Mediterrán nyugalom észak-nyugaton

Következzen egy olyan bejegyzés, mely mindenféle rakoncátlan varrógépektől, csavaroktól, nehéz dobozoktól és költözéstől mentes. Csak is kizárólag a hosszú hétvégéé a főszerep.

Eredetileg az Ír Köztársaságbeli Donegal és környékét szemeltük ki célállomásként. De végül úgy jártam, mint korábban egy bizonyos koncerttel: addig vártam az esetleges érdeklődők jelentkezését, míg elfogyott minden - csak ebben az esetben nem a jegy, hanem az üres szobák a hostelekben. Így aztán Írország maradt, de egy másik szépnek ígérkező pontját választottuk: péntek reggel a Sligoba tartó buszra igyekeztem a francia és az olasz lakótársammal. Ez egy három és fél órás zötykölődést jelent, egyszeri átszállással. Amikor Enniskillenben kissé kábán próbáltam kihalászni a bőröndömet a csomagtartóból, érdekes hang ütötte meg a fülemet: akkor vettem észre, hogy humánus utastársaim mellet egy ládányi kis csibe is helyet kapott a járművön - a Húsvét máris karnyújtásnyira került. Aztán a második buszon szintén szokatlan (vagy ír földön talán nem is annyira) esetbe botlottam. Épp belefeledkeztem az elsuhanó smaragd színű dombok és kőkerítések látványába, amikor néhány gitár akkordot véltem felismerni. Majd pár pillanat múlva egy mély tónusú férfi énekhang is társult hozzájuk. Akkor eszméltem csak rá, hogy a két sorral hátrébb ülő, harmincas éveiben járó férfi spontán módon dalra fakadt, melyet nem is hagyott abba, míg el nem értük Sligot. Egy Bob Marley dal után a mögöttem eddig csendben ücsörgő, bőrkabátos fiú is beszállt a maga dobszólójával. Persze nekem rögtön fülig ért a szám. Mikor a francia lány rákérdezett, hogy minek örülök annyira, csak legyintettem: "áh, semmi, de most már biztos, hogy Írországban járunk..." 

A buszállomáson kissé tanácstalanul vizsgálgattuk a kiterített térképünket - de legalábbis egyértelmű volt, hogy fogalmunk sincs merre induljunk el a Harbour House elnevezésű szállásunkhoz. Mire ez a bizonyos énekes kedvű fiatalember odalépett hozzánk, hogy némi útbaigazítással szolgáljon. A félig zsebre tett kezével elég magabiztosnak tűnt, ennek ellenére kétperces térképvizsgálgatás után azt mondta, hogy igazság szerint lövése sincs, de menjünk egyenesen, mert arra található minden fontosabb épület. Körülbelül két utcányi botorkálás után ráakadtunk egy hatalmas táblára Sligo alaprajzával, mely hasznosnak tűnt. Ahogy épp belemerültünk volna a nagyon ír nevű utcák bogarászásába, hirtelen ismét megjelent az előbbi zenész mondván, hogy mégis tudja merre kell mennünk (nem tudta). Viszont én nem álltam meg és kifaggattam, hogy mi ez az improvizatív buszos pengetés. Mire kifejtette, hogy csak gyakorolt, ugyanis utcai zenész errefelé. Ahogy elhangzott a varázsszó, rögtön beugrott az a bizonyos képgyűjtési hóbortom, de mivel "See ye"-val búcsúzott, gondoltam később majd úgyis belebotlunk az egyébként nem túl nagyra nőtt városkában.

Közben szerencsésen megtaláltuk a főutcától tizenöt perc sétányira található fogadót is, mely nagyon kis barátságos és családias. Elméletileg a nem túl magas ár, melyet a négyfős szobáért fizettünk WI-FI hozzáférést is tartalmazott. De lévén, hogy egy ír kisvárosról beszélünk - legalábbis ezt a lehetséges magyarázatot hallottam -, képtelenség volt rákapcsolódni az Internetre. Nem is baj, néha nem árt kilépni kicsit a virtuális köztérből. 

