Magyar vendég, zene és mindenféle zöldség

Ez a bizonyos, zöldelve betetőződő pár nap igazi ajándékot jelentett. Nem csak azért, mert a munkahét mindössze három napig tartott számomra, de azért is, mert csütörtöktől a következő hét szerdájáig egy nagyon kedves barátnőm látogatott meg Magyarországról.

Már hétfőtől mondogattam a többieknek, hogy nem akarok felvágni, de bizony a szerda lesz az én péntekem. És az sem csillapította a lelkesedésemet, hogy ez alatt az idő alatt csak  egyetlen varrógépet sikerült rendbe szednem. Tű, cérna, elromlott orsó, én szabadságra mentem!

Szóval, ahogy eljött a csütörtök, nem csak egy régi barát érkezett meg Észak-Írországba, de vele együtt a jó idő is - és ráérősen úgy elnyújtotta az itt tartózkodását, hogy csak egy héttel később láttunk ismét esőfelhőt az égen.

Sokat törtem a fejemet, hogy vajon ez a pár nap mire elég, mi mindent mutathatnék meg új lakókörnyezetemből, amely számomra sokat jelent - de talán egy átutazónak nem mond semmit. Végül csak akkor billentem ki a dilemmázásból, amikor igen jó természettel és nyitottsággal megáldott látogatóm megnyugtatott, hogy bárhova is kalauzolom el, minden új és érdekes lesz számára. Így aztán némi pihenés után a lemenő Nappal a hátunk mögött a belvárossal kezdődött az út. Ott a Victoria bevásárlóközpontnál belebotlottunk egy  megkapóan játszó utcai zenészbe, aki a gitárján a "Somewhere only we know" című Keane számot pengette. Tudjátok, van ez a képgyűjtési mániám, így aztán ő sem úszta meg, hogy elkattanjon a fényképezőgépem. Viszont, amikor pénzt dobtunk be a gitártokjába, ő amellett, hogy megköszönte, a névjegyét átnyújtva arra biztatott, hogy keressük fel a Facebook oldalát. Nos, mi este nem csak, hogy felkerestük, de le is informálódtunk, hogy másnap rendes koncertet is rögtönöz az egyik helyi fogadóban. Így annak reményében, hogy hasonlóan színvonalas és jól válogatott darabokat hallhatunk majd, pénteken el is látogattunk erre a bizonyos zenés estre. Az első nap pedig a Kelly's nevű tradicionális ír pubban végződött, ahol némi várakozás után valóban fel is tűnt néhány zenész hangszerekkel. Kifejezetten népzenét játszottak, viszont egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy ugyanazt a dalt vagy csak megtévesztően hasonlót.

A pénteket azzal kezdtük, hogy megmutattam hol tengetem belfasti hétköznapjaimat, a szívós masinákkal folytatott küzdelmeim színhelyét, vagyis a mi TFS gyárunkat. Egyébként meg kell mondanom, határozottan jó érzés volt, hogy magyarul beszélhetek e a falak között, ahol néha kicsit vágyakozva pislogok a teaszünetben, amikor az olaszok, a németek és a spanyolok egymással a saját anyanyelvükön csevegnek (persze ilyenkor mindig azzal nyugtatom magamat, hogy az angol minél hatékonyabb elsajátítása érdekében jobb ez így). 

Aztán következett egy hatalmas séta az észak-ír fővárosban, érintve a tekintélyt parancsoló Queen's Egyetem rendkívül mutatós épületét és a mindig örömmel bebarangolt, délutáni ücsörgésre kiválóan alkalmas Botanikus Kertet. Ahogy azt már korábban említettem, ennek kellős közepén található az Ulster Múzeum, melybe teljesen ingyen be lehet menni. Mi éltünk is a lehetőséggel és amellett, hogy lefotózkodtam egy hatalmas Bono képpel (alapvetően egyáltalán nem azért van az oda kiállítva, hanem a politikai életben való aktív szerepvállalásának jelképeként), de tovább erősödött az a gyanúm, hogy a múzeum elrendezési elve egy külföldi számára teljesen megragadhatatlan. Hogy kerül például egy terembe egy kitömött kutya a Nagy Armada ágyújával, kérdem én? De, ha akadnak olyan bátor és felvilágosult jelentkezők, akik rendelkeznek valamiféle megoldókulccsal ez ügyben, ne habozzanak klaviatúrát ragadni - komolyan érdekel! 

Szóval, este elmentünk a fent említett koncertre. Nem mondhatnám, hogy hatalmas rajongótábor gyűlt össze a fogadó bárjában, viszont a zenész kellemes hangulatot kevert maga körül. A szünetben pedig azonnal odajött az asztalunkhoz csevegni. Így félig-meddig kijelenthetjük, hogy megvan az első belfasti zenei érdekeltségű ismerősöm (remélem ez a lista csak bővülni fog a jövőben!). Kérdezte, hogy merre tervezzük az este további részét; nos, a Tools házban búcsú bulit tartottunk, mivel az egyik német fiú a héten befejezte nálunk önkéntes időszakát. Ezek a búcsúztatók egyébként mindig nagyon jól sikerülnek: egy-két önkéntes már hetekkel előtte elkezd dolgozni a végzős társuk ajándékán, amelynek valamilyen nagyon kreatív, de mégis kifejezetten személyes dolognak kell lenni (John mondta is, hogy ne aggódjak, én szinte biztosra vehetem, hogy egy hatalmas, problematikus orsót kapok meg egy mini csavarhúzót, hogy javítsam meg). 

Emlékeztek a nagyon színes házas, igen tengerparti Whiteheadre? Ez adott otthont ugyanis szombati, Belfaston kívüli túránknak.

A Nap olyannyira hét ágra sütött, hogy kabát nélkül sétáltunk (ilyen először fordult elő, mióta itt vagyok) a black (fekete) névre hallgató világítótorony felé. Kihasználva a jó időt, rengetegen követték a példánkat és töltötték a szabadban ezt a szép, tavaszi napot. Én annyira belelkesedtem, hogy gondoltam ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy életemben először, mezítláb belegyalogoljak a smaragdzöld színben pompázó tengerbe.  Jó, körülbelül két perc után a hőmérsékleti adottságok miatt ki is jöttem onnan, de azt kell, hogy mondjam, határozottan megérte! Whiteheadben mellesleg egyetlen utca sincs: minden, ami egyébként az lenne, inkább köz, sétány vagy fasor. El is játszadoztam a gondolattal, hogy, ha határozottan sok pénzem lenne, egészen biztosan itt vennék magamnak tengerparti színes házikót.

Este megmutattam a Sonflowers, a baráti körömben nagy népszerűségnek örvendő sörözőt és a Hudsont, ahol pár hete a berendezés részeként felfedeztünk egy régi Singer varrógépet.  

Vasárnap egy szervezett buszos kirándulásra voltunk hivatalosak, melyet még pénteken "szedtünk össze" és, amely az Észak-Írország legnépszerűbb turisztikai célpontjának, vagyis a Giant's Caseway (Óriások Útja) nevét viseli. A főutcán szoktak cikázni a promóciós fiúk és lányok. Az a vicces, hogy két konkurens cég képviselteti magát és mindkettő aktivistái ugyanolyan piros pólót viselnek és ugyanazon a három négyzetméteren figyelik árgus szemekkel a lehetséges áldozataikat. Mi az egyik ilyen srácnál foglaltuk le az utat - mint később kiderült, picit drágábban, viszont váltig állította, hogy két kastéllyal többet mutatnak meg, mint olcsóbb társaik. Amikor pedig a konkurens kompánia egyik tagja meg akart szólítani bennünket, az emberünk egyszerűen félrelökte az illetőt - mintha milliós üzletről lenne szó.

A túrabusz az Európa Hotel előtt gyűjtötte be a résztvevőket.  Végül a francia lakótársam is úgy határozott, hogy velünk tart, így a túra reggelén próbálta megváltani a jegyet a körutazásra, de a vezető teljesen félreértette, amit motyogtunk neki és végül fizetés nélkül felengedte a járműre (mázlista!). 

A körutazás első állomása a kissé szeles Carrickfergus Kastély volt, ahol néhány fotó erejéig időztünk csak. Ez után pár nyugodt városkán, Carnlough, Cushendall, Glenariff és Cushend keresztül a híres Carrick a Rede Kötélhídhoz vezetett az utunk. Az idegenvezetőnk, aki egyben a sofőr szerepét is betöltötte, igen humoros, a figyelmet folyamatosan fenntartó történetekkel szórakoztatta vegyes nemzetiségű utazóközönségét két állomás között. Sok mindenről esett szó az amerikai politikus észak-ír gyökereitől a kegyetlen várúron át, aki toronyba zárta az őt gyermekkel megörvendeztetni képtelen feleségét, egészen  a Trónok harcának forgatási helyszínéig (igen, igen, itt is várjuk a 4. évadot!). 

Ami viszont a hidat illeti, első látásra roppant ijesztőnek tűnik, mert sziklák között, a veszélyesen morajló tenger felett húzódik és tényleg az a tipikus, filmekbe illő példány, amely mindig is izgatta a fantáziámat. Így aztán nem volt helye semmiféle hezitálásnak.

Tekintélyes sor várakozott mindkét oldalon, mert egyszerre nem lehet  túl sok embernek tartózkodnia a függőhídon. Egy morcos őr síppal a szájában ügyel arra, hogy az átkelők ne a telefonjukkal fotózgassák magukat, hanem haladjanak és lehetőség szerint inkább nézzenek a lábuk elé. Amikor rám került a sor, pont előttem valaki éktelen sikoltozásba kezdet, de már nem volt visszaút. És... és.... semmi! Egyáltalán nem is volt vészes! Mondhatni, ment, mint a karikacsapás. Francia barátunk elég bizonytalanul lépegetett mögöttünk, de végül ő is szerencsésen elérte a túlpartot. Azt azért tudni kell, hogy öt Fontot kérnek a vakmerő jelentkezőktől az átkelésért - szerintem egész biztosan akadnak olyanok, akik úgy gondolják, nekik kellene fizetni, amiért kiállták ezt a magaslati erőpróbát.

Ez után ismerős környék következett: talán megvan valakinek esetleg az első EVS training helyszíne, a nagyon aprócska Bushmills városkája. Itt a Whisky gyár volt a célállomás, ám ez úttal is csak az előcsarnokig és a szuvenír üzletik jutottam, mert a belépő szemtelenül drága. A vezetőnk hosszasan sorolta, hogy a világ legrégebbi Whisky főzdéjében miféle gabona párlatokat lehet kapni - a leginkább arany áron mért példányok kétszáz évesek. Bushmillsről még annyit, hogy azok a bolttulajdonosok, akik a válság miatt kénytelenek voltak bezárni az üzleteiket, annak érdekében, hogy ne veszítsék el a turisztikai érdeklődést, az ablakokat úgy festették be, mintha még mindig élet lenne az üveg mögött. Ez egyébként szerintem rémisztőbb hatást kelt, mintha üresen állnának.

Végöl, de nem utolsó sorban, a körutazás igazi céljához, vagyis az Óriások Útjához érkeztünk. A hatalmas, szabályos, bazaltos kősípokon lépdelve még mindig éreztem azt a magával ragadó, varázslatos vonzalmat, amely miatt úgy  gondolom, akárhányszor vissza tudnék ide térni. Az óceán olyan erősen csapdosta a partot, hogy az ember nem tud mást tenni, mint elismeréssel adózni a mindent felülmúló természeti erők előtt. Ez a hely különösen alkalmas arra, hogy közelebb érezzük hozzájuk magunkat.

Elmenőben még vetettünk egy futó pillantást a Dunluce Kastélyra, melynek az az érdekessége, hogy egyik nap, teljesen váratlanul kártyavárként omlott össze és borult rá a sziklákra. Páratlan látvány.

Végre elérkezett a várva várt Szent Patrik Nap és vele együtt a magamnak még Budapesten, a tavalyi március 17-i felvonuláson tett ígéret beváltása is: idén a Smaragd Szigeten fogom tölteni!

Már hetekkel előtte próbáltam diákszállást foglalni, de mégsem bizonyultam elég szemfülesnek. A couch surfing-megoldást is bevetettem, de azzal sem jártam sikerrel. Már épp kezdtem feladni az egészet, amikor az egyik igazán segítőkész ismerősöm (aki jó pár évet töltött családjával Írországban) kedves barátai, egy Dublinban élő magyar házaspár felajánlotta, hogy megszállhatunk náluk. Óriási terhet vettek le ezzel a vállamról, mert én már azt tervezgettem, hogy akkor reptéren vagy valamilyen más közterületen hajtjuk álomra a fejünket - ami érthető módon, nem töltötte el túl nagy lelkesedéssel a barátnőmet.

Kora reggel már a buszpályaudvaron toporogtunk és akkora szerencsénk volt, hogy a korábbi járat késéssel indult, így még pont elcsíptük, megspórolva ezzel a tömeget és a hajtást. Már jól ismert tájak siklottak el mellettem, fülemben a The Frames albumával izgatottan vártam mi sül ki ebből a nem épp átlagos hétfőből. Ahogy begördültünk az ír fővárosba, láttuk, hogy itt bizony tényleg minden a Szent Patrik Nap méltó megünnepléséről szól: az emberek a cipőjük hegyétől a fejük búbjáig smaragd és az ír zászló színeiben virítottak, szalagok, arcfestékek, kalapok, vörös parókák, még az M&M's cukorkája is kiöltözve vigyorgott az óriásplakátról. Ami az én maskarámat illeti, beszereztem egy lóherés harisnyát, elővettem a karácsonyra kapott zöld felsőmet, a még Bray-ben vásárolt kalapomat, a buszpályaudvar mosdójában pedig lóhere matricákat ragasztottunk az arcomra - és azt kell, hogy mondjam, a legkevésbé sem voltam túlöltözve. 

A család bár nem a városközpontban, de attól mégsem túl messze lakott. Mi követtük a villamos útvonalát, amellyel egy háromszor olyan hosszú utat gyártottunk magunknak, mint, amilyen eredetileg lett volna. Így végül meglehetősen jól jött az a korábbi busz. A magyar pár és tündéri kislányuk pedig még szimpatikusabbak és barátságosabbak voltak élőben, mint reméltük.

Végül épp időben érkeztünk a délben kezdődő Parádéra.  Annak valahol a végéhez közeli szakaszánál vertünk tábort. Noha sokan láthatóan már régóta ácsorogtak ott, hogy az első sorból csodálhassák meg a menetet, nekünk sem lehetett okunk panaszra, hisz nem rossz helyet fogtunk ki. Sajnos fényképezésre ugyan nem, de jó megfigyelőpontnak épp elégnek bizonyult. Az ír történelmi szimbólumoktól, kék vagy épp piros egyenruhában, hatalmas hangszerekkel vonuló katonákon, tündéreken, vízi állatokon át és  az országra jellemző figurákig és emberekig mindent meg lehetett találni a színes és hatalmas lelkesedéssel kísért felvonuláson. 

Szerintem ennél már csak akkor lett volna jobb a dolog, ha a menet végére mindannyian becsatlakozhatunk és az egész zöld massza együtt vonulhatott volna (mint a budapesti ünneplésen, bár nyilván ott kevesebb ember képviselteti magát). 

Aztán szép lassan szétszéledt a tömeg és a takarítók szinte azonnal megkezdték a romok eltakarítását. Kicsit mindenki magán kívül volt, de jól értelemben. Láttunk habbal dobálózó fiatalokat, olyan fiút, aki nemzeti színűre festette a haját és egy lóherét borotvált bele, de a kis ölebek sem maradt ki a buliból.

Mi bevettük magunkat az első pubba, ahonnan vonzó gitárszóló szűrődött ki - ez a technika mindig beválik. Érdekes módon csak az a férfi nem volt kizöldülve, aki pedig igen nagy lelkesedéssel játszotta ír és egyéb feldolgozásait (ezt később az egyik vendég azzal próbálta orvosolni, hogy egy hatalmas narancssárga-fehér-zöld füzért nyomot a nyakába). Mi annyira belefeledkeztünk a játékába, hogy két óra után odajött hozzánk egy ott dolgozó azzal, hogy esetleg fogyaszthatnánk is valamit - most mondanám, hogy ezen felhúztam az orromat, de teljesen igaza van. Így kénytelenek voltunk beszerezni egy korsóval a megunhatatlan Guinnessből. Kiszúrtuk, hogy sokan viselnek zöld frakkot, amelytől kicsit úgy festettek, mintha béka-pingvinek lennének.

