Talán emlékeztek még, hogy a rakoncátlan varrógépekkel folytatott küzdelemben legutóbb meglehetősen vesztésre álltam két türkizzöld és egy fekete példány ellen. Jelentem 2:1-nél járunk, mert a sötétebbik ördög megadta magát. Jó, ezzel a háborút persze még nem nyertem meg, de semmi sincs veszve. Közben ismét rám került a sor főzés ügyileg és a marketing dolgokon is egyre többet ügyködök.
Ami a szabad idős elfoglaltságokat illeti, ezen a fronton sincs okom panaszra. Hétfőn néhány lakótársammal elmentünk egy Metro névre hallgató pubba az amerikai önkéntesünk fellépése miatt. Bár eddig még egyben sem jártam, azt képzelem, ilyesmi lehet egy tipikus, félhomályba burkolózó, füstös jenki bár - csak épp füst nélkül. A tengeren túli hangulatot tovább fokozta, hogy kollégánk három másik honfitársával együtt adott egy amolyan akusztikus country-s, folkos koncertet. Alapvetően nem vagyok nagy rajongója ennek a műfajnak, de mióta nem régiben sikerült megnéznem a Coen fivérek Inside Llewyn Davis című legfrissebb, kissé fanyar humorú filmjét - amelyet macskástul, melankóliástul és tengődő zenészsorsostul bátran ajánlok azoknak is, akik hozzám hasonlóan csak mostanában kezdenek bizalmasabb viszonyt kialakítani ezen zenei stílussal -, már egyre érdekesebbnek látom. Egyébként úgy veszem észre, ez utóbbi meglehetősen népszerű errefelé (jó, a gyökereit tekintve talán ez nem is olyan meglepő). Épp a minap hajtott el mellettem egy igen elegáns, nyitott tetejű sportkocsi, amelyből teljes hangerővel szólt egy country dal - ennél már csak az volt a bizarrabb, amikor pár éve Írországban majdnem ugyanez esett meg egy Lamborghinivel, csak épp klasszikus zene bömbölt belőle.
Kedd este páran összegyűltünk kockapókert játszani. Itt most töredelmesen be kell vallanom, hogy csúfosan kikaptam, háromszor is. A többiek szerint azért, mert nem értettem pontosan a szabályokat. De ez ilyen formán egyáltalán nem igaz. Átláttam én a helyzetet, csak épp egy bátor (vakmerő?) játékos technikáját követtem ahelyett, hogy megfontolt lettem volna. Na de éljünk veszélyesen, nem igaz?
A hétvégi kirándulás ezúttal elmaradt. Helyette viszont szombaton részt vettem ismét egy - lényegét tekintve - promóciós eseményen. Kora reggel indultunk Newtownardsba a német fiúval és Johnnal egy amolyan csereberés kirakodóvásárra. Ez azt jelenti, hogy mindenki hozza a kis dolgait és, ha nekem van olyasmid, amely neked megtetszik, akkor felajánlasz érte valamit a te holmijaid közül. Erre a célra egész szép gyűjteményt halmoztunk fel gyerekkönyvekből, játékokból, kerti szerszámokból, de még a Heidi DVD változatát is megtaláltam köztük. Emellett népszerűsítettük is kicsit a Toolst a látogatók körében. Alapvetően elég kevés ember jött el. Végeredményben egyes darab vázát cseréltünk el egy nagyon kortárs, nonfiguratív festményre (mi jártunk jobban!), mely most ott lóg az ebédlőnk falán, emlékeztetve bennünket szerény üzleti teljesítményünkre. Maradandó momentumként pedig azt említeném meg amikor két helybéli hipster fiú nagyon lelkesen kérdezősködött, hogy mégis hogyan kerül a sok szerszám és varrógép Afrikába. Majd, amikor megemlítettük nekik, hogy a nálunk dolgozó önkéntesek Európa különböző pontjairól érkeztek a TFS-hez, őszinte megrökönyödés ült ki az arcukra. Az egyikük csak ennyit mondott: "nagyon édes, hogy létezik olyan ember, aki kifejezetten Belfastba akar jönni..."
Aztán este, lévén, hogy még bőven ebben a szezonban járunk, megtartottuk a saját házi karnevál party-nkat. Én személy szerint rockernek öltöztem (az arcomat Kiss-esre festettem, Nirvanas póló és a szekrény mélyén őrizgetett bőr szoknya is előkerült). De többen visszakérdeztek, hogy akkor ugye groupie vagyok. Nem tudom, hogy sértésnek vegyem-e mindezt vagy dicséretnek, de a zenei önérzetem az előbbi felé hajlik.
Amikor ezt a nyúlfarknyi bejegyzést írom, már túl vagyok a Dublinban töltött Szent Patrik Napon. Szóval, folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése