Cork és Kerry avagy mesés délnyugat

Emlékeztek, hogy május elején nyélbe ütöttünk egy régóta vágyott látogatást az Ír-sziget déli felébe (Cork) és a szerintem legcsodálatosabb megyéjébe, Kerry-be? A szuperlatívuszok után azt hiszem tartozom egy képes beszámolóval a kedves olvasóknak.

Azt már többször említettem, hogy az ír tömegközlekedés nincs éppen a helyzet magaslatán így azoknak, akik például Dublinból szeretnének ellátogatni a dél-délnyugati tájakra, mindenképpen érdemes autót bérelniük. Mi (egy orosz, egy német és egy olasz önkéntes barátommal) sem tettünk másképp. Belfastból tizenkét óra körül indultunk és estére értünk Cork város közelébe, egy másfél órás megállóval Kilkenny-ben. Az az érdekes, hogy 2007-ben már jártam itt és pontosan emlékeztem a Nore-folyó partján álló kastélyra, ahol nem csak korabeli ruhákat és bútorokat lehet nézegetni, de az ahhoz tartozó rózsakert (mely meglepő módon, kelta kereszt alakú) kiválóan alkalmas piknikezésre is. Emlékszem akkor épp Apák Napjára készültek és minden kirakat és hirdetés arról szólt, hogy mi mindennel jutalmazd meg az apukádat. Most viszont színes, szivárványszínű zászlók lengedeztek mindenfelé, tekintve, hogy május 22-én tartottak szavazást a melegházasságról (melyre egyébként az alapvetően kifejezetten konzervatív ország nagy többséggel igent mondott). Arra is most döbbentünk rá, hogy a barátaim körében nagy népszerűségnek örvendő Smithwick's sör (Guinness for ever) Kilkenny-ből származik. Távozóban aztán élőben is láttunk egy dupla szivárványt, ahogy a parkolóhoz szaladtunk a langyos nyári zápor elöl.

Mókás történetek kerekedtek ki abból, hogy az éjjelek nagy részét vadkempingezéssel oldottuk meg (ez utóbbi elvileg tilos). Mindig rituálé szerűen kutattunk a megfelelő hely után ahol nyugodtan lehet sátrat verni, anélkül, hogy bárki kiszúrna bennünket. Az első éjszakát egy erdő mélyén töltöttük. Oda viszont egy morcos tekintetű ír farmer földjén keresztül vezetett az út, így kénytelenek voltunk engedélyt kérni tőle. Ő minden felesleges udvariaskodás és kérdezősködés nélkül csak annyit mondott: "it oesn't bother me." (Engem nem zavar).

Másnap bementünk Cork városába, amely az Ír Köztársaság második legnagyobb települése. De sokat nem időztünk ott; az Angol Piacra tértünk csak be (English Market), ahol beszereztünk némi soha sem próbált friss sajtot és ropogós héjú kenyeret (amely az északi csomagolt vackok után amolyan csoda számba ment). Egy közeli parkban majszoltuk el szerzeményeinket, majd vadásztunk nekem kávét és indultunk is a következő állomásra.

Némiképp elbizonytalanodtunk azt illetően, hogy a kötelező turisztikai látványosságot, a Blarney kastélyt vegyük szemügyre, ahol a híres Blarney-követ rejtegetik vagy pedig egy óceán partján fekvő kis várost. A kőröl egyébként azt tartják, hogy, aki megcsókolja annak az ékesszólás képessége lesz a jutalma. De az ír származású barátaink szerint ez csupán csak annyit tesz, hogy az illető megállás nélkül szövegel majd a semmiről és mindenki szereti érte (hm, ismerek egy-két ilyen írt...). A borsos belépő miatt aztán Knsale mellett döntöttünk, ahol nem csak kikötő van, de két erődítmény is. Mi a Charles Fort elnevezésűt jártuk be.

Továbbra is az Atlanti-óceán mentén haladtunk nyugati irányba, de hamar ránk esteledett, így a Beara-félszigeten kerestünk sátorhelyet. Ez utóbbi kevésbé ismert a turisták körében és a természet is sokkal érintetlenebb errefelé. Így kötöttünk ki a tengerparton, ahol közel és távol egy ház, de még legelésző birkák sem akadtak. A nagy szél ellenére végül még egy mutatós tábortüzet is összehoztunk. Reggel aztán arra ébredtünk, hogy erősen kopog az eső a sátor oldalán. Itt meg kell jegyeznem, hogy Cork-megyében, de főleg Kerry-ben elég gyakori vendég a zápor. Egy olyan időszakot sikerült kifognunk, amikor a megszokotthoz képest is több esett igazából péntek reggeltől hétfő estig nem hagyta abba. Viszont, aki azt gondolja, hogy egy kis égi áldás elriaszthatja az elszánt kirándulókat, az téved - vagy csak nem olvasott elég ír élménybeszámolót.