Egy srác, mezben egyébként hozzám is odahajolt, hogy készítsünk közös képet - szóval, sikerült teljesen asszimilálódni. Ahogy a koncert véget ért, már siettünk is a következő helyszínre: az az a zöldre kivilágított híres, dublini épületekhez. Én a Trinity Főiskolát szerettem volna mindenképp látni, mert az az egyik kedvenc helyem. Akkor a Nap még nem ment le, így kissé tompának hatott a megvilágítás. Később, a sötétben sétálgatva viszont lenyűgöző látványt nyújtottak a templomok, a Guinness gyár és a Városháza. 

Keringett itt kérem mindenféle negatív pletyka a Szent Patrik Napról, részeg és bajkeverő emberekről, ezért volt bennem némi tartás, hogy mi van, ha nem sikerül olyan jól ez a nap, mint amennyi várakozás előzte meg. De, amit én láttam az nem volt más, minthogy mindenkinek ugyanaz a széles mosoly ült az arcán, egyként, egy nagy közös zöld szívvel örültünk ennek a felszabadult napnak. És nem láttam klasszisokkal több ittas emberkét az utcákon, mint egy átlagos, ír estén.

Másnap minden eredeti terv ellenére végül maradtunk Dublinban, hogy tető alá hozzunk egy jó alapos városnézést. Reggel adódott alkalmam kicsit rádiót hallgatni és, amikor elkaptam egy Frames számot a Radio Nován, végleg elhatároztam, hogy ezentúl nem fogok mást hallgatni - és ez így is van, most is épp az szól. A szokásosnak mondható Szent Patrik Katedrális és Temple Bár  mellett olyan részeken is jártunk, amelyeken eddig én még soha. Tekintve, hogy egy bizonyos ponttól kezdve rossz fele vezettem a kis magyar csapatunkat és vagy fél óra botorkálás után láttam csak be a tévedésemet - konkrétan akkor, amikor már nem volt feltüntetve a térképen az, ahol épp álltunk. De szerencsésen visszatértünk a városközpontba, a Tűhöz és a Grafton utcára, amelynek környékén természetesen most sem maradhatott ki új keletű sportom (a titokban utcai zenész-fotózás). Betértünk egy könyvesboltban és a Carroll's-ban majdnem mindketten elcsábultunk a régóta áhítozott "Ireland Emerald Isle" feliratú kapucnis pulcsira -  de végül leküzdöttük a kísértést, hogy legközelebbre is maradjon valami.

A Henry utcáról kiindulva végül elsétáltunk egészen a Phinix Parkig, melyben csak futólag, az állatkert miatt fordultam meg korábban - itt állítólag lehet szarvasokat látni, de mi nem találkoztunk eggyel sem. Viszont jól gondoljátok, a parkos képgyűjtemény is tovább gazdagodott. Zöld, béke és nyugalom amerre a szem ellát. Kedves útitársam pedig azt mondta, hogy most már pontosan érti mit szeretek annyira ezekben a tájakban és, hogy mi az, ami ilyen erősen idevonzott és azóta is itt tart. 

Este visszatértünk ugyanabba a bárba, ahol előző nap annyit időztünk. Most is játszott épp valaki, de a hatalmas zöld tömeg nélkül már nem volt ugyanaz. Mivel az ünneplést Dublin már a hétvégén elkezdte, kedd éjszakára érezhetően elfáradt a város. Így mi is viszonylag emberi időben hazabotorkáltunk.

Aztán  eljött a szerda és a búcsúzás ideje. Kicsit nehéz szívvel ültem fel a Belfastba tartó buszra, de ugyanakkor élményekkel csordultig telve. Kedves barátomnak pedig ez úton üzenem, hogy tessék jönni legközelebb is. Sőt, gyertek minél többen, majdcsak elleszünk valahogy...