Sláinte!

Ahogy azt már korábban beharangoztam, a Szilvesztert volt szerencsém a Madness-szel Dublinban tölteni. Na jó, ez ilyen formán bulváros túlzás, de az igaz, hogy az együttessel egy időben tartózkodtam az Ír Köztársaság fővárosában - csak épp annak két különböző pontján.

Karácsony után már nem sokat voltam egyedül, mert 27-én visszajött a spanyol lakótársam és egy szintén spanyol barátja, aki Dublinban dolgozik. Ő látott egyébként később vendégül bennünket. Így végre volt ember, akitől meg tudtam kérdezni, hogy mi a manóért nem tudok tüzet varázsolni a nappaliban álló kandallóba. Persze nekik azonnal sikerült, így el kellett könyvelnem, hogy bizony bennem lehet a hiba. 

A két ünnep közé időzítettem a karácsonyi bevásárlótúra nagy részét (tudom nem szép dolog, de elvégre is csak január első hetében utaztam haza). Ennek persze praktikus oka is van: Karácsony előtt a belváros teljesen megkergült; a megszállott vásárlókon kívül néhány kisebb bombás próbálkozás is volt ismét arrafelé. Nem, most sem kell túl komolyan venni vagy megijedni ettől. Én már kezdem úgy olvasni ezeket a híreket a Belfast Telegraphban, mint az időjárás jelentést. 

30-án utaztunk Dublinba. De az előtte lévő nap olyan volt, mintha minimum a zombi-apokalipszis közeledne ismét: vihar, eső és ráadásul jóformán egész nap nem volt áram és Internet a házban. Aztán, amikor estefelé átjött Stephen valami miatt, felvilágosított, hogy ez olyan áramszünet, amelyet én is helyre tudok hozni a megfelelő kapcsoló visszaállításával. Na jó, akkor ezt az elektronikai analfabetizmust újfent a téli fáradság számlájára írom. Még jó, hogy nem kellett dolgozni, mert szerintem egy csavart nem tudtam volna helyesen visszatenni egyetlen varrógépre sem.

Viszont az utolsó éjszakára a fűtés tényleg meghibásodott, így kénytelenek voltunk ebben az aggasztó állapotban hátrahagyni a Tools lakot.

Ahogy sétáltunk az ismerős dublini utcákon a spanyol fiú lakása felé, elfogott az az utolérhetetlen  érzés, amely csak itt szokott eltölteni. Nem tudom pontosan definiálni, de ez valami olyasmi, amitől rögtön mosolyra áll a szám, a szívem pedig keményre fújt gumilabdává duzzad. Pedig Dublinnál sokkal szebb városokat rejt Írország magában. De mivel én itt tartózkodtam sokat, amikor a közeli Bray-ben laktam. ezért biztosan az emlékek és az idő szépít meg mindent. Vendéglátónk egyébként a Guinness gyár tő szomszédságában él, így aztán a főzött sör illata lengi be a környéket. Sokan talán nem kedvelik, de én ez utóbbit kifejezetten szeretem: Sopronra, a magyar lakóhelyemre emlékeztet, ahol szintén található egy sörgyár és eső után az egész városkát elárasztja a maláta bódító aromája. Apropó Guinness, azt hiszem nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, hogy nekem ez  az egyik kedvenc sörfajtám. Nem tudom volt-e alkalmatok külföldön és az Egyesült Királyságban vagy Írországban kaphatót kóstolni. Ha esetleg igen, biztosan ti is azt tapasztaltátok, hogy más az íze a kettőnek. Ennek magyarázatára hallottam egy elméletet, mely igazságtartalmát nem tudom megerősíteni, viszont nekem logikusnak tűnik. A külföldön kapható Guinnessek az afrikai gyárakból érkeznek, ahol egész egyszerűen más a víz, amely okozhatja az ízkülönbséget is. 

Hogy maradjunk az alkoholfogyasztásnál, Dublin a hangulatos, élőzenés pubok kincsesbányája. Az első számú turisztikai célpont természetesen a Temple Bár, mely szinte mindig zsúfolásig megtelik szomjas látogatókkal. Ide végül éppen ezért nem tértünk be, amikor hétfőn a nyakunkba vettük a várost, hogy feltérképezzük kicsit a nyüzsgő éjszakai életet. Viszont egy másikba igen, amelynek erőssége, hogy a többihez képest viszonylag olcsóbban, 3,5 Euróért mérik a folyékony kenyeret. Viszont szinte csak külföldiek látogatják. Bár ez talán a többi belvárosi helyre is igaz. Sőt, úgy általában az egész városközpontra. Szerintem sokáig kellene keresgélni, mire találnánk egy, a sztereotípiának megfelelő vörös hajú törzsgyökeres írt (persze ne panaszkodjak, hisz én is csak egy vagyok a turisták közül).

Ezt követően maradva a Temple Bár negyed nyomvonalán, betértünk a Messrs névre hallgató pubba, mely nem csak több szinttel, de házi főzött sörrel is várja a szép számmal érkező vendégeket. Ez volt az este fénypontja: egy rendkívül ügyesen játszó bandába botlottunk, akik ugyan feldolgozásokkal szórakoztatták a lelkes közönséget, de azokból a legjobbakkal: a Stonestól az Arctic Monkeyson és a Red Hot Chilli Peppersen át egészen a kötelező Beatlesig (csak is így történhetett, hogy megbocsátottam a Get Lucky-t).