Itt most meg kell állnom és ismét hálát adni azoknak, akik az időjárás lapjait keverik odafenn, mert bizony erre a hétvégére a Smaragd Szigetre ragyogó napsütést osztottak. Olyannyira, hogy, amikor elindultunk feltérképezni a környéket, az olasz lány rögtön előkapta a napszemüvegét - valószínűleg szeptember óta erre várhatott. És, hogy tovább fokozzuk az olasz életérzést, betértünk egy piros kockás asztalterítős kávézóba, amely előtt ráérősen cigarettázott a tulajdonos, aki egyben az egyetlen pincér is volt. Ugyanilyen kapkodást mellőzve készítette el a cappuccinóinkat is. Miközben hosszasan tervezgettük a kirándulás további alakulását, aligha véletlenül frissen sütött süteményeket pakolt a hozzánk legközelebbi pultra - de mi erősek maradtunk és nem engedtünk a kísértésnek. Majd fizetés után kikértük a tanácsát az ügyben, hogy merre találjuk a legközelebbi biciklikölcsönzőt. A kerékpárra egyébként azért volt szükség, mert Sligo egy rendkívül jó elhelyezkedésű város, melyet megannyi csodás látnivaló ölel körül a mesés tengerpartoktól a megalitikus temetőn és misztikus tavakon át a környék látképét meghatározó hegységig. Csakhogy, ha nincs az embernek autója (de legalábbis pár kerekes valamije), elég nehézkesen lehet gyalogszerrel megközelíteni őket. A tömegközlekedés a  legtöbb esetben pedig szinte teljesen ki van zárva. Elmondások szerint ez a jelenség Írország szerte megfigyelhető, így érdemes kocsival nekivágni az útnak, hogy ne maradjunk le semmiről (legközelebb már mi is okosabbak leszünk). Viszont ezen a hosszú hétvégén a Húsvét miatt a legtöbb üzlet nem nyitott ki. Így aztán mi sem jártunk sikerrel bérlés-ügyileg. Egyébként Nagy Pénteken az Ír Köztársaság összes pubja és bárja zárva tartott. Az előző napokban a helyiek a Facebookon és egyéb online felületeken forrongtak és kétségbeesetten adtak egymásnak tippeket, hogy mégis honnan szerezzenek be alkoholt - de legalább is, hogy ne feledkezzenek el csütörtökön feltankolni.  

Végül azt találtuk ki, hogy másnap kikérdezzük a turistairodát, hátha mégis meg tudjuk oldani ezt a közlekedési problémát. Egy rövidke városnézés után a Garavouge mélykék folyóján átívelő hídon ácsorogtunk hosszasan, belefeledkezve a távolban húzódó hegyek látványába, mely díszes képeslappá rendezi a nyugodt kis települést. A part mentén sétálva még egy olasz negyedet is felfedeztünk - mely persze nagyjából annyit tesz, hogy van ott két pizzázó. Hatás ide vagy oda, két útitársam minden áron egy indiai étteremből szerettek volna vacsorát vadászni maguknak. Én először még hajlottam egy bizonytalan igenre, de, ahogy beléptünk és megpillantottam mit eszik épp egy fiatal pár a bejárathoz legközelebb eső asztalnál, rögtön meggondoltam magam. Így a bátorságom csak egy hagyományos fish&chipsig volt elegendő. Valami egész hihetetlen módon, ahogy a szállásunk felé igyekeztünk, a hátunkat még mindig simogatta a lemenő Nap. Az egyik legszebb időt ezen a napon tapasztaltam, mióta először erre az esős földre tévedtem. 

Reggel újult erővel már nyitáskor ott toporogtunk az információs iroda előtt. A készséges vörös hajú hölgy elmondta, hogy tömegközlekedéssel bizony csak a két közeli tengerpartra, Rosses Pointra és Strandhillhez lehet eljutni és a többi természeti szépség gyalogos megközelítését nem kifejezetten ajánlja. Meg kell mondanom, ezen a ponton a bennem tomboló maximalista, mohó turista, aki mindent látni szeretne, kissé magába roskadt. De, ahogy már oly sokszor, most is rá kellett jönnöm, hogy néha azok a dolgok alakulnak a legjobban, amelyeket nem tervezünk. Amikor elhagyta a várost a Rosses Point felé tartó busz, a mindent felülíró zöldség rögtön elhallgattatta az elégedetlenkedésemet. Megérkezve azonnal végeláthatatlanul terült el előttünk a szemet gyönyörködtető kék óceán  az út egyik oldalán, a másikon pedig mezők, itt-ott sárga virágszigetekkel megszakítva a smaragdos áramlatot. Ezen a helyen töltötte egyébként legszívesebben nyarait a híres ír költő, W. B. Yeats és szintén művész fivére, Jack Butler Yeats. Így aztán közel és távol minden róluk lett elnevezve, hozzájuk kötve, visszavezetve. Felteszem szívesebben dicsekednek errefelé velük, mint a szintén Sligoba való fiúbandával, a Westlife-al - bár, ahogy a lemezeladási adataikat elnézem, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van.

Nincs mit tagadni, azonnal vad vakuvillogtatásba kezdtünk, mert - mint már oly sokszor megesett velünk - a környék egyszerűen megbabonázott. Én csupán azon húztam fel kicsit a szemöldökömet, hogy a terület nagy részét kisajátította egy golf klub. Mi viszont úgy tettünk, mintha nem tudnánk hol kezdődik a pálya és hol ér véget a  mezei turisták által is használható ösvény. De egy játékos szinte azonnal felajánlotta, hogy megmutatja, nehogy bajba kerüljünk. Aztán egy füves résznél, mely egész közel esett az épp aszályt élő tengerhez, javasoltam, hogy telepedjünk le egy kis időre. Így esett meg, hogy életemben először hanyatt fekve hevertem az Atlanti-óceán partján, egy pillanatra sem szem elől tévesztve a csendesen morajló sós víztömeget. A hangyányi pihenő alatt arról viszont nem szabadott volna megfeledkeznem, hogy a fantasztikus fehér bőrömmel esetleg rákvörösre pirulhatok. de ki gondolta volna, hogy áprilisban (és épp Írországban) fogok leégni - pedig így történt! Később a belfasti ír ismerőseim is ugyanerre panaszkodtak. Ilyen ez...

Hosszasan elsétáltunk a magas fűben. Egy ponton érdekes jelenségre lettünk figyelmesek: valaki, a víztől messzebb, egy hatalmas halomba hordta a fehéren csillogó kagylókat. Ezekből, ahogy a város neve is mutatja egyébként  meglehetősen sok akad erre (Sligo annyit tesz "kagylóban bővelkedő"). 

Amikor visszafelé vettük az irányt, hirtelen előtűnt egy kutya, aki aztán hol előttünk, hol kicsit lemaradva ballagott. De minden esetre úgy tűnt, mint, aki nagyon jól ismeri a környéket. Egy darabon letértünk a zöld útról és inkább a sziklás parton haladtunk tovább. Mivel a tenger egészen visszahúzódott a medrébe, a partoldalban megannyi kiszáradt kis rákot és kagylót találtunk (néhány érdekes, színes példányt el is tettem). Végül az eseménytelennek ígérkező napból egy egész kis gyalogtúrát varázsoltunk.

Este, lévén, hogy a pubok ismét rutinszerűen várták a szomjas vendégeket, némi élőzene reményében az olasz lánnyal és egy argentinnal, akivel a fogadó konyhájában ismerkedtünk meg a reggeli kávézgatás közben, ellátogattunk egy Fureys névre hallgatóba. Igazán szerencsések voltunk, mert az utolsó szabad asztalt halásztuk el a később érkezők elől. Akikből aztán szép számmal akadt is; úgy megtelt a barátságos kis söröző, hogy a mosdóig is alig lehetett elevickélni, a kifejezetten tradicionális zenét játszó zenekarból pedig szinte semmit sem csíptünk el - leszámítva a vidám dallamokat. Nos, ez úttal nem gyarapodott a Guinness korsó gyűjteményem mivel egyáltalán nem mérték arany áron a  sötét színű habzó nedűt. Amikor hazafelé ballagtunk, láttuk, hogy nem ez az egyetlen hely, ahol  némi talp alá valóval szolgálnak a kikapcsolódni vágyóknak. Ahogy már fentebb említettem, hiába, ez Írország!

Azt talán mondanom sem kell, hogy a várost rendesen ellepték a színes tojások és csokinyulak, így a reggelt mi is azzal kezdtük, hogy egy édességboltban megleptük magunkat némi finomsággal - én csokiba mártott kesudióval - na jó, nem éppen nyuszi, de az adott lehetőségekből kell kihozni a legtöbbet. Mivel a holmijaink is már velünk voltak, a buszállomáson kérdezősködtünk, hogy létezik-e itt olyan, hogy csomagmegőrző. Mire a roppant barátságos jegyárus csak annyit mondott, hogy egész nyugodtan hagyjuk ott az irodában, majd ő vigyáz rájuk. Engem ezek a kis emberi kedvességek tényleg komolyan meg tudnak lepni - sajnos a budapesti forgatagban nem épp ehhez vagyok szokva. Persze lehet legyinteni és azt mondani, hogy ebben semmi különös nincs, ez a normális.

