A múlt nyomában

Történelmileg tartalmas hét áll mögöttem. Nem találtam fel semmit, viszont egyre mélyebbre sikerül ásni magamat az itteni volt (és jelenleg is némileg valós) konfliktusokban. Nos, attól még távol állok, hogy azt merjem állítani, megértettem és átlátom az egészet - szerintem egy külföldi igazán soha nem is fogja -, de már talán némiképp beljebb vagyok.

Mielőtt elutaztam, sok embernek újságoltam, hogy végül Belfast lesz az elkövetkező egy évem színhelye. Többen rögtön rávágták, hogy "Hű, az IRA!" Vigyázzak magamra és, ha lehetséges, ne tüntessek. Nincs mit tagadni, ha Észak-Írországra gondolunk, sajnos rögtön az elmúlt 30 év értelmetlen és elkeserítő katolikus-protestáns kölcsönös öldöklései jutnak eszünkbe. A véres évek során háromezernél is többen vesztették életüket. Ez azért  is rengeteg, mert az ország lélekszáma nem túl magas:  Nagy-Britannia lakosságának (kb. 62 millió) alig 3%-át teszi ki - meg úgy egyébként is!

Szóval, hétfőn Stephen összetoborzott bennünket (igen, aznap nem kellett dolgozni). Először egy kifejezetten érdekes történelem óraszerű délelőttöt tartott, amelyet a kicsit sem száraz tények mellett a saját tapasztalataival egészített ki. Ő végigélte a "Trouble" mind a harminc évét; katolikusként négyszer verték el, amikor át merészelt sétálni a protestánsok városrészén (az egyikbe majdnem bele is halt), az utcában, ahol lakott nem egyszer volt szemtanúja lövöldözésnek, látott holttesteket és a helyi fűszeres üzlet felrobbantását. Testvérével, Johnnal (aki egyébként a másik főnököm) soha nem vettek részt a harcokban, nem foglaltak állást, nem támogatták egyik oldalt sem, ráadásul a szüleik vegyes házasságban éltek.  Én épp ésszel fel sem tudom fogni, hogy mindezek után hogy lehet ebben a városban maradni, ahol ma is egymástól többnyire külön kerületekben élnek a két felekezet képviselői.

Mindezek után egy amolyan történetmesélős városnézésre invitált bennünket. Többek között elmentünk a Shankill útra, amelyet Belfast legveszélyesebb részeként tartanak számon, mert itt élnek a megrögzött unionisták. A villany póznákat, járdaszegélyeket a brit zászló piros, fehér és kék színei díszítik, a falakról hatalmas festmények (például egy morcos katona puskával), áldozatok nevei, történetei merednek ránk.

Alapvetően sok az üres telek, amely azért is érdekes, mert a ház viszont kevés a városban, így a lakhatás kérdése itt is folyamatosan napirenden van. De ki szeretne egy finoman szólva is kissé nyomasztó környékre költözni.

Mi semmit sem vettünk észre a nem éppen pozitív hírnév gyakorlati megnyilvánulásaiból szerencsére - tekintve, hogy fényes nappal mentünk és inkább kihalt volt az egész. De sötétedés után (mondjuk egy "I Love Ireland" feliratú pólóban) aligha mernék végigsétálni rajta.  A helyiek, azt mondják, már csak kedvtelésből esnek néha egymásnak.
Őszintén szólva, én a hétköznapjaimban nem tapasztalom a megosztottságot, de sajnos az még mindig valós. A két fél 1998-ban végérvényesen békét kötött. De a sérelmeket és a családokon átívelő és újabb és újabb generációk által táplált meggyőződéseket nem lehet csak úgy kigyomlálni. A héten a spanyol fiú búcsúvacsoráján sokat beszélgettem Johnnal, aki azt mondta, a legnagyobb baj az, hogy az emberek gondolkodása alig változik, így még mindig homályos a jövő.

A helyi politikával kapcsolatban érdekes dolgokat csíptem el. Nem tudom tudtátok-e például, hogy Észak-Írországnak van saját kormánya, mely az Egyesült Királyságtól függetlenül bizonyos kérdésekben maga dönthet. Így lehet az is, hogy (ahogyan az Ír Köztársaságban is), itt illegális az abortusz, míg Angliában vagy Walesben nem - gondolhatjátok mi következik ebből.

Talán egy bejegyzésre lassan elég lesz ennyi történelmi traktálás. De képtelenség csukott szemmel és közönnyel járni (nekem soha nem is ment) és úgy élni Belfastban, hogy ne érintsen meg az a nagyon összetett, sok rétegből álló alaphangulat és a velünk élő múlt, melyet én csak őszinte érdeklődéssel tudok figyelni. Sok filmet megnéztem a témával kapcsolatban egyébként már korábban is. Terveztem is, hogy összeállítok egy kis filmajánlós csokrot. Talán egyszer lesz is belőle valami, ha mutatkozik rá némi általános érdeklődés.

Este aztán megtartottuk a minden hónapban szokásos "Tools meetinget." Az emberek többnyire nem szeretnek ilyesmiken részt venni. De számomra az a lenyűgöző, hogy ebbe is bele tudják csempészni azt az utánozhatatlan barátságos és családias légkört, mely alapvetően jellemző az egész szervezetre. Példának okáért, a TFS jelenleg rendelkezik egy kevés megtakarítással, melynek sorsáról a mi véleményünket is kikérték. Komolyan, szavaznunk kellett, hogy új házat vegyenek esetleges új önkénteseknek vagy pedig egy égetően szükséges raktárhelyiséget a gyárnak. Végül demokratikusan az utóbbi mellett döntöttünk. De, több, mint "jófejség," nem igaz? Itt vagyunk átlagban csupán egy évet; mégis számít, amit mondunk.

Átevezve némiképp az érdekestől a kellemesebb irányába, szerdán színházba mentünk (legnagyobb örömömre). A Queen's Egyetem környékén van egy kis stúdiószínház, mely kívülről átlagos vörös téglás háznak álcázza magát. A Derry-Londonderryből való társulat is leginkább egy amolyan  különböző sorsokat bemutató lineáris történetmesélést rögtönzött a színpadon, melyet, ahogyan a címben is szerepelt, a "sanctuary" (menedék) kifejezés szervezett egybe. A színészek között voltak Szomáliából és Kongóból valóak, de belfastiak is, akik az előadás után némi ingyen kávé/tea kíséretében kerekasztal-beszélgetésre várták a közönséget. Igen, így végül ez a téma sem nevezhető éppen könnyednek, de számomra nagy élményt jelentett az egész.

Levezetésképp még elmentünk a White's Taverbe, amelyről azt mondják, hogy Belfast legrégebbi kocsmája (bár ebben itt soha sem lehet biztos az ember, mert elég sok reklámozza magát így). Valóban impozáns hely, viszont azt el kell mondanom, hogy olyan drágán mérték a Guinnesst, hogy végül arra jutottam, az árban a pohár is benne van....

Bár statisztikailag nagyobb esélyem van rá, mióta itt vagyok, még egyszer sem láttam szivárványt. Viszont hétfőn, ahogy a Shankill útról tartottunk haza, láttam egy nagyon szép példányt. Babona ide vagy oda, hátha jelent ez valamit.