Külhoni Karácsony

Azt mondják egy EVS önkéntes számára a harmadik hónap környékén érkezik el a legkritikusabb szakasz: a honvágy legmélyebb bugyrai és az új kultúrával való sikeres vagy épp sikertelen azonosulással történő szembesülés. Nekem ez az időszak egybeesett a Karácsonnyal, amelyet Belfastban töltöttem. A végén elárulom a konklúziómat...

Szóval, a szünet előtti utolsó héten egyre csak fogyatkoztak az emberek a gyárban, mert az önkéntestársaim haza-haza szállingóztak az ünnepekre. Ezzel egyenes arányban az én munkakedvem is fokozatosan csökkent. Egy amolyan téli fáradság hatalmasodott el rajtam. Így aztán, amikor pénteken nagytakarítottunk, elvittük a méh telepre a feleslegessé vált holmikat és a szelektív hulladékgyűjtőbe a gondosan szortírozott limlomokat, már igen csak kiült az arcomra, hogy mennyire van mindehhez kedvem és, hogy akadnának alternatív javaslataim az idő kellemesebb eltöltésére. Bár a fémfeldolgozó elég érdekes élményt nyújtott: ha emlékeim nem csalnak, jártam már korábban hasonló helyen, de valahogy nem így maradt meg az emlékezetemben - előre is elnézéseteket kérem, ha az otthoni is hasonlóképp működik. Szóval, ez olyan, hogy odamész megpakolt autóval, a bejáratnál egy gép leméri az autód, furgonod súlyát és  annak megfelelően fizetnek neked amennyivel kevesebb a tömege távozásnál. Egy hatalmas Spielberg-féle Világok harcába illő robotkar pakolta óriás fémhalmokba a hulladékot. Attól féltem, ha rossz helyre állok, egy óvatlan pillanatban engem is megragad és a leszakadt felnik és bádog dobozok között találom magam. De szerencsére csak a képzeletem játszott velem.

Szombaton az olasz csoportvezetőmmel elmentünk megnézni A hobbit trilógia második darabját. Előtte kicsit tartottam tőle, hogy angol nyelven nem túl sokat fogok majd megérteni a Tolkien-i történetből. De aztán nem volt gond. Élvezettel hallgattam Benedict Cumberbatch-ot Smaug sárkányaként dörmögni. Bár azt el kell mondanom, hogy hiányzik azért  az általam nagyra becsölt magyar szinkron néha. Így, ha alkalmam nyílik rá, be fogom pótolni a magyar változatot is, mely biztos vagyok benne, hogy Csörögi István vezényletével ez úttal is bravúrosra sikeredett (és mondjon akárki akármit, szerintem Láng Balázs kenterbe veri Gollam eredetijét).

Vasárnap aztán a nyakamba vettem a legközelebbi Tescot, hogy valami karácsonyi bevásárlás-félét eszközöljek. Mert ugyan magamnak nem terveztem tető alá hozni egy hatalmas lakomát, de a süteménysütős tervemet nem adtam fel. Annál is inkább, mert meghívtak karácsonyozni. Ez utóbbi itt tulajdonképpen csak a 25-ét jelenti. A másnap egy ún. "boxing day." Az elnevezés eredetének felkutatására több kísérletet is tettem, de mivel legalább annyira zavaros magyarázatokkal találkoztam csak, mint a napokban uralkodó időjárás, ezért inkább egyik interpretálását sem vállalnám nyugodt szívvel. Az egyetlen biztos pont, hogy az emberek többsége ekkor még nem dolgozik és az üzletek oroszlán része is zárva tart. 

Bár korábban meg mertem volna rá esküdni, hogy majd én és a fából faragott, de nagyon kis mutatós karácsonyfa leszünk csak. De azt el kell mondanom, hogy végül négy nagyon kedves invitálást is kaptam aznapra. Bevallom kicsit különösnek is éreztem a dolgot, mert valahogy bennem úgy élt, hogy ez egy nagyon sajátosan családias ünnep, amelyet nem nagyon szeretnek az emberek egy relatíve idegennel megosztani. De azt hiszem itt is a kulturális különbségek mutatkoztak meg: mert, mint már annyiszor, rá kellett jönnöm, hogy a helyiek és az önkéntesek is rendkívül nyitottak és barátságosak. 