 Az ír zenei élet minél átfogóbb megismerésének érdekébe egy, a méreteit tekintve relatíve kicsinek mondható bárral zártuk a mozgalmas napot. Itt épp egy blues zenekar szolgáltatta a talp alá valót. Azt hiszem most már teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az angolszász országok party himnusza a Clashtől a Should I Stay Or Should I Go: erre igazából már az első héten gyanakodtam, de a tézisem azóta összejövetelről összejövetelre és pubról pubra folyamatosan explicit bizonyítást nyert (no, nincs is ezzel gond, hisz irtó belevaló kis nótáról van szó). 

A Szilveszter éjszakát egy alapvetően spanyol dominálta csapatban töltöttem. Kicsit ilyenkor mindig tartok tőle, hogy nem az angol lesz a beszélgetések nyelve és én majd pislogok, mint az a bizonyos ponty a szatyorban. De ez alkalommal nem csak én voltam nem-spanyol: velünk tartott két ír fiatalember is (az már más kérdés, hogy ők is folyékonyan beszélték a spanyolt). Minden esetre, amint valakik elkezdtek nyelvileg klikkesedni, valaki más bekiabálta, hogy "English!" Ez annyira megtetszett nekem, hogy a végén már akkor is alkalmaztam a bűvös varázsigét, amikor egy általam nem ismert szót véltem felfedezni. 

Éjfélig (amelyre itt értelem szerűen egy órával később került sor) igazából csak kellemesen elbeszélgettünk a házibuli kiötlőjének lakásán. Éppen az időeltolódásból adódóan két újévi köszöntést is tartottunk: az egyik egybeesett a magyarral, ekkor szemtanúja lehettem a spanyol szőlős hagyománynak. Az óra 12 ütésére 12 szem szőlőt kell elfogyasztani, amely szerencsét és mindenféle jót jelent az elkövetkezőkre. Tőlük tudtam meg azt is, hogy ilyenkor illik legalább egy ruhadarabot (mondjuk egy fehérneműt) viselni, amely piros és azt éjfél után el is kell égetni. Ezt végül senki sem hajtotta végre, de azért kedves kis tradíció. Majd egy órával később az ír "Sláinte!" (ejtsd "slaan-sha") kiáltással ittunk egymás egészségére és a sikeres új esztendőre. 

Ez követően átsétáltunk a már korábban emlegetett bluesos helyre. Itt töredelmesen be kell vallanom, hogy ismét nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mely egy Guinness pohár képében jött el. Ez ilyen formán már a második darab, mely immáron az én tulajdonomat képezi (bár mentségemre szóljon, hogy ez utóbbi ír, a korábban megkaparintott pedig észak-ír volt). 

A szórakozóhelyek még az Új Év napján sem zárnak később, mint egyébként, így aztán három órakor már kint is találtuk magunkat. Nem volt mit tenni, visszabotorkáltunk eredeti főhadiszállásunkra és ott ütöttük el az időt reggel hétig. De, ahogy sétáltunk hazafelé, eszünk be sem jutott, hogy már annyit mutat az óra, amennyit, mert az ég egészen sötét volt felettünk. Pozitívumként említeném, hogy ezúttal senki nem dobált petárdákat mellettünk (ettől ugyanis az összes hajszálam égnek áll odahaza). 

Egy semmittevős január 1-ébe azért belefért még egy röpke városnézés is. Ismét nagyrészt a belváros került terítékre, amelyet ezúttal csak kis számban özönlöttek el a külföldiek. Lencsevégre kaptam a Liffey folyón átívelő "Félpennys hidat" (Ha’penny Bridge), mely onnan kapta a nevét, hogy egészen 1919-ig fél pennyt kellett fizetni minden azon átkelni szándékozónak.

 
De készült közös kép a Dublin egyik jelképévé vált, a híres dalocskából ismert Molly Malone-t mintázó szoborral is. Aki kíváncsi a haláruslány történetére, hallgassa meg a Dubliners, a U2 vagy épp Sinéad O'Connor előadásában. Végigmentünk a még mindig karácsonyi színekben játszó bevásárlóutcán, a Grafton Steeten (és itt akkor most nem kezdenék bele ismét az elmulasztott koncertről szóló sirámomba). De a kissé átlagosnak mondható Dublin Kastélyra is vetettünk egy futó pillantást. 

Majd jómagam a reptér felé vettem az irányt. A buszon stílszerűen a U2 I havn't Found What I Looking For című klasszikusa szólt. 

Ott aztán egy éjszakányi várakozás következett, melyhez a jó társaságot Morrissey életrajzi könyve biztosította. Hajnalban némi kevergés után aztán csak sikerült megtalálnom a Budapestre tartó gépet. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy akárhány emberkét szólítottam le, mind azt válaszolta, hogy "I don't speak English!" (nem beszélek angolul). Ez azért elgondolkodtató. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy magyar anyukától kértem angolul útbaigazítást, mire azt felelte magyarul, hogy "Hát, nem biztos!" (és elég nyilvánvalóan én jobban örültem annak, hogy ő magyar, mint ő annak, hogy én is). 

De most kérem már itt vagyok a jó meleg soproni szobámban. Az észak-ír fővárost pedig legközelebb 15-én látom viszont.