No kérem, én vagyok a raktár ördöge! Kissé szerényebben fogalmazva, jól haladok a különböző varrópék fajtáinak öt másodpercen belüli azonosításával és - mindenféle puska nélküli - helyének meghatározásával a komplex egészben. Mindez (nem titkoltan) némi megnyugvással tőlt el mert már kezdett elhatalmasodni rajtam az a gondolat, hogy talán én leszek a Tools történetében az első önkéntes, aki úgy távozik egy év intenzív javítgatás után, hogy nem tud álmából felkeltve is összerakni egy atomjaira szedett varrógépet - de legalábbis még mindig pislog, mint az a bizonyos ponty a szatyorban, amikor elé tesznek egy alkatrésznek tűnő objektumot. Persze ez utóbbi még így sincs kizárva, de legalább már van valami, amivel ellensúlyozhatom esetlegesen felmerülő hiányosságaimat.
Szerdán ismét rám került a sor főzés ügyileg és azt hiszem feltaláltam a rakott karfiolt brokkolival és némi fehér béchamel mártással. Na jó, ez így nem teljesen állja meg a helyét, minden esetre összevontam három receptet és kifejezetten sikert arattam vele. Két tepsivel sütöttem (tizennégy embernek) és egy utolsó árva káposztaszármazék, ha nem sok, de annyi sem maradt. Így azt hiszem, kijelenthetem, hogy a főzéssel van még a legkevesebb gond. Egyébként a jövő hétre bevállaltam valaki helyett egy plusz alkalmat (igen, jól látjátok, a szerelés megúszására játszom).
Belfastban is él az a jól bevált megoldás, hogy a hét egyik napján olcsóbban látogathatóak a különböző mozik. Így aztán a nagycsaládos lakóközösségünk bringára pattant és meg sem állt a legközelebbi bevásárlóközpontig - ugyanis, ha az ember a legújabb filmsikerekre vágyik azt már itt is csak a hátrahajtható, kukoricatartóval felszerelt székek plázás kényelméből teheti meg, a kicsit kevésé komfortos, de annál hangulatosabb art mozik helyett. Irvine Welsh (a Trainspotting) egyik könyvének legújabb filmes feldolgozását választottuk, melyet odahaza Mocsok (Filth) néven vetítenek. A skót szerzőről köztudott, hogy amellett, hogy történeteinek helyszíne általában Edinburgh, a leggyilkosabb skót dialektust használja. Eddig az angol különösebben nem fogott ki rajtam - leszámítva a helyi taxiállomás diszpécserével folytatott tiszavirág életű párbeszédemet. De ebbe a lecsúszott zsaruról szóló filmbe (kiegészítve James McAvoy néha még egy lapáttal rá is pakolt skót akcentusával) beletört a bicskám. Dolgozik egyébként egy skót fiatal nálunk, de mindig, amikor érthetetlenre veszi a figurát, kissé rápirítunk (mi, átlagban középszintet épp, hogy megütő önkéntes társai), hogy "mumbling!" és rögtön visszavált angolra.
Ezen a hétvégén nem térképeztünk fel eddig nem látott zöld tájakat vagy sziklás tengerpartokat. Helyette viszont vasárnap karácsonyi vásároztunk. Apropó Karácsony: itt tényleg már most mindenki meg van veszve a fenyőfás ünnep miatt. A boltok polcai roskadásig tele vannak potenciális ajándékokkal, a kirakatok, arany és csillogó dekorációval, az utcák égősorokkal. Szombaton a Városházán hivatalosan is felkapcsolták a karácsonyi fényeket. A Primust elárasztották a rénszarvasos, hóemberes, zöld, piros, ezüst és fehér pulóverek, sapkák, zoknik és pólók.
Mindenhol akciók, "Last Christmos" és fahéjillat. Mindez összességében azért is tölt el különös érzéssel, mert az ősz a héten még itt rostokolt kicsit, kipréselve magából néhány utolsó langyosabb napot. Most, amikor a bejegyzést írom, viszont már hűvös, kesztyűs idő van. Akinek esetleg álmatlan éjszakákat szereztem volna a legutóbbi írásommal, megnyugtatásul közlöm, hogy végül sikerült szert tennem egy pár meleg, ám a maga módján bájos csizmára.
Szombat este ismét belevetettük magunkat a belfasti éjszakába (igen, mi egy ilyen léha, bulizgatós csapat vagyunk). Először egy Lavery's nevű bárba mentünk. Amikor beléptünk, épp a The Kings "Lola" című száma ment - rögtön fel is csillant a szemem, hogy végre egy hely, ahol az olyannyira hiányolt igényes brit zenét fogják egész este szolgáltatni nekem. De két dal utána a társaság 90%-ka (tehát engem kivéve) erőteljes nem tetszésének adott hangot. Így nem volt mit tenni, velük tartottam a két utcával arrébb lévő discoba. És igen, ott pontosan az a vacak szólt, amelyet egyébként is egész héten hallgatunk a Cool FM-en... Itt jegyezném meg, hogy az észak-ír tinédzserek szerintem messze túltesznek a magyarokon modortalanságban és kritikán aluli öltözködésben (vagy pedig zsémbes huszonhat éves vagyok).
A vasárnap tényleg úgy indult, mint, amikor azt érzed, hogy talán jobb, ha visszafordulsz az ágyba, miután lenyomtad az ébresztőórádat (esetemben egy The Clientele számot). Aztán úgy folytatódott, hogy összetörtem két tányért, majd, épp, amikor a számhoz emeltem volna a megváltást jelentő kávémat, toppant be az ajtón a kedves kollégám (fél órával hamarabb az előzőleg lefixáltnál), hogy "ugye kész vagyok, mert indulnunk kell a vásárra?!"
Gyorsan begyűjtöttük a gyárból az eladásra szánt tárgyakat (főként szerszámokat, játékokat és egy-két amorf, számomra teljes mértékben definiálhatatlan holmit). Természetesen esett, így, mire kipakoltunk, kissé meg is áztunk. Nagyon érdekes helyszín adott otthont az eseménynek: egy kiszuperált templomépület, melynek eredeti funkciójára belül csak az üvegablakok emlékeztettek.
Szép kis standot hoztunk össze: sövényvágók, kalapácsok (és olyan szerszámok, amelyeknek bevallom, csak angolul tudom a nevét) hevertek előttünk, mellettük kirakós, néhány mesekönyv, falra akasztható, nagyon színes fogas. Kedvenc munkatársam megkért, hogy segítsek neki kipróbálni egy nyesőollót, így én egy ruhadarabot tartottam elé. Igen ám, de sem ő, sem én nem voltunk elég figyelmesek és az anyag mellett kissé az én ujjamba is belevágott. Nagyobb baj nem lett belőle szerencsére, eltekintve egy csinos kötéstől. Harci sérülésemet aztán marketing célra használtam, azzal demonstráltam az érdeklődőknek, hogy milyen éles és jól használható kerti eszközeik vannak (szép számmal vittek is belőlük). Azért alapvetően meglepő, hogy egy karácsonyi vásáron az emberek nem csak cukros süteményeket, mézeskalácsot, mókás kötött sapkákat és díszeket akarnak venni, hanem barkácskészlet iránt is mutatkozik némi igény.
Két óra körül az olasz és a portugál lány váltott engem és a szintén olasz csoportvezetőnket. Hazafelé szitált még egy kicsit az eső, de, ahogy a - szívemnek igen kedves - szomszédos tavas parkon sétáltam keresztül, egyre tompábbnak éreztem minden korábbi bosszúságomat. Ez van, a zöld szín tényleg nyugtat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése