsonyt megelőző hétvégéből adódóan mozdulni sem lehetett az O'Connell streeten. Sebaj, nem is olyan sokára úgyis visszatérek ide; ugyanis úgy alakult, hogy a Szilvesztert Dublinban töltöm. Onnan fogok majd Magyarországra repülni január 2-án egy hangyányi látogatóra.
Bár meglehetősen fáradtak voltunk, mire visszaérkeztünk az észak-ír fővárosba, pihenésre nem igen jutott idő. Ugyanis ugyanerre a napra egy nagyobb, karácsony előtti, "utána úgyis mindenki hazamegy" jeligével futó házibulit szerveztünk. Konkrétabban a lakóközösségünk férfi tagjai, akik már hetek óta be voltak sózva - meg is hívták gyakorlatilag fél Belfastot. Mi, lányok rosszmájúan csak húztuk a szánkat, hogy reméljük a másnapi romeltakarításba is majd ekkora hévvel vetik bele magukat. De aztán minden előzetes várakozásunkat és cinizmusunkat felülírta az este: vagy 40-50 ember tényleg meg is jelent (köztük a főnökeinkkel) és mindenkinek jutott is élettér. Ráadásul mire másnap kikászálódtunk az ágyból, a fiúk már úgy takarítottak, mint a kisangyalok.
Általában nem szeretem, ha nem nekem van igazam, de a pozitív csalódásokat valahogy mindig jobban viselem. És időhiány ide vagy oda, a mozgalmas, színes, élményekben gazdag hétköznapokat is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése