Egy hullámhosszon

Kifejezetten nehéz hetek állnak mögöttünk. Ennek az egyik oka az, hogy a költözködés kellős közepén járunk. Így a régi gyárból a varrógépes szekció (melynek ugyebár jómagam is oszlopos tagja lennék) fokozatosan bedobozol minden mozdítható (és olykor mozdíthatatlan) varrógépet és halomba hordja a szövőgépeket, majd elegyensúlyozza a termetes rakományt a furgonunkig. Ezen kívül egy-egy napot töltünk az új helyen is, hogy mindezeket kidobozoljuk és helyet találjunk nekik a szerszámos csapat által összebarkácsolt polcokon. A Sunnyside utcán (Napos oldal) helyet kapó új gyár 30-40 percre található a házunktól, ha biciklivel közelítjük meg. Ez egyfelől nagyon kellemes, ugyanis a Logan folyó mentén visz egy nagy darabon az út. Ugyanakkor egy nyolcórás, "pakolgatós" nap után visszafelé már kicsit szoktunk haldokolni. És akkor itt meg is állnék, hogy elmélkedjek kicsit a belfasti bringázás mostoha körülményeiről. Az autósok ugyanis, mint oly sok helyen, itt sincsenek oda a kerékpárosokért (és akkor finoman fogalmaztam). Már másodszor fordult elő, hogy az állítólag roppant udvarias britek fejüket kidugva a kocsi ablakán kifejezetten modortalan szavakat kiabálnak utánunk, csupán csak azért, mert mi is merészeljük használni az utat. Elénk vágnak és úgy általában nincsenek ránk tekintettel. Ettől a kissé feszült viszonytól némiképp én is frusztrált leszek, amikor két kerékre kell pattannom. Ehhez még hozzájön egy bizonyos rendőr "story" is... Az történt ugyanis, hogy az egyik este pár lakótársammal idő hiányában két keréken igyekeztünk egy jazz koncertre. Aki ismer, az tudja rólam, hogy annyira nem szeretek piroson átmenni, hogy képes vagyok a néptelen utcán egymagam ácsorogni és várni, hogy a lámpa zöldre váltson. De, ha nem én megyek elől - szóval, elég gyakran -, akkor hajlamos vagyok az előttem haladóra hagyatkozni. Gondolhatjátok mi következik ebből: a válogatott csapat hirtelen áthajtott egy elméletileg tilos jelzésen. Én rögtön reklamálni kezdtem. Mire feltűnt mellettünk egy villogó rendőrautó és, mint a filmekben, elénk kanyarodott, határozottan megállásra kényszerítve ezzel bennünket. A szívem a torkomban dobogott és, ahogy megláttam az autóból kiszálló két rendőrt, már a zsebemben éreztem a csillagászati kaliberű büntetési csekket. Kérdezgettek, hogy idevalósiak vagyunk-e és, hogy tudjuk-e, hogy a közlekedési szabályok ránk is vonatkoznak. Majd, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy spanyol, egy amerikai és egy magyar jómadárral van dolguk, némiképp hangnemet váltottak. Azt hittük, a következő pillanatban felveszik az adatainkat. De végül nem csináltak semmit és azzal a vicces kérdéssel zártak, hogy vajon miért választja pont Észak-Írországot három lány? A férfiak miatt? (Hogyne...!) Ezt megúsztuk. De mostantól nem bízok a spanyol vezetőkben! Sőt, semmilyen előttem haladóban!

A költözés mellett három hétig nálunk vendégeskedett hét viselkedészavaros  német fiatal, akik nem sokat beszéltek angolul, viszont roppant lelkesen vágtak bele a munkába. A mi feladatunk pedig az volt, hogy lekössük őket és persze némiképp felügyeljük. Én például az első héten főztem az egyikőjükkel. A tizenhét éves fiú akkor találkozott először a padlizsánnal és annyira élvezte az egészet, hogy részletesen dokumentálta a folyamatot a telefonjával. Másnap pedig javaslatokkal kellett ellátnom egy másik kamaszt, hogy mit tegyen az elromlott varrógéppel - amelyeket egyébként egyáltalán nem fogadott meg. 