Elsőként a Castletownbere elnevezésű, kifejezetten magával ragadó tengerparti településnél álltunk meg, amely egészét sós levegő és erős hal illatának keveréke lengte be. A főtéren színes standokon mindenféle portékát kínáltak, de mi nem azokból, hanem a helyi nevezetességekkel díszített  képeslapokból válogattunk, hogy stílusosan május 1-én hazaküldhessünk néhányat a szeretteinknek. Valahogy mindannyiunknak ugyanaz járt a fejében: muszáj tengeri herkentyűket szereznünk ebédre. A megvalósítás érdekében egy muskátlis ablakú étterembe mentünk. Régi vágású ír házaspár vezeti a helyet akik közül a feleség ráérősen ingázott a hímzett terítős asztalok között. A seafood chowder-t választottuk, amely egy igen ízletes, gazdag tengeri leves. Ezerféleképpen lehet elkészíteni és a szigeten számtalan étlapon szerepel is. De ez volt a legjobb, amelyet eddig kóstoltam. Ha erre jártok, ne hagyjátok ki (Belfastban a John Hewitt bárban is jól készítik egyébként). 

Külön érdekessége a történetnek, hogy ez egy olyan városka, ahova titkon már rég el akartam jutni, csak éppen elfeledkeztem róla. Ismeritek a Colin Farell-es Ondine-t? Nos, a selkie (fókatündér)-történetet Castletownbere-ben forgatták. Amikor először láttam a filmet, meg is fogadtam, hogy egyszer erre az örökkön sirályoktól hangos helyre el fogok látogatni. Csak hazaérve, pár héttel később döbbentem rá, hogy már teljesült is a kívánságom.

Ahogy elértük Kerry-megyét, még útba ejtettük Bere szigetét - ahova egy amolyan siklóhoz hasonló járművel szállítják át a bárányokat - és persze megannyi elsuhanó, lélegzetelállító tájat láttunk. 

Péntek estére sikerült megérkeznünk Killarney-be, ahol végre egy diákszállón, föld helyett ágyban töltöttük az éjszakát. Na jó, vállalom, akkor már két napja egy egyszemélyes zuhany-hiányból adodó hisztit folytattam, amely ilyen formán megoldódni látszott. A Paddy's Palace névre hallgató hostel-láncot egyébként bátran ajánlom azoknak, akik nagyon olcsón, korrekt szolgáltatásokat kínáló szálláshoz kívánnak jutni. Írország szerte sok városban képviseltetik magukat.

Hogy belekóstoljunk némiképp a város éjszakai életébe, pubtúrába fogtunk. Ha az Ír-szigeten jár az ember kétféle sörözőbe egész biztosan bele fog botlani: a Murphy's-be és Kennedy's-be (garantálom, hogy az Egyesült Államokban sincs ez másképp). Az előbbi egyikében találtunk is egy érdekes plakátot (mert ez a plakátozás nem csak a magyaroknak megy...). 

A városközponttól nem messze terül el a méltán híres Killarney Nemzeti Park, "a legszebb ékkő Kerry koronáján," amely nem csak az első nemzeti park volt Írországban, de mára igen csak méretessé nőtte ki magát: 103 négyzetkilométeren terül el. Található itt gímszarvas és természetes tölgyerdők. A tölgyeket már csak azért is hangsúlyozom mert akadnak olyan barátaim, akik a fényképeim láttán folyton azt mondják, hogy "szép, szép, de túl kopár." Nos, vannak itt fák, csak különleges helyekre dugják őket. 

Még a hostelben megismerkedtünk egy spanyol lánnyal, aki fél éve dolgozik a Smaragd Szigeten babysitterként. Amikor megemlítettük neki, hog parkbejárást és hegymászást tervezünk aznapra, rögtön velünk akart tartani. Így aztán az egy fővel kibővült csapatunk a szemerkélő eső ellenére hatalmas fák árnyékában és sejtelmes tavakat fürkészve töltötte a szombat délelőttöt. A Torc-vízesés előtti fényképezgetés után már azon kaptuk magunkat, hogy Írország legmagasabb hegycsúcsa, a mindössze 1038 méteres Carrauntoohil-felé tartunk. 