Szóval, ez után Strandhillt céloztuk meg. Ez egy tipikus kis üdülőparadicsom, melynek sziklás partjait a hevesen hullámhó Atlanti-óceán ostromolja és, mely nagy népszerűségnek örvend a szörfösök körében. Az útitársaim felvilágosítottak, hogy ez máshol is így van, de én, akinek nem, hogy óceánja, de egy mini tengere sem volt gyerekkorában, nem tudom, hogy miért áll a vízre meredve egy hatalmas ágyú. Így, ha kérhetem, tessék nekem ennek magyarázatát komment avagy e-mail formájában megírni.  

Ahogy a sós víztömeg mellett haladtunk, az az érzés kerített hatalmában, amely a Giant's Causeway-nél fogott el: bizonyos erőkhöz képest mi annyira kicsik vagyunk! Mivel a Nap ma is káprázatosan sütött, végül ismét lustálkodás lett a vége: úgy terültünk el a szürke köveken, mint a gyík szokott némi napfürdőzés reményében. Csak bámultam a teljesen felhőtlen eget és hallgattam a megunhatatlan tengerzenét. Bár be tudnám zárni egy üvegbe az ilyen délutánokat és olykor-olykor elővenni!

Ahogy elértük a part szélét, csak egy közeli hegy magasodott előttünk. Itt is találtam néhány kiszáradt rákot, melyeket sorba visszadobáltam az óceánba. Majd elsétáltunk a kiindulási ponthoz, hogy az ott álló domb(ocska) tetejéről csodálhassuk meg a látképet. Ahogy másztunk felfelé, a homokos domboldal megadóan csúszott le a lépteink nyomán. A cipőm teljesen telement a langyos homokkal - talán még most is van benne egy adag. Majd indulás előtt betértünk egy expressora a Bella Vista bárba (ezek az olaszok mindenhol ott vannak!). Utána már várt is bennünket a busz vissza Sligoba. Pár perces várakozást követően be is gördült a belfasti járat. Az úton kókadtan pislogva idézgettük vissza az elmúlt három nap történéseit.

Húsvét hétfőn semmiféle locsolkodásra, piros tojásosztogatásra vagy eltüntethetetlen parfümös fújkálásra nem került sor - ahogy odahaza szokott lenni ilyen tájt. Viszont Stephen és John vezetésével egy közös nagy Tools biciklitúrára igen. Whiteheadtől indultunk és elsőként a tekintélyt parancsoló, sziklás Gobbins-hoz mentünk. Ennek megmászása nem egyszerű, mert a kövek meglehetősen csúsznak és csak egy elég keskeny ösvényen lehet haladni. A hullámok olykor a lábunkat csapkodták. Szerintem, ha az édesanyám látott volna a magasban egyensúlyozni, biztosan egy kisebb szívinfarktust kapott volna. De végül teljesítettük a missziót.

Majd kerékpárra pattanva egy Browns Bay nevű településhez karikáztunk, ahol a főnökeink barátai ebéddel vártak bennünket. Útközben nem csak megannyi zöld táj, de lovak, bárányok és tehenek is szaladtak el mellettünk - na jó, igazából csak a lovak, a többi állat ráérősen legelészett. A levegő megtelt a tavaszi virágok illatával és annyira kevés autó járt arra, hogy az utat szinte csak mi uraltuk. A ház - melybe meginvitáltak - hátsó udvara a tengerre nézett. Egyből elfogott az irigység: nem lehet rossz reggelente az ablakot kitárva a sós levegőt magadba szívni. Kellene nekem is egy ház a tengernél! 

Visszafelé kicsivel nehezebb dolgunk akadt, mivel mondhatni csak dombnak felfelé mentünk. De, ha valaki igazi pompájában szeretné látni a Smaragd Szigetet, ragadjon bringát egy ilyen verőfényes napon és úgy vágjon neki. Akár az év 356 napját is képes lennék kirándulással és Írország (legyen az északi avagy sima) feltérképezésével eltölteni. 

Sligoban az utcai zenésszel egyébként aztán már nem futottunk össze. Viszont, amikor ezt a bejegyzést írom, már megvan a szállásfoglalásom Donegalba. Így május végén mi tízen bevesszük ismét az Ír Köztársaság észak-nyugati részét.