Azzal kezdem, hogy, amikor úgy döntöttem az önkéntesidőszak után, hogy maradok, azt azzal a kizárólagos céllal tettem, hogy munkát találjak, letelepedjek, beilleszkedjek és úgy igazán elkezdjem az életemet.
Kaptam munkanélküli segélyt, amely sokat segített, ugyanakkor nehéz is volt kijönni belőle. Persze nem panaszkodom, mert így is roppant hálás voltam, hogy az átmeneti időszakban adtak valamiféle segítséget. Aztán január elején elromlottak a dolgok: történt egy s más a a házban, ahol lakom, amely arra késztetett, hogy mihamarabb elköltözzek. Ráadásul az eddigi lakó mellé kaptam még két arab férfit, akiknek a nemzetiségét csak azért emelem ki, mert a kulturális különbségek lépten-nyomon kijöttek (többek között abban, hogy egyedüli nőként valahogy mindegyikük azt gondolta, az én felelősségem rendben tartani a házat). Aztán január végén, mint derült égből a villámcsapás, megkaptam egy bizonyos támogatást, amelyet még októberben igényeltem és semmilyen esélyt sem adtam a pozitív elbírálásra. Ennek következtében végre lett pénzem, vehettem halat (maradtam ugyanis halevő vegetáriánus), gyümölcsöt és nem csak olyasmit, amit a Tesco leárazott polcára tesznek Emellett a fejembe vettem, hogy először életemben egyedül fogok lakást bérelni. El is kezdtem járni a várost és több házat is megnéztem. De a válasz mindig ugyanaz volt: az ügynökségek nem akarták kiadni nekem őket, mondván, hogy nincs biztos bevételem (a támogatások nem számítanak annak).
Ezzel párhuzamosan folyamatosan adogattam be a jelentkezéseimet mindenféle munkára és március elejére végre befejeztem a szakdolgozatomat is. Ez utóbbira a kommunikáció- és média mesterszakos diplomámhoz volt szükség és a helyi média szerepéről írtam a ruandai népirtásban. Régóta húzódott már és őszintén szólva, nem vágtam éppenséggel könnyű fába a fejszémet, de így utólag azt gondolom megérte a belefektetett energiát, mert ez egy fontos téma. Az már más kérdés mit kezdhetek aztán a diplomával. Ez olyan kényes pont az elmúlt hónapok magyar eseményeinek tükrében, hogy jobb, ha nem is fogok bele....
Amikor tudtam, bejártam a gyárba, de a varrógépszerelés helyett főleg a kommunikációs feladatokat vettem át (a Tools Facebook és Twitter oldalának, valamint honlapjának karbantartását, hírek frissítését). Aztán felvetődött egy olyan lehetőség, hogy elkezdhetnék dolgozni annak a szervezetnek a marketing csapatában, amelyik annak idején a személyi edzői dolgot szorgalmazta. Persze velem madarat lehetett volna fogadni, mert ez egy erős, a szakmámnak megfelelő kezdést jelentene. Abban maradtunk, hogy az első hónapban gyakornokként, fizetés nélkül állok munkába. Erre gondolkodás nélkül igent mondtam, mert mindezzel csak nyerhetek (ha mást nem, tapasztalatot). Sokáig bonyolódott a papírmunka, mert azt szerették volna, hogy hivatalosan jelentkezzek önkéntesnek, ez pedig el tartott egy darabig. Aztán végül sikerült és egy pénteki napra beszéltük meg, hogy leülünk tárgyalni a részletekről. Ezzel párhuzamosan kaptam egy levelet a munkaügyi központtól, hogy jelenjek meg egy úgy nevezett "Genuine Prospect of Work" interjún, amely során azt vizsgálják meg, hogy ténylegesen teszek azért, hogy munkát találjak. Megijesztett a levél, de gondoltam nem lehet gond, hisz tucatnyi jelentkezést adok be hetente és ezeket bizonyítani is tudom (amikor ezt a bejegyzést írom, már túl vagyok rajta).
Szóval, a megbeszélés nem egészen úgy zárult, ahogy számítottam. Május 5-én kezdek és mindösszesen heti kétszer fél napot kell dolgoznom. A munka maga érdekes, de ez a kétszer fél nap szerintem gyakorlatilag a semmivel egyenlő. Ráadásul arra jutottam, hogy, ha fel is vesznek a gyakornoki időszak után, biztosan csak részmunkaidősként (bár a semminél az is jobb lenne). valahogy mégis azt érzem, hogy erre a pozícióra nem alapozhatok.
Ahogy alakultak a dolgok én (mindezek ellenére) egyre inkább úgy terveztem, hogy itt maradok még egy ideig. Igen, jól gondoljátok, be is szereztem egy-két koncertjegyet is. Két barátommal megyünk május végén a Slane Castle nevű nagyszabású fesztiváljellegű rendezvényre, ahol a line-up eddig így néz ki: Foo Fighters, Hozier, Kaiser Chiefs, Ash (akik egyébként akkor voltak headlinerek ugyanitt, amikor 2007-ben először jártam Írországban) és a Strypes. Július elején pedig (a) The Frames két koncertet is ad Dublinban a zenekar 25. születésnapjának alkalmából. Ezekre annak ellenére is sikerült jegyet szereznem, hogy az első időpontra 10 perc alatt kelt el az összes. Május közepén pedig Belfastba látogat az ír Villagers, akik nem rég jöttek ki egy zseniális új lemezzel és amúgy is egy figyelemre méltó fiatal együttes.
