HaJó a vége

Ez a hajó bizony már elment... No, nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy szögre akasztottam a  csavarhúzómat, hanem arról, hogy csütörtök reggel fejeztük be és indítottuk útjára a Tanzániába küldött szállítmányunk munkálatait.

Dolgos, megterhelő hét áll mögöttünk. Én hétfőn egész nap varrógépeket pakoltam fel, le, ide, oda - éppen, amit kértek tőlem. Kedden és szerdán pedig a konténer (amelyben a varrógépeket és szerszámokat szállítják) oldalát festettük. A második napbetűket mázoltam fel és, amikor teljesen elkészültem vele, vettem csak észre, hogy a három felirat egymás alatt piros, fehér és zöld...  

Pénteken a munka mellett ismét akadt némi adminisztratív elfoglaltság: akkorra kaptam ugyanis időpontot az egyik banktól, hogy számlát nyissak náluk. Mert az nem úgy van, hogy az ember csak úgy besétál egy pénzintézménybe, órákat várakozik, mire egy türelmetlen és elcsigázott ügyfélfogadónak előadhatja a problémáját. Úgy általában mindenhova időpont kell az orvostól a munkaügyi hivatalig. Viszont cserébe egy rendkívül türelmes és kedves ügyintézőt kapsz. Akivel én beszéltem például még kávét is hozott, hogy némi komfortérzetet teremtsen a papírmunka lebonyolításában.

De a hét fő történése számomra a várva várt Glen Hansard koncert volt. Akkor kezdem az elején: Glen Hansard egy ír származású,  énekes, zeneszerző, aki amellett, hogy olykor-olykor a The Frames frontembereként tűnik fel, azért a legjobban mégis az áll neki, amikor a 14 éves kora óta használt, viharvert gitárján játssza a végletekig átélt dalait. Én az Egyszer (Once) című film kapcsán ismertem meg, majd fedeztem fel fokozatosan sokszínű, figyelemre méltó munkásságát. A film - melyet nagy szeretettel ajánlok mindenkinek, ír kultúra és zene iránti olthatatlan érdeklődéstől függetlenül - egyébként gyakorlatilag életrajzi ihletésű, tekintve, hogy jó ideig utcai zenészként pengetett Dublin szerte. A "Falling Slowly" című, mozibeli partnerével, Markéta Irklovával közös szerzeményük pedig 2008-ban  elnyerte az Oscar-díjat a "legjobb eredeti dal" kategóriájában. 

Aki ismer, tudja, hogy meglehetősen rajongó típus vagyok (főként a zenét és színjátszást illetően). Ehhez még hozzájön egy leküzdhetetlen vágy az után, hogy megosszam mindenkivel a nekem tetsző dolgokat (igen, jól látjátok, ez a bejegyzés is némi zenei propaganda akar lenni). Szóval, még tavasszal hírét vettem, hogy a szomszédos Ausztriában két koncertet is ad majd az említett tehetséges zenész. Igyekeztem minden követ megmozgatni, hogy eljussak valamelyikre - még két fórum topicot is létre hoztam a Világhálón, hátha akad olyan magyar rajongó, aki szívesen csatlakozna hozzám. Végül sajnos nem én indítottam el a Glen Hansard őrületet Magyarországon és úgy alakult, hogy egyik eseményen sem tudtam részt venni. Aztán, nem sokkal az után, hogy kiderült, mehetek Belfastba, olvastam, hogy az észak-ír fővárosban fog ő is épp fellépni. Persze még aznap lecsaptam egy jegyre. Kicsit promóztam a belfasti magyarok Facebook csoportjában a programot, de sajnos itt sem koronázta túl nagy siker az igyekezeteimet. Így végül egyedül mentem. 

Gondoltam jobb, ha minimum egy órával hamarabb odaérek, mert majd halomra öli egymást a sok fanatikus rajongó, hogy az első sorokban találhasson helyet (egyébként minden jegy elkelt már hetekkel korábban). De alig pár ember ücsörgött akkor még csak a színház kávézójában. Ahogy bejutottam a negyed órával a kezdés előtt kinyitott ajtón, láttam, hogy ezek az írek békés népek, nem sietik el a dolgokat, így még pont elcsíptem egy Boginyi helyet a színpad előtt.

Az előzenekar szerepkörét ez alkalommal Hansard egyik kedvenc ír énekesnője, a nagyon különös (elsőre talál kissé furcsa) hangú Lisa O'Neill töltötte be, aki engem már a nyitó dalával azonnal megfogott. Ráadásul valami elképesztő humorral és stílussal bír. Glen aztán 2 órát és 15 percet játszott és hihetetlen hangulatot teremtett. Igazán rendkívüli, hogy micsoda szeretet vette körül a közönség részéről. Egyként énekeltük a dalait, vettük a poénjait (például arról, hogy az Éhezők viadala alkotói felkérték egy filmzene megírására, amelyért aztán teljesen odavoltak. Majd végül a Maroom 5-os Adam Lavine-nel énekeltették fel a lemezre). Ránk is átragadt a meghatottsága, amikor egy-egy személyes történettel fűszerezte meg az előadását. Valahogy erre a rövid időre teljesen megfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen nem is belfasti vagyok. Közhely, de a zene tényleg összeköt. Csak álltam ott és nem éreztem mást, mint hálát, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni akartam: a Smaragd Szigeten, az egyik nagy kedvencem koncertjén.

A végén, amikor már rég lejárt a koncertideje, még visszacitálta a színpada Lisát és rögtönöztek  ketten egy "Elvis in my kitchen" című szösszenetet, melynek, ahogy a címe is előre sejteti, a szövege is meglehetősen mókás.  

A MAC-ből hazafelé aztán szakadt az eső. De valahogy egy cseppet sem zavart. Csordultig töltött ez a káprázatos élmény, amely még annál is jobban sikerült, mint reméltem.  Szóval, ha tehetitek, szeressétek ezt a remek és őszinte zenészt és indítsatok kampányt egy magyar koncertért. És, hogy kijöjjön a keretes szerkezet: remélem legalább akkora örömet okoz majd az Afrikába küldött hajónyi adományunk, mint ezen az estén nekem a sok-sok hajós metafora Hansard szerzeményeiben.