Zöldellő vasárnap

Hátam mögött tudva a nagy otthoni pihenés utáni első dolgos napokat, szomorúan konstatáltam, hogy a varrógépek nem szűntek meg problémásnak lenni (és én sem avanzsáltam időközben mindentudó ezermesterré). No, de hamar elérkezett a hétvége. 

A szombat nagy része csak a szokványosnak mondható városközpontbeli körutunkkal telt, megejtve a karamell-illatú Caffé Nero-t, ahol az eddigi legelfogadhatóbb belfasti gőzölgő feketét találtuk.

Csak közbevetésképp jegyezném meg, hogy feltűnően kezdenek megszaporodni a zöld holmik a ruhásszekrényemben. Így, amikor egy kisebb zivatar utolért bennünket a kávézóból kifordulva, tippeljetek milyen színű esernyőt kaptam le az Eurós bolt itteni megfelelőjének (Poundland) polcáról! Apropó, nem hittem a szememnek, de egy Fontért ott még terhességi tesztet is lehet kapni (a megbízhatósági faktor gondolom garantált). Aztán este a kandalló melletti ücsörgés közben folyamatosan noszogattam a társaságot, hogy találjunk ki valami kirándulós avagy városnézős programot másnapra. Végül kitartásomat (vagy az emberek agyára menésére irányuló hatékony képességemet) siker koronázta és összeverbuváltam egy négyfős csoportot - éjfélkor még buszmenetrendet böngésztünk. De, amikor reggel a ház előtt indulásra készen szorongattuk a bringáinkat és a hátunkat a délelőtti Nap sugarai melengették, mérhetetlen elégedettség töltött el, amiért végül nem hagytunk veszni egy ilyen vasárnapot (a jó időt errefelé meg kell becsülni).

Szóval, Portaferry városkája felé vettük az irányt. Az odavezető buszút már önmagában megér egy misét. Egyrészt azért, mert meseszép: sziklás tengerpartok, az autók fölé ívet rajzoló, lombos fák és ízléses kis kőházak kísérik az utazókat közel másfél órán keresztül. Emellett a busz vezetője ezúttal egy barátságos hölgy volt, aki a szűk utcákon és kanyargós utakon úgy hasított a járművel, hogy mi, ha nem szorítjuk a kapaszkodókat, üveggolyókként gurultunk volna szerteszét. A végén már csak viccelődtünk rajta, mert akárhányszor haladtunk el egy, az óvatosabb haladásra figyelmeztető tábla mellett, ő annyiszor kapcsolt rá a sebességre. A vidámparkba illő élmény után azért szerencsésen megérkeztünk az aprócska ír helyre. A buszmegállótól lejtős út vezetett egészen a kompkikötőhöz.

A part mentén sétálva találkoztunk néhány futóval és kutyasétáltató helybelivel, akárcsak Bangorban vagy a roppant színes házas Whiteheadben. Azt szeretem az ilyen vidéki városokban, hogy mindig széles mosollyal köszönnek ránk a szembejövők, noha mi nemhogy idevalósiak, de még csak britek vagy írek sem vagyunk. A tenger halkan nyaldosta mellettünk a sziklás partoldalt és a Nap még mindig kitartóan biztatott bennünket, hogy sétáljunk bátran csak tovább. Egy idő után visszafordultunk, mert indult egy komp a szemközti Strangfordba.

Én bevallom, kicsit komplexebb átkelésre számítottam, mert gyakorlatilag egy szempillantás alatt már a túlparton is találtuk magunkat. A hosszú hajú, kissé szórakozott kalauznak csak arra volt ideje, hogy kiossza négyünknek a jegyet. Tiszta utcák és túlnyomó többségben zöldre festett házak fogadtak bennünket.  Lévén, hogy jócskán elmúlt már az ebédidő, kitaláltuk, hogy keressünk valami fogunkra valót. De csak egy fogadót találtunk nyitva. Álltunk egy darabig előtte, próbáltuk kiejteni a cégtáblára vésett nevet (leírva így volt: Caun). Mire egy férfi odakiáltott egy teljesen más hangzású szót, mint, amely így elsőre adta volna magát. Azt hiszem soha nem fogom megérteni az ír leírás és kiejtés közti bonyolult és számomra teljes mértékben illogikátlan viszony nyitját.

Amikor beléptünk, vettük csak észre, hogy valószínűleg egy hangyányival elegánsabb étteremmel van dolgunk, mint számítottuk és, hogy talán a menüsoron szereplő fogások árai nem kifejezetten az EVS önkéntesekre lettek méretezve. De a "carpe diem" jegyében nem volt visszaút. Végül mindannyian egy olyan tengeri mindenfélékből összeállított tál mellett döntöttünk, amely bár olcsónak nem, viszont igazán különlegesnek mondható. A főételen kívül kísérőként kaptunk házi készítésű kenyeret és friss vajat. Végeredményben egyszer-egyszer talán ki lehet bírni egy ilyet is. Eddig még úgysem adódott túl sok lehetőségünk górcső alá venni az észak-ír konyhaművészetet - bár a spanyol fiú azt mondta, ő egy fish&chips-élménnyel is kiegyezett volna.

A fogadóból szerzett térkép valamiféle kastélyt ígért. Alig öt perces séta után rá is bukkantunk. Mos, a vár(acská)ról készített kép magáért beszél.

Egy ódon templomhoz és egy temetőhöz érve - amelyet először nem is vettünk észre, a bejáratánál magasodó diófa miatt - el is érkeztünk Strangford határához. Csak a vadgalambok turbékolása és a levelekkel játszó szél neszezése zenélt körülöttünk.

Így aztán gyorsan újra a kompon találtuk magunkat.

Portaferry-ben is szétnéztünk kicsit. Az új város kínálta (talán) újféle kávé szokványos tesztelése (és a szokásos tanulság levonása) után azt is konstatáltuk, hogy itt is felettébb nagy számban képviseltetik magukat a zöldre mázolt házak: kocsma, szuvenírbolt, kézműves üzlet.  Az eső épp akkor eredt el, amikor begurult a Belfastba tartó buszunk.

Hajunkban és sálainkban a sós tenger illatával és annak biztos tudatában zötykölődtünk hazafelé, hogy ez a vasárnap pontosan így lett kitalálva nekünk: egyszerű, mégis  nagyszerű.