Kirándulásra már sokkal kevesebbszer kerül sor, mint korábban, de azért jártunk pár szép helyen. Például biciklitúrát szerveztünk a közeli Comberbe egy verőfényes szombat délutánon.
De ellátogattunk a Six Mile Water partjánál fekvő Antrim városkájába is, ahol még várromok alatti szűk folyosókon is barangoltunk. Sokat sétálgatok a szeretett kacsás parkomban is, mert akadt néhány tényleg meleg napunk. Ha kicsit nehezebb a szívem, csak kimegyek oda. Vagy a tengerpartra Wbiteheadnél és egy időre minden a helyére kerül.
Eljött a felülvizsgálat napja. Mindenféle papírral készültem: levelekkel, e-mailekkel, a munkáltatók válaszaival és hasonlókkal. Alapvetően mindig minden szabályt betartottam, minden állásbörzére elmentem, már vagy négy különböző szervezet tanácsadójával beszéltem, sőt még egy számítógépes tanfolyamot is elkezdtem, amely három vizsgából áll és az elsőt hibátlan eredménnyel le is tettem. Így azt gondolom tényleg nem csak lábat lógattam.
A munkaügyi központban egy kicsi zárt szobába kellett mennem. Egy középkorú férfi ült velem szemben, aki elég készségesnek mutatkozott. Elmondta, hogy arra kíváncsi, hogy ténylegesen munkakereséssel töltöm-e az időmet (vajon megérdemlem-e az adófizetők pénzét), illetve azt is vizsgálnia kellett, hogy az angoltudásom megfelel-e a kritériumoknak (végül azt írta a rubrikába, hogy "perfect"). Mikor mindent szépen végigmutattam neki, azt mondta, hogy nem mindennap sétálnak be ennyire felkészülten, így biztosra veszi, hogy semmi gond sem lesz az elbírálásnál. A döntést ugyanis nem ők, hanem egy harmadik hivatal hozza meg (a második az, akikhez minden héten bejártam az álláshirdetéseket böngészni az online keresgetés mellett). Ugyanakkor arra is kitért, hogy, ha ezt most elutasítják, akkor nem csak a munkanélküli segélyt vesztem el, de akár ki is utasíthatnak az országból. A választások közeledtével nagyon megszigorodtak az Egyesült Királyságban a szabályok és sokat változott a bevándorlókhoz való hozzáállás - ezt én magam is tapasztaltam. Mégis úgy léptem ki az épületből, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Amikor beszámoltam az esetről a belfasti barátaimnak, ők kevésbé látták derűsen a helyzetet és többen el is kezdtek kérdezősködni hátha akad valami munka a számomra (kár, hogy ere korábban nem került sor). De én, aki általában pesszimista vagyok, mégis nyugodt maradtam és bizakodás töltött el. Mindazonáltal egyáltalán nem segélyből szeretnék élni, így maximum 1-2 hónapot adtam még magamnak, hogy végre mozduljak valamerre. Ez alatt a fél év alatt sokszor bizonytalanodtam el és tettem fel magamnak a kérdést, hogy valóban jó helyen vagyok-e, nem maradtam-e indokolatlanul sokáig és, hogy hol is van az a bizonyos otthon?
A válaszlevél egy héten belül, pontosan a mai napon érkezett: azt írták, hogy nem látják az alapvető törekvésemet arra, hogy munkát találjak és, hogy ezek után nem kapok semmilyen támogatást, illetve, ha nem bizonyítom, hogy legálisan tartózkodom az Egyesült Királyságban, akkor el kell hagynom az országot. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Mert én tényleg elhittem hogy akkor majd itt találom meg a helyemet. Elhittem, hogy ott élhetek, ahol jól érzem magamat, sőt, még azt is, hogy befogadtak és, hogy talán egy kicsit ide is tartozom. Elhittem a halat, az epret, a karnyújtásnyira lévő zenei szcénát, a nagy zöldséget, a brit együttérzést. De most valahogy azt érzem, hogy kifolyt minden a kezeim közül.
Az a szomorú, hogy a szűk ismeretségi körömben is vannak olyanok, akik majd dörzsölgetik a tenyerüket, hogy "na hát csak belebukott." Szeretném azt mondani, hogy a magyarok nem hajlamosak erre a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitásra, de sajnos nem lenne igaz. Ha most tényleg itt a vége ennek az észak-ír történetnek, egyetlen mentségemre az szóljon, hogy én megmertem próbálni, ki akartam lépni, változtatni, kockáztatni és meg is tettem. És tudjátok mit, ezután is tartom magam ehhez. Ha mindent fel kell számolni, hogy megtaláljam végre a helyemet, akkor megteszem.
Egyelőre még nem tudom hogyan tovább. Annyi biztos, hogy a héten öt napra az Ír Köztársaság azon részére utazom három önkéntessel, amelyekre már nagyon rég vágytam: Kerry- és Cork-megyébe. Talán ez lesz az utolsó utazás a Smaragd Szigeten. Addig pedig minden követ megmozgatok és igyekszem józan maradni. Ha az az egyetlen megoldás, akkor hazafelé veszem az irányt...