A jazz est egyébként mókásan alakult. Amikor a sztenderd részt lejátszották, az egyik zenész körbement és egyenként minden asztalhoz odaült kicsit beszélgetni - számot is lehetett kérni. Majd a szünet után azt mondta, hogy "a következőt egy magyar lánynak küldöm, aki ugyan nem éhes, de talán szomjazik egy jó dalra." Ez az a nagyon rossz poén akart lenni, tudjátok, amelynél rosszabbat talán nem is lehet mondani egy magyarnak: hungry Hungarian....

De a zenei mozzanatoknak itt még nincs vége: pár hete már kampányoltam a baráti társaságomban, hogy menjünk Palma Violets koncertre (én biztos, ami biztos, meg is vettem a jegyet, nehogy úgy járjak, mint George Ezrával). De úgy alakult, hogy egy hétfő este végül egyedül ballagtam a szitáló esőben a Voodoo nevű bár felé. Érdekes módon, amikor októberben a Glen Hansard fellépésre igyekeztem, akkor is záporozott az égi áldás - bár alapvetően ez elég gyakori jelenség errefelé. Az előzenekar szerepét egy kellemes, country-t játszó banda töltötte be - mostanság tényleg kezdem megszeretni ezt a műfajt. Majd, amikor befejezték, az énekes csak ennyit mondott: "Mára búcsúzunk és most megyek vissza a pultba." - ugyanis ő volt a csapos.

Utánuk nem sokkal megérkezett a határozottan fiatal brit Palma Violets csapata is, akik valahol a grunge rock és a post punk stílusok között egyensúlyoznak, halványan érintve az indie rock felületét Én közben a második sorig evickéltem. Nagy küzdelem nem kellett hozzá, mert az első sorban álló ügyeletes három groupie lányon kívül a többi belfasti punk nagyon kulturáltan szórakozott. Az egyikük például, amikor észrevette, hogy kicsivel alacsonyabb vagyok nála (sokkal), inkább elugrált jobbra, így én is tisztán láttam az energikus fontember minden mozdulatát. A koncert közepéig együtt élt a közönség, megtaláltuk azt a bizonyos közös hullámhosszot. Aztán valahogy el is vesztettük a vége felé. Addigra már azt is megállapítottam, hogy egy sokat kiabáló zenekar esetében nem szerencsés az erősítők közelében tartózkodni - másnap reggel komolyan aggódni kezdtem, hogy részleges hallássérülést szenvedtem. De végül mindenki boldogan tért haza. A kritikai megjegyzés: zenélhettek volna többet is.

A koncertekről már csak annyit, hogy a napokban hozták nyilvánosságra két augusztusi zenei fesztivál fellépőinek névsorát és határozottan jónak ígérkeznek. Csupán az szól ellenük, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, egy időben tartják őket. Biztosan azért, mert Belfast egy hatalmas főváros, amelyik épp, hogy csak ki tudja szolgálni a zenére kiéhezett néptömegek igényeit (nem!). Így aztán még hezitálok - és természetesen közel és távol megint csak én vagyok besózva.

Ezen felül egy kellemes és nyugodt szombati délutánon belefutottam egy olyan valakibe, akit már korábban többször emlegettem a bejegyzéseimben. Van ugyanis a Young Savage nevű kávézó, amelyik nem csak rendkívül stílusos erősen zenétől  és irodalomtól sújtotta berendezésével, de az emeleten különlegességet rejteget: a Good Vibrations lemezboltot. Amikor először láttam a kirakatban a táblát, arra gondoltam, hogy az biztosan nem lehet a filmben szereplő legendás üzlet, hiszen az, ha emlékezetem nem csal, csődbe ment. De, amikor a francia lakótársammal két hatalmas csésze kávét szorongatva helyet kerestünk fenn, láttuk, hogy tényleg tele van az a picike kis üzlet lemezekkel, könyvekkel és plakátokkal. Egy igazi kincsesbánya, ahol fél és 1 Fontért árulják a klasszikusokat. Én csak ücsörögtem és hagytam, hogy átjárjon a hely szellemisége. Hirtelen ismerős hangra lettem figyelmes: ott állt karnyújtásnyira tőlem a "punk keresztapja", Terri Holey. Sajnos épp zárni készült, így nem zargattam. De most már tudom hol lehet utolérni és kifaggatni kicsit azokról a felejthetetlen időkről, amikor Belfast jelentette a mindenséget néhány tehetséges helyi zenésznek.

