Első benyomások

Meglehetősen nagy izgalommal és a pótolhatatlan családom és barátaim őszinte támogatásával indultam el vasárnap délután Belfast felé. Először a szokásosnak mondható Sopron-Budapest vonatúton igyekeztem visszafogni a torkomban egyre csak növekvő gombócot. Majd a reptéren, ahol minden „becsekkolásnál” és cipő-levételes ellenőrzésnél ezerszer nehezebb azokat otthagyni, akik elkísértek oda.

Magyar oldalon rendben mentek a dolgok, bár érdekes helyzetet eredményezett az az ösztönös védekezési mechanizmusom, mely szerint a legjobb mindent megkérdezni - és lehetőleg a legelső szembejövő embertől.  Nos, ahogy felértem a fedélzetre, le is támadtam a látókörömbe először beleeső személyt, hogy ugyan igazítson már útba mi fán teremnek itt a sorok. Szerencsémre, szerencsétlenségemre (?), az első ilyen emberke rögtön a pilóta volt. Természetesen nem magyar, így amellett hogy talán azt se értette miért szólok egyáltalán hozzá, azt pláne nem amit magyarul próbálok stand-upolni neki. De összeszedett nekem egy hostesst, így végül mindenki a helyére került.

Leszállás után a gép mellett búcsúzott a pilóta, aki érthető okokból jól megjegyzett magának és mondta, hogy várjak, mert szerez nekem egy asszisztenst – én persze nem ellenkeztem. Így is lett, és miután együttes erővel begyűjtöttük a bőröndömet, még a buszállomáshoz is elkísért. Ott gondoltam ismét alkalmazom a fenti módszert és kapásból leszólítottam a szintén a belfasti buszra várakozó leendő sofőrt, aki garantálta, hogy végül pontosan oda jutottam, ahova eredetileg indultam.

A buszpályaudvaron találkoztam Stephennel, a fogadószervezetem egyik vezetőjével (ő egyben az, akivel a megérkezésemig tartottam a kapcsolatot). Mivel ekkor ottani idő szerint már éjjel 1 óra körül járt, a városból viszonylag keveset fogtam fel. De helyes, rendezett kis utcákon haladtunk a ház felé, melyet az elkövetkező egy évben az otthonomnak tekinthetek. Ez utóbbi egy tipikus, piros ajtós, kétemeletes tégla házikó, ahol nyolcan lakunk együtt. Két önkéntes még nem aludt, amikor megérkeztünk, így össze is ismerkedtünk gyorsan. A szobám elég tágasnak mondható, még kandalló is van benne, melyet sajnos nem lehet használni (noha elkélne, mert nem kényeztetnek errefelé celsiusokkal….) 

Rajtam kívül még egy Anna nevű spanyol lány jött a hétvégén, így a napokban ketten vagyunk kissé elveszve. Reggel Stephen még eljött értünk kocsival (először és utoljára), majd Körbevezetett és megmutatott mindent a Tools For Solidarity gyárában. Azt mondanom sem kell, hogy ennyi varrógépet még az életemben nem láttam együtt (egyébként sem találkoztam túl sokkal eddig).

A munkaidő 9:30-17:00-ig tart és közben van 2 szigorúan betartott tea- és egy ebédszünet. Kitöltöttünk egy halom papírt, hogy kaphassunk ún. housing benefit-et, amivel majd olcsóbban vehetünk angol órákat, de például a bankszámla-nyitáshoz is fontos, hogy legyen.  Utána az egyik olasz önkéntes lány, aki rendkívül járatos a helyi dolgokban (és vezetni is tud), elvit orvoshoz minket, hogy újabb papírhalom fejében, járhassunk oda, ha szükséges. Kicsit láttam a belvárosból és a híres Belfast City Hall-ból is. Illetve voltunk egy olyan postán, amelyik egyben boltként is üzemel; még sosem álldogáltam úgy borítékot szorongatva, hogy mellettem WC-papírok sorakoztak. 

Amikor visszaértünk, már javában teaszünetet tartottak, mely után végre némi munkával is találkoztunk. Elmagyarázták, hogy hányféle varrógép van és, hogy melyiket hova küldjük miután ellenőriztük őket. Ugyanis ez úgy megy, hogy a TFS a környékről begyűjt minden varrógépet, majd egyenként nagyon részletesen átnézzük, szétszedjük, kitisztítjuk és javítjuk mindet, ha szükséges. Emellett különböző szerszámokat is készítünk, felújítunk, majd a kész eszközöket hajóra teszik és Afrikába szállítják.

Amikor ezt a bejegyzést írom, a harmadik tényleges munkanapomon vagyok túl és ennyi időbe tellett, mire egy varrógépet teljesen elemeire szedtem és határozott segítséggel és részletes magyarázat mellett összeraktam. Nagyon aprólékos, koncentrációt és türelmet igénylő folyamat - főként egy olyan embernek, aki kissé híján van ezeknek a tulajdonságoknak.

Hogy ne csak a munkáról beszéljek, az első igazi ír kocsmabeli élményem is meg volt. Tradicionális ír zenét csak a meccs szüneteiben hallottam, ugyanis tegnap előtt a Celtic a Barcával játszott (tippeljetek, kiknek szurkolt a többség!). Egyetlen pincér dolgozik ebben a pubban, aki egyenként  megy oda mindenkihez, pillanatok alatt kihozza, amit kérsz (igen, Guinnesst). Rögtön fizetsz is neki, majd ő ahelyett, hogy hordozna magánál például egy pénztárcát, minden alkalommal visszafut a kasszához, majd vissza hozzád az apróval. Rendkívül aranyos egyébként.

Így első blikkre ennyi. De igyekszem minél izgalmasabb beszámolókkal és színes fényképekkel szolgálni a nagyon esős belfasti napjaimról. (Tényleg, eddig nem volt olyan nap, hogy ne esett volna).