Néhány esős nap krónikája - avagy, ami a munkát illeti

Szóval, ami a munkát illeti, egy meglehetősen erőt próbáló időszak kellős közepén járunk, melynek legfőbb oka a költözés és az, hogy mindent magunk csinálunk. Egyfelől a legutolsó szögig össze kell csomagolni a régi gyárat. E tekintetben a legnagyobb előrelépés, hogy teljesen felszámoltuk a varrógép raktárat (vagy, ahogyan mi hívjuk a backroom-ot). Valami egészen hihetetlen érzés járt át bennünket, amikor a U2 Beautiful Day című számára az utolsó simítások részeként a pórt és törmeléket söpörtük össze, miközben a homályos üvegű ablakon besütött az április végi Nap - az ablakok létezéséről egyébként előtte csak városi legendákat hallottunk, mert a magas polcoktól egyáltalán nem látszottak. Emellett az új épületben is egyre többet munkálkodunk. Helyet kell találni az átköltöztetett holmiknak, illetve ezen a héten például a falfestéssel töltöttük az idő nagy részét. Ez is olyasmi, mellyel korábban soha sem próbálkoztam, de néhány kezdeti bénázás után egészen belejöttem. Így, ha esetleg szükség lenne erre egyszer a (ki tudja mennyire közeli vagy távoli) jövőben) a saját lakásomban is, már nem okozna különösebb fejtörést.

Ahhoz, hogy megértsétek a szerdai nap tragikumát, el kell mesélnem, hogy némi önkéntescsere történt mostanság. Egyrészt sajnálatos módon nem rég véget ért az egyik olasz lány EVS időszaka, akit én a magam részéről kifejezetten megkedveltem - és nagyon fog hiányozni a vasárnapi kirándulásokról is. De mielőtt itt hagyta volna kicsiny Tools csapatunkat, mindenkinek készített valamilyen személyes emléket; nekem például egy telefontartót, amelyre boglárka virágokat (megjegyezte, hogy ezt jelenti a nevem) és pillangókat hímzett. Az ő búcsúajándékát pedig a francia lány és én fabrikáltuk: egy határozottan nagy, sárga anyagra olyan formákat varrtunk, amelyek valamilyen módon hozzá kötődnek (példának okáért egy sapkát, amelyet szinte soha sem vett le, cápát, amelytől fél - és persze ugrattuk is rendesen miatta -, Elvis arcképét vagy épp egy hatalmas varrógépet). A talán takaró, talán falvédő varrás része alól jobbnak láttam kihúzni magamat mondván, hogy nem vagyok egy született tehetség. Viszont a figurákat én találtam ki, rajzoltam meg és vágtam ki. Rajta kívül május elején egy portugál lakótársunk is szögre akasztotta a csavarhúzót. Viszont ő egyelőre nem megy haza, mert egy skót fiú miatt úgy döntött, hogy marad még, ameddig lehet. A helyére kaptunk - az irónia kedvéért - egy szintén portugál leányzót, aki még kicsit nehezen barátkozik az észak-ír viszonyokkal (igen, konkrétan a nem kevés esőre gondolok). Hozzá kapcsolódik  a szerdai történet. Igazság szerint némiképp megelégeltem a kissé idegbeteg autósokat és türelmetlen biciklistákat és mivel az új önkéntesünk sem lelkesedik a gyár bringás megközelítéséért, abban maradtunk, hogy reggel inkább korábban kelünk és gyalog vágunk neki az útnak. Viszont aznap nem csak az eső zuhogott, de én sem voltam épp a helyzet magaslatán. Így aztán a második híd helyett az elsőnél fordultam le és ennek köszönhetően meglehetősen eltévedtünk. Így lett az elméletileg egy óra tíz perc alatt megtehető távból két és fél óra bőrigázós kevergés. Szegény lány már az első hetén többet látott Belfastból és a helyi olykor mostoha időjárási viszonyokból, mint én két hónap alatt. Visszafelé egyébként már nem akadt semmi gondunk - leszámítva, hogy kitartóan záporozott odafentről az égi áldást.

Azzal együtt, hogy a hét szinte minden munkaóráját mostanában a költözésnek és a felújításnak szenteljük, mindenki fáradtabb és kicsit türelmetlenebb a megszokottnál. Persze mindez alapvetően teljesen érthető, de ki vagyunk merülve. Viszont belátható időn belül ezen is túl leszünk és akkor már csak a varrógépek és a szerszámok nehezítik majd ismét a dolgos hétköznapokat (nem is tudom melyik a jobb!).

Ugyanakkor nekem csak a hét négy napja őrlődik eképpen, mert nem régiben elvállaltam egy új feladatkört (igazából külön kértem, hogy benne lehessek): péntekenként az egyik belfasti munkatársammal és az amerikai lánnyal pályázatokat írunk és az adománygyűjtéssel foglalatoskodunk. Mindez azzal együtt, hogy nem könnyű úgy, hogy az angol nem az anyanyelvem, egyben roppant érdekes is és kifejezetten hasznosnak érzem magam. Remélem hamarosan hírt adhatok olyasmiről, hogy a közösen összehozott pályázatunk sikerrel járt.

De április vége óta akad még egy kellemes (ámde megint csak időigényes) kötelességünk: május közepén rendezünk egy úgy nevezett Day Rave-t, melynek nem titkolt célja, hogy némi pénzadományra tegyünk szert. Ennek a kreatív kiötléséért és minden részletre kiterjedő gyakorlati megvalósításáért jómagam, egy helyi művész és a tengerentúli munkatársam felelünk. Mindez olyan helyzetet eredményezett, amelyre egyáltalán nem számítottam: a háromfős szervező csapatban én vagyok az egyetlen, aki a roppant színes, ám a földtől kissé elrugaszkodott ötleteket megpróbálja kicsit a józanság talaján tartani (aki a száz darab piros lufival és plafonig érő tükrökkel megtöltött szobán kívül néha azon is izgul, hogy mi lesz, ha a vendégek fázni fognak a gyárépületben). És akkor arról nem is beszélek, hogy nem igazán tudtam elmagyarázni miért is annyira félreérhető (ilyen-olyan szimbólumokat belelátható) a plakátunk...

Ahogy a világ nagy részén a május 1-je munkaszüneti ünnep, gondolhatjátok, hogy a brit/ír különcség jegyében, itt nem. Ugyanakkor az utána következő hétfő ign, így kaptunk egy hosszú  hétvégét, amely kifejezetten jól jött. Az már más kérdés, hogy semmiféle kirándulás nem lett belőle, mert esett. Viszont ezen a szombaton páran a Tools színeiben részt vettünk egy felvonuláson. Az az igazság, hogy az esemény üzenete, mint olyan talán kevésbé hatott át bennünket (mondhatni egyáltalán nem), de remek érzés volt a tömegben büszkén feszíteni és vinni a színes táblánkat, amely szinte világított a többi mellett. Íme a fényképes bizonyíték.

Ami a zenei hatásokat illeti, az Empire nevű bárban jártunk, ahol az amerikai lány lépett fel az egyik belfasti, nagyon népszerű blues zenekar előtt. A hely roskadásig megtelt emberekkel, így mi jobbnak láttuk a színpadtól nem messze, de inkább oldalt ácsorogni. Sajnos az ő koncertje hibádzott kicsit, mert az elnyújtott, lágyabb dallamok egyáltalán nem illettek sem az est hangulatához, sem pedig a terem akusztikai adottságaihoz. Viszont az ötvenes éveik végén járó utána következő zenészek olyan hangulatot varázsoltak egy perc alatt, hogy lehetetlen volt nem sodródni az árral. Először csak mosolyogtam, mert a főként feldolgozásokat felvonultató banda egyik dalt játszotta a másik után, melyek ismerősen csengtek. Majd rájöttem, hogy mióta teljes mértékben Radio Nova függőségben szenvedek (lényegében az első dolgom bekapcsolni, amikor a munkából hazaérek), olyan régebbi klasszikusokat is megkedveltem, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet. Aztán, ahogy a tömeg egyre lelkesebben mozgolódott, azon kaptam magamat, hogy ujjaimmal ritmusosan dobolom az ütemet, az agyam már csak a zenére képes figyelni, majd végül én is beálltam közéjük táncolni. Pár percre teljesen sikerült kikapcsolnom minden külső és belső tényezőt. Ennél több nem is kell!  

Következzen a legutóbbi szombat krónikája, mely egy péntek esti pub kvízzel kezdődött. Stephen mindenkit invitált az intellektuális kikapcsolódásra, de a többieken eluralkodott a hétvége előtti fáradság (hm, lustaság). Így végül  csak én mentem az önkéntesek közül - hogy a külföldi jelenlétet képvisljem. Az esemény apropóját egyébként az szolgáltatta, hogy némi pénzbeli hozzájárulást próbáltak gyűjteni a házigazda lányának, aki a nyáron az Egyesült Államokba költözik. Többnyire fiatalok (az a generáció, akik azonnal rávágják a helyes választ, ha a One Direction-ről kédezik őket) jöttek össze, ezért mi egy hangyányit kitűntünk közülük. A generációs különbség jegyében mostanáig őszinte meggyőződéssel vallom, hogy csak és kizárólag azért nem végeztünk az élen, mert nálunk nem volt okos telefon, mint, ahogyan a többségnél. Na jó, az én táskámban is lapult egy, de mivel még elég friss szerzemény, nem jutott időnk jobban összebarátkozni. A kérdések pedig igencsak fogósak voltak. Én már annak is örültem, hogy a képfelismerős fordulóban azonnal beazonosítottam R. R. Martint (a Trónok harca íróját, aki kicsit úgy fest, mint az öreg halász Hemingway könyvéből).

A szombat korai keléssel indult, mert mihamarabb az Antrim úton akartunk sorakozni, hogy elcsíphessük a villámgyors bringásokat. Ugyanis a világ második biciklis körversenyeként számon tartott Giro D'Italia idén Belfastból startolt. Három napot töltöttek a Smaragd Szigeten Dublinban befejezve a távot. Ennek tiszteletére az egész város rózsaszínbe burkolózott és már napokkal előtte felforgattak, átszerveztek és lezártak, amit lehetett. Az első nap útvonala a mesés Causeway part mentén haladt  és a Dunluce Kastélynál az alkalom tiszteletére még egy lovat és néhány bárányt is pinkre pingáltak (utólag a képeket elnézve azt gondolom, picit, mintha túllőttek volna a célon). Szóval, már fél kilenckor ott toporogtunk az út mentén, kedvenc Waterworks parkommal szemben. A menet ugyan csak fél tizenegykor ért oda és közben, hogy hűek legyünk az észak-ír vendégszeretethez, az eső is eleredt persze. Aztán egy szempillantás alatt eltekertek a lengedező olasz zászlók alatt a roppant mód koncentráló kerékpárosok. A szerencsének köszönhetem csak, hogy sikerült lencsevégre kapnom őket. Magával ragadó volt az egész 

Utána elmentünk együtt a Cassidy's-be, mert a csapat jelentős százaléka kifejezetten arra készült, hogy a nagy drukk levezetéseképp elfogyaszt majd egy komplett tradicionális angol (ez esetben ír) reggelit. Én viszont még mindig nem vagyok elég bátor, hogy megkóstoljam ezt a látszólag szívinfarktus-katalizátort, ezért inkább csak egy kávét szürcsölgettem (ami nyilván sokkal egészségesebb, nem igaz!?). 

Nem lehet tudni, hogy a szerdai elázás miatt vagy azért, mert úgy általában egy elég erőteljes megfázás hullám söpör végig mostanság a TFS-en, de csütörtöktől kezdve a portugál lány teljesen lesett a lábáról. Gyakorlatilag képtelen volt felkelni az ágyból és az étel sem maradt meg a gyomrában. A hétvége első napjára már tarthatatlanná vált a dolog, ezért John (ő is beteg) felhívta az orvost, aki azt tanácsolta, hogy vigyük be az ügyeletre. Stephen és én kísértük el a közelben lévő kórházba, ahol rengeteg ember várakozott. Ezen a ponton éreztem, hogy az elkövetkezőkben valószínűleg feltárul előttünk a brit egészségügy legjava. Egy határozottan mogorva recepciós (akinek hangjából sütött a lelkesedés a szombati munkanap tényétől) felvette az adatokat, majd elirányított bennünket egy nővérhez. Igazság szerint nem tudom, hogy orvos volt-e vagy nővér, aki szintén csak általánosságokat kérdezett (mert itt a nővér nem egészen ugyanazt jelenti, mint odahaza), minden esetre egy meglehetősen fiatal srác, aki szerintem épp, hogy csak befejezhette a tanulmányait. Én végig a portugál lánnyal maradtam, mert nem érezte biztosnak az angolját a helyzethez (nem, mintha én perfekt lennék). Azt az információt kaptuk, hogy nem sokára szólítják majd a beteget vérvételre (háromnegyed óra múlva így is történt). A nővér, aki elvégezte a tesztet, nem találta a vénáját, így csak egy üvegcsényi vért sajtolt ki szegényből. Ezt követően egy órányi várakozás után egy másik nővér kérdezte ki a portugál önkéntest a tüneteiről és küldte tovább mellkasröntgenre. Ahogy ezen is túl volt, sietve odafutott hozzánk az első (talán) orvos, hogy meg kell ismételni a vérvételt (és ez alkalommal neki sikerült is szakszerűen csinálni). Mikor már minden vizsgálatot elvégeztek, azt mondták legközelebb már az eredményekért fognak hívni minket. Ekkor egy három és fél órás semmit tevős, nyűglődős és idegtépő ücsörgés következett, amelyet filmes és zenés témákkal igyekeztünk elütni. Miközben egyre csak fogyatkoztak körülöttünk az emberek, velük egyenes arányosan a mi reményeink is, hogy valaha sorra kerülünk. A kávé automatával pontosan szemben foglaltunk helyet, így sikerült megállapítanom, hogy ezek a masinák itt épp úgy indokolatlanul visszaköpnek bizonyos érméket, akárcsak otthon. A tv-ben rögbi közvetítés ment: Ulster kontra Munster - elfelejtettem ki győzött. Majd csodák csodája, éjjel fél tizenegykor végre elhangzott a lány neve. Az orvos végezetül arra jutott, hogy a tesztek alapján csak egy szimpla megfázásról van szó. Menjen haza, pihenjen és igyon sok vizet. Én a magam részéről ennél kicsit komplexebb véleményre és minimum egy antibiotikumról szóló receptre számítottam. De ahány (kór)ház, annyi szokás...

Nem mondom, hogy könnyű minden nap kifejezetten nehéz ládákat cipelni vagy megállni bosszankodás nélkül, ha egy újabb ruhadarabunkat festékezzük össze. Az olyan napokon, amikor az időjárás is ellenünk dolgozik pedig még sokkal nehezebbnek tűnik minden. De mindannyian tudjuk, hogy hosszú távon mi mindent jelent ez a kisebb vagy nagyobb áldozat. Hogy mást ne mondjak, új, használhatóbb gyárat és munkakörülményeket teremtünk az utánunk következőknek, hogy Afrika rendesen el legyen látva varróképekkel és felbecsülhetetlen értéket jelentő szerszámokkal. És, amíg minden ilyen szép zöld, olykor akad egy-egy koncert és eddig fel nem térképezett táj, nincs okom panaszra.