Eljött az a bizonyos július 12-i hosszú hétvége, amikor Észak-Írország unionista felének kissé elmegy az esze (na jó, a másiknak is). Arról van szó (rettenetesen leegyszerűsítve), hogy az Orániai Rend (Orange Order) minden évben felvonulást tart az 1796-os Boyne-i csata emlékére, mely során a protestáns Orániai Vilmos legyőzte a katolikus II. Jakabot és vele együtt leverte az ír felkelést is (magyarul a helyi loyalisták évente egyszer jól a köztársaságpártiak orra alá dörgölik, hogy az angolok legyapták az íreket). Igazából csak egy beöltözős, hangszeres menetelés lenne, de nem meglepő módon mindezt általában zavargások kísérik. Mivel a nemzetközi sajtó tavaly előszeretettel cikkezett a több napig tartó balhézásról (amikor én épp tülkön ülve vártam, hogy kiderüljön, vajon ezt a teljesen színpatikus és békés Belfastot nevezhetem-e majd otthonomnak az elkövetkező évben). Emellett szemtanúja voltam, ahogy hetekkel az esemény előtt a város több pontján 6-7 méteres magasságban raklapokat és különböző könnyen égő dolgokat hordtak halmokba (persze a legnagyobbat a Shankill úton hozták össze). Hogy miért? Azért, mert 11-én éjjel máglyákat gyújtanak, hogy roppant kedves gesztusként ír zászlókat égessenek (olykor ír politikusokra hasonlító bábukat is szoktak, de sajnos még kereszteket és egyéb vallási tárgyakat is). Mindez őszintén szólva, engem teljesen ledöbbentett és a többi önkéntestársammal ellentétben, elhatároztam, hogy bár az újságírói kíváncsiság ott buzog bennem, én biza ki nem teszem a lábamat otthonról, míg szépen minden vissza nem tér a megszokott kerékvágásba. A fiúk ezzel ellentétben minden áron el akartak menni a zászló égetős összejövetelre. A főnökeink egyébként azt tanácsolták, hogy ezt csak abban az esetben tegyük, ha van olyan ismerősünk, aki "bevisz" minket. Máglyáról még annyit, hogy a tűzoltók ahelyett, hogy kampányoltak volna ellenük - mert nekik kell rendszeresen hűteni a környező házakat példának okáért -, ők maguk is állítottak egyet. Ez kérem egy ilyen ország.
Természetesen ez az otthonmaradós terv csak részben valósult meg. ugyanis péntek este kitaláltuk, hogy, ha a tűzhöz nem is megyünk közel, azért mégiscsak lássunk belőle valamit; bringát ragadtunk és elkerekeztünk a Cavehill lábáig, hogy azt megmászva a tetejéről figyelhessük, amint Belfast és környéke lángba borul. Alapvetően kellemes hangulatban zajlott az egész, út közben találkoztunk másokkal is, akik ugyanezt a tervet eszelték ki. Erős fényű elemlámpáinkkal törtük a makacs sötétet (mintha egy elbaltázott X-Akták részben lettünk volna). De én, őszintén szólva, legbelül kicsit azért féltem. Különösebb okom nem volt rá, de, azért ez szerintem nem egy szívet melengető tradíció. Mondhatjuk, hogy nem csak azért remegett kissé a térdem, mert egy dolgos munkanap után Guinnesst kortyolgatva és fürkésztük a tucatnyi narancsos pontot, már telje este 11-kor a pihenés helyett a hegymászást választottuk. Aztán, ahogy a fűben ücsörögtünksen megnyugodtam. Meg kell hagyni, lenyűgöző látványt nyújtott a városkép. Egészen éjjel fél2-ig bámészkodtunk, amikor csípősre fordult az idő, indulásra késztetve Tools csapatunkat.
Másnap tényleg nem mentem sehova. De később olvastam, hogy példátlanul békésen zajlottak le az ünnepségek. Illetve a srácok is arról számoltak be, hogy a zászló égetős party is inkább hasonlított családias összejövetelre, mint vandálkodásra (már amennyire beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről). Aztán hétfőre (mely hál' Istennek, munkaszüneti nap volt). már teljesen lenyugodtak a kedélyek. Belfast újra a régi.
Ami a munkát illeti, tudom, hogy hihetetlen, de még mindig költözünk. Viszont legalább már látom azt a bizonyos fényt az alagút végén. Akadnak napok, amikor végig dobozokat pakolgatok, amely persze megerőltető tud lenni. Főként olyankor, amikor a hőmérő higanyszála eléri a a 25-27 fokot (melyre mostanság többször is akadt példa). Tudom, hogy ez odahaza nem számít rekkenő hőségnek, de itt igen és én a magam részéről meglehetősen haldoklom ilyenkor (bár otthon is azt szoktam 30-35 fokban). Nem vagyunk hozzászokva a nyárhoz az ír szigeten (itt csak a a tavasz és az ősz időzik általában).