Közben elérkezett az idő ismét egy közös, nagy Toolsos kirándulásra, melynek helyszínéül ezúttal Castlevellant szemeltük ki. Én vállaltam, hogy utánajárok a buszmenetrendnek és összeszervezem a csapatot. Először akadt némi tiltakozás a vasárnap 10 órás indulás ellen, de végül sikerült közös nevezőre jutnunk. Szóval, kisebb-nagyobb kávéadagok után ott sorakoztunk a buszállomás peronján. Amikor is észrevettük, hogy bizony a jármű, amelyre várunk, majd csak másfél órával később érkezik csak meg - megsemmisülve álltam ott. De végül senki sem nyelt le keresztben, mert a fantasztikus Translink honlapja gyakran téved. Először Newcastlebe mentünk, ahol át kellett volna szállnunk egy másik buszra. De csak elméletileg, mivel némi belga közbenjárással a német fiú belfasti barátnője eljött értünk és két körben átautózott velünk a némi francia építészeti hatással bíró Castlewellan városkájába. Előtte még lehetőségünk nyílt sétálgatni egy keveset Newcastle sziklás tengerpartján, melynek látképét a Mourne-hegység festi meg.

A Nap szerencsénkre ez úttal is velünk tartott, így a smaragd zöld mezők igazi pompájukban ragyoghattak, ahogy elhaladtunk mellettük a 18. századi kő kastély felé. Ez utóbbi egyébként manapság katolikus konferencia központként üzemel, így sajnos nem lehet csak úgy bemenni. Pedig felteszem a tetejéről csodás látványt nyújthat a lábánál elterülő ezüstösen csillogó tó.

Mi is rögtön azt vettük célba és a fűben hanyatt fekve élveztük a napsütést és a káprázatos, szemet gyönyörködtető tájat.

Emlékeztek Kubrick Ragyogás adaptációjára? Szerepel benne egy bizonyos sövény labirintus, melyben kitűnően lehet rohangálni. Nos, Castlewellanben is van egy ilyen - bár baltás Jack Nicolson szerencsére nincs. A feladat természetesen eljutni a közepére és megkongatni a harangot. Nemek szerint oszlottunk két csoportra és váltig állítottuk a fiúknak, hogy mi leszünk az elsők. Hosszasan próbálkoztunk, egyik zsák utca jött a másik után, amikor meghallottuk a srácok diadalittas kiáltását. Mivel egyáltalán nem hittem el, hogy mindez egy csalásmentes kivitelezés eredménye, javasoltam, hogy ez esetben mutassák ők az utat. A feltevésem bizonyítást is nyert, tekintve, hogy csak bajosan jutottunk el a célig. Egyébként a missziót ténylegesen lehetetlen megvalósítani,  mert harang már nincs - ellopták.

A tó mentén húzódik néhány túraút, ízlés szerint lehet választani hosszabb vagy rövidebb távot. Mi végül idő szűkében a rövidebb mellett döntöttünk, de így is láttuk a fákon játszadozó mókusokat vagy épp a tavon csónakázó két fiatalt. Az egész hely az az igazi, képeslapra kínálkozó, lenyűgöző szépség, melyet kellemes nyugodtság jár át. Ha véletlenül a Smaragd Sziget északi csücskébe vinne utatok, ezt semmi esetre se hagyjátok ki. Érvként még megemlíteném, hogy teszteltük a helyi kávékínálatot: olcsó és meglepően jó.

Holnap kezdődik a hosszú hétvége és vele együtt a Húsvét is. Mi csoki nyuszikkal nem, viszont egy háromnapos Ír Köztársaságbeli kiruccanással készülünk: irány Sligo!