Ügyesen kialakított, köves út vezetett felfelé, amely mellett végig kókuszillatú rekettye sárgállott. Az évnek ebben a szakaszában minden televan vele. Több vízmosáson haladtunk keresztül. Az egyik szabályos kis tóvá nőtte ki magát, ahol teknősbéka-szerű köveken kellett ugrálni, ha tovább akart jutni az ember 

A hegy nagyjából felénél található két varázslatos tó, amelyek teljesen ködbe burkolóztak. Itt nemzetközi csapatunk ketté vált, és míg a fiúk a csúcs felé vették az irányt, addig én az olasz lánnyal inkább visszafordultam, mert addigra már nem volt egy száraz négyzetcentiméter sem a ruhámon (jó, mondjuk ki: bőrig áztunk). 

A kiindulási pontnál kávézó és egy fürdőszoba várta a megfáradt hegymászókat. Arra gondoltam, hogy milyen kedves, rendes dolog, hogy zuhanyzókat biztosítanak az olyan szerencsétlenül jártaknak, mint mi. De, amikor besorakoztam volna a törülközőmmel, akkor láttam meg, hogy 1 Eurót kérnek egy perc zuhanyzóhasználatért. Hát, hiába, az írek tudják miből lehet pénzt csinálni (természetesen én nem járultam hozzá a kizsákmányolás eme abszurd formájához). 

Ami ez után következett, arról bátran merem állítani, hogy az utazás legbizarrabb része volt. Stephentől tudtuk, hogy a Valentia szigetén fekvő kis falvakban szabadon lehet sátrat verni a zöld területeken. Ezért keringtünk is körbe-körbe, de csak nem akadtunk egy ilyenre (szabad, ha találunk egyet?). Tovább nehezítette a dolgot, hogy úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Megálltunk egy söröző előtt, amely teljesen tele volt. Amikor az ajtón félig kilógó cigarettázóknak előadtuk, hogy mit keresünk, hatalmas nevetésben törtek ki azok, akik hallottak bennünket. Mindenki hüledezett, hogy kempingezni próbálunk ilyen ítélet időben. Mi viszont még ekkor sem adtuk fel. A német fiú hirtelen ötletétől vezérelve merész lépésre szántuk el magunkat: becsöngettünk a helyi egyházi vezető ajtaján annak reményében hogy Isten jó lelkű báránya megengedi majd a félbolond külföldieknek, hogy a kertjében sátorozzanak. Ő gond nélkül belement, sőt még azt is felajánlotta, hogy használjuk a garázsát. Így töltöttük az éjszakát egy baptista pap sufnijában.

Reggel ellátogattunk Írország legnyugatibb pontjára és útba ejtettük Valentia szigetének néhány elbüvölő szegletét is fotózgatni, lábat lógatni, körbejárni. A véletlen folytán még az előző napi útitársunkkal is összefutottunk. 

Végre elértünk a Dingle-félszigetre, amelyet nagy várakozás előzött meg. Különösen Dingle városkájára voltam kíváncsi, ahonnan kedvenc ír zenei dokumentumfilmesem származik. Ezen a részen magas az írül beszélők aránya, én pedig mosolyogva fordultam hátra a színes házas város utcáin sétálgatva, akárhányszor elcsíptem a lehetetlenül nehéz nyelv foszlányait. Kiváló zenei élettel és fokzenészekkel büszkélkednek, így pár perc alatt fel lehet hajtani egy pubbot, ahol tradicionális muzsikusok húzzák a talp alá valót.

Hogy a helyiek itt is humoruknál vannak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az ezekhez hasonló hirdetések. 

A Dingle-félsziget csodálatos természeti adottságainál fogva kedvelt túrisztikai célpontnak mondható. De mivel ez alatt a pár nap alatt sok időt töltöttünk a természetben, nem bántuk, hogy némi szociális zsizsegés vett minket körül. Egy tölgyfaasztalnál valamilyen bodzaízű, furcsa sört kortyolgattunk, amikor egy párbeszéd ütötte meg a fülemet. Találjátok ki a mellettünk ülő két brit hölgy kinek a londoni koncertjéről áradozott - várom a tippeket!. Kicsi ez a zenei világ...

Arról, hogy Dingle-nél mennyire csodás az óceán és természetesen a félsziget maga, meséljenek helyettem a képek. 

Úton hazafelé Limerickben álltunk meg egy szusszanásnyi pihenőre (az olasz lány előtt, aki kitartó sofőrünk volt, ez úton is le a kalappal). Majd egyre közelebb kerültünk Belfasthoz, magunk mögött hagyva öt felejthetetlen napot ott, ahol a gondok zsebre vágható üveggolyókká zsugorodnak. Ha ez volt az utolsó nagy barangolásom az Ír-szigeten, akkor azt kell, hogy mondjam, bizony méltó lezárása az egész ír/észak-ír létnek.

De arról, hogy valóban ez lenne-e a pont az i-n, a következő bejegyzésben mesélek.