Hétfőn egy teljes és kedden egy fél nap erejéig még bementünk dolgozni. Kedden konkrétan már csak négyen voltunk az egész gyárban - beleértve a két főnökömet is. Gondoltam is, hogy majd teázgatunk és mince pie-t majszolgatunk. Ez egyébként egyike a tipikus brit karácsonyi édességeknek; egy amolyan gyümölcskosárka, mely édes, vegyes szósszal van töltve és szerintem semmilyen magyar desszerthez nem hasonlít igazán (nem rossz!).  De végül kérem szépen konkrét dolog volt és 24-én még minden erőmet beleadva küzdöttem egy nagyon szívós orsótartó elemeire szedésével majd újra egybe varázsolásával.

Aztán otthon a Világháló hírei között szörfölve rájöttem, hogy bizony mostanság van egy bizonyos különleges koncert, amelyet 2009 óta minden évben megrendeznek és nekem már rég fáj érte a fogam, hogy egyszer ott lehessek élőben. Arról van ugyan is szó, hogy a korábban már emlegetett Glen Hansard (tudjátok, aki októberben Belfastban játszott) egybegyűjti ilyenkor néhány neves ír zenésztársát, köztük a  U2 frontemberét Bonót és Damien Rice-t és közös utcai zenéléssel pénzt próbálnak gyűjteni a hajléktalanoknak. Ez azóta már meglehetősen kinőtte magát és a a dublini Grafton Street zsúfolásig telik az érdeklődőkkel. Talán ezért is van, hogy az eseményt sehol sem hirdetik, nem lehet tudni, hogy pontosan melyik nap és mikor ragadnak gitárt az zenei kiválóságok. El is határoztam, hogy, ha sikerül kiderítenem a részleteket, random módon rögvest Dublin felé veszem az irányt. Viszont az elszántság néha önmagában még kevés. így aztán a továbbiakban nem a jótékony örömzenélés momentumairól fogok beszámolni, mert sajnos végül nem találtam rá a szupertitkos információkra (később kiderült, hogy még aznap délután került rá sor). Viszont, ha egyszer Karácsony tájt Dublinban tartózkodtok, semmiképpen se hagyjátok ki, mert veszettül hangulatos lehet! 

Arról még be kell számolnom, hogy ezen a héten rémes viharok tomboltak Egyesült Királyság szerte. Családok százai maradtak napokra áram nélkül és voltak, akik a reptereken kényszerültek tölteni a Karácsonyt. Egyedül 25-én tapasztaltam, hogy nem esik, nem fúj (legalábbis Belfastban). Így, amikor kezemben a délelőtt összeszerencsétlenkedett gyümölcsös piskótával vendéglátóim háza felé sétáltam a kedvenc kis parkomon keresztül, egy pillanatra el is felejtettem az apropót és, hogy decembert írunk.

Szóval a Karácsony... hamisítatlan ír körülmények között töltöttem  Stephennel, Johnnal és a nővérük családjával. Volt igazi, tradicionális pulykavacsora (nem, nem vegetáriánus menü), megnéztük együtt a Toy Story harmadik részét és rengeteget társasoztunk. Na jó, képzeljétek el azt a bizarr és eleve predestinált élethelyzetet, amikor angolul próbálják nekem átadni a Guillotine névre hallgató és a francia forradalmat megidézni igyekvő (garantálom, hogy magyarul is bonyolult) társasjáték szabályait. És most találjátok ki ki veszített! Igen, igen, jól gondoljátok... De nagyon hangulatosra sikeredett ez a nap és tényleg végtelenül szerencsés vagyok és igencsak meg voltam hatva, hiszen mindannyian úgy bántak velem, mintha egy családtagjuk lettem volna (ja, és megkaptam ajándékba a Good Vibratiions DVD-t :-)).  

Így aztán azt kell, hogy mondjam arról a bizonyos három hónapos vízválasztóról, hogy soha rosszabbat! Eddig egész egyszerűen remek és kifejezetten jól érzem Belfastban magam. Ha a maradék nyolc hónap is hasonlóképp zajlik majd, akkor bizony nagyon nehéz szívvel fogom itt hagyni a Smaragd Sziget  északi csücskét az önkéntes szolgálat végén. 

P.S.: Ez itt ez első TFS hírlevél, amelybe én is írtam...