Azt még meg kell említenem, hogy az egyik pályázat, melynek megírásában részt vettem, több ezer Fontot nyert a TFS-nek, amely (kivételesen) még engem is büszkeséggel tölt el.
(A kép azt kívánja demonstrálni, hogy miféle látvány fogad minden reggel, amikor kinézek az ablakomon)
Emlékeztek a régóta húzódó banki ügyeimre? Hihetetlen, de még azóta sincs bankszámlám! Szigorúan nevekkel, elmesélem mi zajlik itt, kérem szépen. A Co-operative Bank három hete újfent elutasította (egy két mondatos levélben) a kérelmemet. Nálam pedig betelt a pohár. Mivel leginkább Stephen ragaszkodott ahhoz, hogy tartsunk ki emellett a pénzintézmény mellett (nem azért, mert rosszat akarna nekem, csak bürokratikus harcként tekint a dologra), ezért kissé kihasználva, hogy 10 napra Afrikába utazott, a tettek mezejére léptem. Kaptam néhány fülest, hogy mely bankoknál érdemes magyarként próbálkozni. Ebből a Bank of Ireland sajnos vissza sem hívott, amikor meghagytam a telefonszámomat időpontkérés céljából a rögzítőjükön. Viszont az Ulster Bank egyik készséges ügyintézője még a telefonban kitöltötte velem a jelentkezési lapot (kissé mókásan jött ki, ahogy ötször betűzte le roppant aprólékosan a nevemet és a magyar címemet). Elvileg csak azért kellett személyesen bemennem, hogy aláírjak és leadjam a szükséges dokumentumaimat. Ez így is történt. De két nap múlva kaptam egy levelet a végleges papírokkal, melyen minden igyekezet ellenére az otthoni címem mégis hibásan szerepelt. Ekkor ismét elballagtam, hogy orvosoljuk a dolgot és azzal az ígérettel hagytam el az épületet, hogy most már tényleg sínen van minden. Még aznap felhívtak, hogy az íratok, amelyeket leadtam a lakcímem igazolására, nem felelnek meg és így nem tudják megnyitni a bankszámlát. Kitalálhatjátok mi következett (már megismertek), majd hosszas magyarázkodás arról, hogy a dokumentum, amelyet szeretnének látni tőlem, gyakorlatilag kivitelezhetetlen, mert nincs hivatal, amely azt kiállítaná nekem. Azóta az egyik belfasti kollégámmal is ellátogattunk hozzájuk, aki megpróbált kissé odapirítani nekik, de azt kell, hogy mondjam, egyelőre vesztésre állunk. Annyit értem el, hogy Stephen az első, míg ez a bizonyos kedves kollégám a második bankkal próbál harcolni az igazamért. Én pedig itt állok középen és a lehetséges harmadik pénzintézményen gondolkodom.
Gasztronómiai felfedezésképp megemlíteném a rebarbarát, mint olyat. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én nem sokkal találkoztam eddigi életem során. Igazán itt kezdtem megismerni; kezdetben csak joghurt, majd pite formájában. Nagyon kellemes, savanykás ízt kölcsönöz mindennek (az pedig a kedvenc ízem). A héten aztán kaptam ajándékba egy üveg rebarbara lekvárt és hát zseniális. Emberek, fogyasszátok ezt a frissítő gyümölcsöt! A hátsókertünkben pedig megérett a ribizli és a málna is. Még a szedret várom türelmetlenül.
Egy hónapja végre elkezdtem járni az egyik uszodába, mert már nagyon hiányzott az úszás. Azt kell, hogy mondjam, hogy a belépő olcsóbb, mint Magyarországon és maga a hely is roppant vonzó. Szóval, már egészen hozzátartozik a heteimhez, hogy egy-kétszer elmegyek úszni és a szaunával is megbarátkoztam - és akkor a buborékokat még nem is említettem. Ugyanis található ott egy medence (ahol általában mondjuk csak gyerekek szoktak időzni), amely negyed óránként kellemesen bizsergető buborékokat hány ki magából. Ez a jutalom, ha leúszom a kitűzött adagot.
Mostanság ilyen átlagosnak mondhatóan telnek az észak-ír hétköznapok. Legalábbis ez a felszín. Belül pedig egyre jobban szorít a jövő kérdése. Elvileg már a válasz is úton van, de azt fedje homály egyelőre.
A mi kis utcánkkal és némi Naplementével búcsúzom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése